A szerző, Baracs Dénes, a Magyar Távirati Iroda sok országban megfordult tudósítója különösen nagy figyelemmel kísérte a franciaországi változásokat 1968 tavaszától. Kétrészes visszaemlékezésének első fejezetét (Az újságíró archívumából: Francia láz, 1.) tegnap olvashatták, a második részt – az 1995. december–2019. december közötti időszak elemző bemutatását alább adjuk közre. (A nyitó képen: marseille-i tüntetés 2019 decemberében; foto: AP)
Alain Juppé (kép: L’Express)
Innen hát a reform szükségessége, amelyet elvben (negyed százada sem) vitatott a franciák Hexagonjában senki – csak éppen a megvalósítás módját utasította el. Annál is inkább, mert a kopaszon is fiatalos miniszterelnök, Alain Juppé úgy vélte, a legokosabb egyszerre beadni minden keserű pirulát. Ha már úgy sem örülnek a jó franciák, legalább egyszerre morogjanak minden kényes ügyben, hamarabb érjen véget a kontesztáció, a szembeszegülés, lázongás: így párosította tervét a „sécu” – a társadalombiztosítás – reformját illetően egyben az állami alkalmazottak különböző kategóriái által élvezett preferenciális, korai nyugdíjak rendszerének felülvizsgálatával, meg az államvasutak átszervezésével.
A terv fényesen sikerült: valóban mindenki egyszerre morgott, csak éppen hangosabban, mint azt a hatalom várta. Hiába voksolt simán a parlament az elgondolás mellett: a kormány megfeledkezett arról, hogy az ott magasba nyúló kezeket csak saját karjai tartják. A törvényes többség csak ott elegendő, ahol nem az egész társadalom konszenzusára van szükség: mivel azonban ezúttal olyan előnyökről kellett lemondani, amelyek közvetve-közvetlenül mindenkit érintettek, korántsem lehetett megnyugtató, hogy csak az egyik tábor mondott igent. Arról nem beszélve, hogy ebben a kérdéskörben a „nem”-et kiáltók tábora sokkal szélesebb volt, mint a baloldali, politikai ellenzéké.
Ki gondol ma már arra, hogy ha a szabad világ szabad versenye felvértezte magát a „szociális hálóval”, az nemcsak a hatalom mélységesen morális természetéből és megértő társadalomszemléletéből következett, de egyben a két tábor, a két világ közötti verseny logikájából is? Amíg a Nyugat nagyobb jólétét, fogyasztói társadalmát bizonyos értelemben és fokig ellensúlyozta a „létező szocializmus” megannyi szociális juttatása, amely a jelképes lakbérektől az olcsó tömegközlekedésen át, az alacsony nyugdíj-korhatáron át az államilag támogatott kenyérárig terjedt, az összehasonlítást sokan az utóbbi javára vélték megejteni még akkor is, ha mindenre kiterjedő újraelosztásával a mindenható állam a saját hatalmát erősítette.
A keleti birodalom igazán akkor ingott meg, amikor a Nyugat integrálta saját rendjébe a szociális gondoskodás intézményeit, s ezt képes volt a maga magasabb szintjén megtenni, viszont a vasfüggönyön belül nem csupán a nyugati életszínvonalat nem tudták nyújtani, de a juttatásokat is egyre vékonyabban csorgatták.
A „létező szocializmus” megszűnésével azonban még jobban megrendült a szimmetria. A Kelet rákényszerül a piacgazdaság átvételére akkor is, ha az ahhoz szükséges mechanizmust csak most kezdi építeni, akkor is, ha éppen korábbi, egymást tápláló zárt piacai mondtak csődöt, amikor a politikai romok közé behatoló nyugati gazdasági gépezet felnyitotta kapuikat. A Nyugatot már nem nyomja a vörös fenyegetés és így a kényszer sem, hogy még szociálisabbnak tűnjék a Keletnél.
Ebben az új helyzetben mindenki csak a pénztárkönyveket nézi: már nincsenek ideológiai és politikai kényszerek a „sécu” deficitjének korlátlan pénzelésére Párizsban, és egyszerűen nincs pénz a mi keleti társadalombiztosítási rendszereink nagylelkű üzemeltetésére. Itt is, ott is belevágnak a szerzett jogok rendszerébe. Rövid távon a kormányok a büdzsére gondolnak. Hosszabb távon minden állam, az egész emberi társadalom kell, hogy igazodjék az új szociális adottságokhoz: rövidebb munkaidő, koraibb nyugdíj és szerényebb alapszolgáltatások – ha egyáltalán akarunk ilyen szolgáltatásokat.
Ez a logikája a századvégnek és a jövő évezrednek, amely a gyarapodó információs technológiák és a fogyó, meg nem újítható erőforrások jegyében közeledik felénk. Alighanem ebből indult ki a francia miniszterelnök is, aki azonban sajnálatosan megfeledkezett arról, hogy nem elég a hűvös ráció, meg kell nyerni hozzá az embereket is, akiket mindez érint. 1968 májusa arra volt válasz, hogy De Gaulle tábornok elegendőnek vélte a „grandeur”, a nemzeti nagylét kék–fehér–piros érvét, 1995 decemberében pedig a franciák azért állították le az ország vonatát, mert csak a pénztárkönyvet mutatták fel nekik, tisztes távolból, s már döntöttek is – nevükben.
Pedig a tábornok is, utódai is jól tudták, hogy a franciák ízlése kényes: nehéz egy olyan népet kormányozni és meggyőzni, mely csak sajtféleségekből több mint háromszázat ismer – mondogatta De Gaulle. Hozzá lehet fűzni, hogy a francia közszolgálat különböző kategóriái által kivívott sokféle kedvezmény, kiváltság bonyolult rendszerét sem lehet egy csapásra megreformálni: ezért kellett visszavonulót fújnia 1995 decemberében a kormányfőnek, a hatalomnak, és ezért kell talán többet engednie januárban, mint amennyit megfelelő előkészítés, igazi előzetes párbeszéd esetén kellett volna. Pedig az érdek közös: ha a reform elmarad, Franciaország lemarad. Még Franciaország is. Hosszú távon egyetlen intézmény, egyetlen ország sem költhet többet, mint amennyi a bevétel.
Csak hát egy fontos lépés, a meggyőzés elmaradt, hiába mondta bölcsen éppen egy francia: „Gouverner, c’est prévoir” – kormányozni annyi, mint előre látni. A párizsi december folyamatos közvetítését bámulva mindenesetre levonhattam az a tanulságot, hogy ez nemcsak a kiadások és bevételek tekintetében érvényes, hanem – sőt elsősorban – az emberi-társadalmi közreműködés megnyerésében is.
Drága lecke, de talán nem haszontalan.
Utóirat 2020 januárjában: Nos, csaknem negyed századdal később akár haszontalannak is tűnhetne föl, hiszen ma még kevesebb dolgozó tart el még több nyugdíjast, a kormányzat (ezúttal Macron elnöké a soros) és a sztrájkolók egyaránt látják, hogy a kassza veszélyesen ürül, a tartozások aggasztóan nőnek, a gond egyre nagyobb – mint szinte egész Európában. Amikor e sorokat írom, pontosan ez látható mind világosabban, mindenki belefáradt már a meddő csatározásba, ezért egyre nő a megállapodás esélye. Persze az, hogy igazi megoldás lesz-e, csak később derül ki. Mondjuk, kell hozzá még egy nemzedék. (B.D.)