Az újságíró archívumából – Európa egységesülésének nyitánya

Felejthetetlen névnappal ajándékozott meg a hivatásom: 1989. június 27-én, László-napon ugyanis csak keveseknek megadatott olyan közvetlen élményben részesülhettem, amely új korszakot nyitott nem csupán magyar–osztrák, még csak nem is európai, hanem világtörténelmi viszonylatban is. Ma harminckét esztendővel ezelőtt ugyanis a nemzetközi sajtó szeme láttára két, szomszédos ország külügyminisztere saját kezűleg (igaz, jelképes gesztusként, hiszen az érdemi munkák már elkezdődtek) látott hozzá a két ország határán az átkozott vasfüggöny, népeket, rendszereket erőszakkal és kegyetlen módon elválasztó műszaki zár, szögesdrót, jelzőrendszer elbontásához. (A nyitó képen: Mock és Horn elvágja a vasfüggönyt; a krónikás bal oldalt, a határőrtiszt és Mock között… Matusz Károly/MTI felvétele.)

Aligha tévedek, amikor ide írom: újságírói pályafutásom egyik (ha nem A) kiemelkedő eseménye volt a vasfüggönybontás, ami a magyar és az európai történelem fordulatokban különösen gazdag és emlékezetes 1989. évének azon a június végi napján lezajlott… És akkor ráadásul ezrével jöttek hazánkba a keletnémet menekültek, akik már nem tudták elviselni azt a politikai rendszert, amit a gorbacsovi Szovjetunió is rég ósdinak és embertelennek nyilvánított. Akkor még állt a berlini fal és a magyar–osztrák határon elbontásra ítélt vasfüggönyhöz hasonló, ám sokkalta kegyetlenebb, sok-sok emberéletet követelő határzár a két Németország választóvonalán…

Miként Horn Gyula ausztriai hivatalos látogatásának programjából kiderül, bár egyéb, nagyon fontos programokat is lebonyolított a magyar külügyminiszter, a fénypont a vasfüggöny jelképes átvágása volt 1989. június 27-én, kedden késő délután Klingenbach–Sopron térségében.

A vasfüggöny elbontásaát a magyar határőrök már jóval az ünnepi pillanatok előtt elkezdték.

„Politikai s diplomáciai pályafutásom legszebb pillanata ez – jelentette ki Mock osztrák külügyminiszter a műszaki zár drótja átvágását követő pillanatokban. – Drótkerítések, falak kilométereinek ezrei választják még ma is el a népeket egymástól Kelet- és Nyugat-Európában. Most a magyar és az osztrák példa bizonyítja: meg lehet szüntetni ezeket a kerítéseket, hogy egy nap egész Európában megszűnjék mindaz, ami földrészünkön egymástól elválaszt bennünket.”

Ezt a vasfüggönydarabkát Alois Mock osztrák alkancellár-külügyminisztertől kaptam emlékbe...

– Nem pusztán nagyon eredményes látogatást tett Horn miniszter úr Bécsben – mondotta Alois Mock –, hanem az államhatáron olyat cselekedtünk, amely megmutatja, hogy mindkét ország részéről a nyitás és az együttműködés politikájára nem csupán szavakkal, hanem tettekkel is törekszünk.

Horn Gyula elmondta: az osztrák vezetés igen nagy figyelemmel és rokonszenvvel követi a magyarországi reformfolyamatokat.

A Magyar Hirlap kérdésére, maradtak-e még nyitott kérdések, Horn Gyula ezt mondta: Egész sor dolgot határoztunk el, amelyhez egy találkozó nem elég. Nagyon fontosnak tartjuk az osztrák közreműködést egy nyilatkozat létrejöttében az EFTA (Európai Szabadkereskedelmi Társulás – a szerk.) és Magyarország között az együttműködés szándékáról. Fölvetettük a szabadkereskedelmi megállapodást hazánk és az EFTA-országok között. Osztrák részről megígérték: fölkarolják a kezdeményezéseket.

Mock külügyminiszter hozzáfűzte kollégájának a Magyar Hírlap kérdésére adott válaszához:

– Készek vagyunk a magyar kívánságokat a többi EFTA-tag- országnál nyomatékosan támogatni. Ugyanez érvényes a GATT (Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény – a szerk.) 21. cikkelye alapján létrejövő szabadkereskedelmi övezetre is. – Mindezek csak kiragadott részletek az eseménydús napon történtek vázolására.

Egy nappal később írtam és a Magyar Hírlap 1989. június 29-i számában jelent meg:

«Jó orruk van az újságíróknak!

Megérezték a nagy tévé- és rádióállomások, hírügynökségek, milliós példányszámú lapok munkatársai: világesemény színhelye lesz 1989. június 27-én délután Sopron térségében a magyar–osztrák határ. Háromszáznál is többen jöttek el, hogy „elsőként” tudósíthassanak a hidegháború magyarországi utolsó maradványának, a bizalmatlanság, a gyanakvás vasfüggönyének, a Keletet a Nyugattól fizikailag elválasztó szögesdrót kerítés lebontásának leglátványosabb pillanatairól.

Miniszteri műszakra került sor kedden késő délután a Hubertus-tetőn. Az még csak hagyján, hogy a szabadidejében szívesen muzsikáló, a hangszerekhez szokott kezű dr. Alois Mock osztrák külügyminiszter nehezen boldogult a hatalmas csípőfogóval, de hogy a szenvedélyes teniszező, jó sportember hírében álló HornGyula is többször nekirugaszkodott a kerítés acéldrótjának, mire pattant a huzal, bizonyíték: túlságosan is jól megépítették ezt a nyugati kerítést.(Egy osztrák újságíró kolléga meg is jegyezte: Biztos Nyugatról importálták a magyarok a drótot, azért ilyen erős…)

Most, a drót jelképes átvágásával ország-világ előtt bizonyíthatta a két külügyminiszter: a magyar–osztrák határ immár véglegesen összeköti és nem elválasztja a népeket egymástól. Miközben a tévések, fotósok jóízű biztatásai közepette a Horn–Mock-kettős újra meg újra nekirugaszkodott a drótvágásnak és saját kezűleg osztotta szét a vasfüggöny „rojtjait”, azaz lecsípett tíz-húsz centis szögesdrót darabkákat, egy rossz emlékű korszak szuvenírré szelídült relikviáit, a magyar határőrség törzsfőnöke, Nováki Balázs ezredes elmondta a Magyar Hírlap munkatársának:

„Ezen a helyen volt a legszélesebb a határsáv; mintegy másfél kilométerre húzódik a valódi határvonal hazánk és az Osztrák Köztársaság között. Mostanáig 41 kilométernyit bontottunk le a vasfüggönyből. Terv szerint folyik a munka: először a határ-átkelőhelyek közelében tüntetjük el a kerítést, amelynek teljes hossza kereken 260 kilométer. Tudok róla, hogy némely külföldi lapok rosszmájúan arról cikkeztek: májusban a magyarok csak propaganda-szempontból láttak hozzá a függönyszaggatáshoz. Szó sincs róla! Amit elhatároztunk és amire a szavunkat adtuk, azt megtesszük. Csakhogy a bontásnak is ki kellett dolgozni a legjobb módjait, elvégre évtizedekkel ezelőtt túl masszívra sikeredett a vasfüggöny. A munkálatokat július 3-tól teljes erővel folytatjuk.”

Személyes tapasztalatból írhatom, hisz’ évtizedekig a nyugati és az északi határ körzetében éltem, dolgoztam: nem szokták meg a határ mentén élők a szögesdrót-akadályokat, a vasfüggönyt, a csak résnyire megnyíló kapukat, amelyeken át a sokszorosan „leinformált” helybéli kimehetett a határ közelébe, hogy lekaszálja a szénát. Emlékszem holtfáradt határőrökre, tisztekre és sorállományúakra, akiket egy-egy szolgálatban tucatszor riadóztatott a határszéli „csingilingi”, a jelzőrendszer. Persze fölöslegesen, mert nyúl, őz szaladt neki az éjszaka sötétjében. Közönséges halandó csak igen ritkán jutott el a valódi határvonaltól meglehetősen távoli kerítésig. Aki a fővárosból utazott Nyugat felé vonaton, szigorú igazoltatók fürkésző tekintetét kellett kiállja, és gyanakvó kérdésekkel zaklatták a soproni iskolákba, az egyetemre visszatérő diákokat is.

Csak „útlevéllel” közlekedhetett a magyar állampolgár is saját hazája nyugati övezetében: a hírhedt határsáv-igazolvánnyal. Újságíróként a hatvanas években kitüntetésnek könyveltem el, amikor az addig egy hónapos sávigazolványt előbb három, majd hathónap időtartamra kaptam meg pártbizottsági ajánlásra a „szervektől”. Pedig csak dolgozni jártam Győr-Sopron megye „határőrizeti szempontból érzékeny térségeibe”…

Hatalmas porfelhőből bontakoznak ki a gépkocsik, autóbuszok, amint Sopron felé gurulnak a Hubertus-dombról. Újabb megjegyzés az újságírók körében: „Kétszer ekkora port is elviselnék, ha részt vehetnék a berlini fal bontásában.

…Nem fért el mindentudósító a soproni városháza dísztermében, ahol nemzetközi sajtókonferenciát rendezett a magyar Külügyminisztérium Horn Gyula és Alois Mock részvételével. A Magyar Népköztársaság és az Osztrák Köztársaság között rövidesen „teljesen kizöldülő” határ kapcsán némely tudósító aggodalmát is hangoztatta, mondván, félő, hogy bizonyos szocialista országok korlátozni fogják állampolgáraik magyarországi utazásait. Egy osztrák kolléga NDK-beli rokonainak konkrét esetét említette: nem kaptak kiutazási engedélyt balatoni nyaralásuk céljából. A pozsonyi lapok tudósítója az osztrák külügyminiszternek szegezte a kérdést: Milyen státus illeti meg azokat a csehszlovák állampolgárokat Ausztriában, akik majd átsétálnak a nyitott magyar–osztrák határon?

Ma is munkáló félelmek, görcsök: vajon mikor szűnnek meg, oldódnak föl itt, Közép-Kelet-Európában ?!

Megint csak az évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de akkor (józan óvatosságból) ki nem mondott kérdés pattan elő az emlékezetemből: Mikor érjük meg, megérjük-e egyáltalán, hogy végre megbízik bennem, bennünk az „állampolgárért felelősséget érző, vállaló” felsőbbség? Mikor jön el a pillanat, amitől kezdve a magyar szabadon járhat-kelhet kicsike s csodálatos hazájában és a nagyvilágban?

Igaz, évtizedeket kellett rá várni, de eljött! Jelenthetem, már tavaly január 1-jével. Most már csak ezen a fránya szögesdróton kellene túladnunk. Hans Sipötzcel, a burgenlandi tartományi kormány főnökével sodródunk lefelé a kerítésbontás utáni percekben a domboldalról, ő, a szomszéd mondja: „Nagy örömmel konstatáljuk a magyarországi fejlődést. A határzár elbontása csak jelképes aktus, egy nagyléptékű politikai fejlődés látványos pillanata. Szerencsére a határ már jóval régebb óta átjárhatóvá vált, persze az átkelőhelyeken, amelyek már alig győzik a milliós forgalmat. Ezért is nyílnak rövidesen újabbak a térségben.”

Hulladék lett a vasfüggönyből…

Segítenének-e az osztrákok, hogy mielőbb eltűnjék a drótkerítés? – kérdezem a burgenlandi vezetőtől. „Gondolom, érdekes lenne ebben is kooperálnunk. Csakhogy ez az önök kerítése, ezt amagyaroknak kell eltüntetniük…»