Szerencsém volt éppen ötven esztendővel ezelőtt, amikor „a közúti járműprogram peremén” – a Renault vállalat vendégeként – riportutat tehettem Franciaországban. (A képen: az Invalidusok háza, benne Napóleon szarkofágjával.)

Ma már bizonyára kevesen emlékeznek rá, hogy az „új gazdasági mechanizmus” előfutáraként Horváth Ede, a győri Magyar Vagon- és Gépgyár kiváló esztergályosból lett vezérigazgatója kijárta az akkori állami és pártvezetőknél: újuljon meg az ország egyik meghatározó gépipari vállalata, az általa vezetett győri Vagongyár. 

Párizs – szép Párizs

Nagyvárosok átka? Nem! A civilizáció büntetése az autó. És egyre több száguld belőle Az ember olykor negyedóráig moccanni sem képes tőlük. Csak áll a járdán, vagy vala­hol a Champs Élysées közepén, és egy tapodtat sem jut előbb­re.

Végre! Egy úrvezető meg­szán bennünket, fékez, megáll. Kesztyűs kezével int, tessék átsétálni. Oldalra pillantok. Udvarias autósunk mögött ezer kocsi fékez, stopol. Néhány pillanatra befagy ennek a száz méternél is szélesebb, örök áradatnak az egyik fele. Sokan az órájukat lesik, men­nének már tovább.

Négy óra felé jár az idő. Ilyenkor kezdődik a második párizsi forgalmi csúcs. Észre­vehetően csökken a tempó, egyre nehezebben jut előre a sohasem fogyó autósor. A mel­lékutcákban vesztegelt ko­csik beletülekednek az óriás hömpölygésbe. Duzzad az ára­dat. Szerencsés, akinek csak kis kocsira futotta a pénzéből. Könnyen manőverezhet. Ki­búvik az országúti cirkálók közül, máris hat méter előnyt szerzett. Még náluk is lelemé­nyesebbek a motorkerékpáro­sok. Feltűnően sok „hondás” húz el mellettünk. A japánok a bicikli első kerekére szerel­ték a kicsi, de erős Honda motort.

Vessünk még egy pillantást a közlekedésre! A nagy for­galmú kereszteződéseknél fi­gyeltem meg: a gyalogos egy ideig türelmesen elnézte a ko­csiáradatot. Aztán az órájára, majd a zöldülni nem szándé­kozó közlekedési lámpára pislantott. Elfogyott a türelme. Odalépett a lámpához, meg­nyomott rajta egy gombot. Három másodperc múlva zöld utat kapott. A járókelő be­avatkozott az elektronikusan vezérelt utcai közlekedésirá­nyításba. Óhaját vagy parancsát gombnyomással közölte a központban működő elektronikus aggyal. Három másodperces gondolkodási idő elegendő volt ahhoz, hogy a számítógép kényelmesen és biztonsággal összehangolja a kör­nyező utcák forgalmát irányí­tó lámpákat…

*

Cipőpasztát, folttisztítót, mindent ragasztót, nylonharis­nyát – ki, mit akar – árusítanak a párizsi utcán. Egy asz­tal, az áruk és egy jó torkú férfi a kelléke az alkalmi bol­tocskának. A jó torkú embert kellett volna elsőnek írnom, mivel nélküle rá sem figyel­nének a sietős párizsiak.

Benéztem a Printemps (Ta­vasz) áruházba. A választék kialakításában tanulhatunk a Printemps tulajdonosától. Mi­vel éppen azokban a napok­ban kezdődött az iskolaév, az egész berendezés ezt a célt szolgálta. Azaz: hadd fogyjon minél több iskolacikk, ruha, cipő, tanszer. Szóba elegyed­tem az egyik eladóval, monsieur Pierre Chamant-nal. Hu­szonöt éves fiatalember. Sötét ruhát visel, fehér inggel, nyak­kendője és díszzsebkendője azonos mintájú selyemből. Sö­tét keretes szemüveg.

– Mióta dolgozik az áruház­ban?

– Hetedik esztendeje.

– Milyen iskolát végzett?

– Tizenkét évig jártam is­kolába, természetesen az utol­só esztendőket, a kereskedelmi szakma tanulmányozásával töl­töttem.

– Milyen nyelven beszél a francián kívül?

– Az iskolában angolul ta­nultunk, abból vizsgáztam. Az alkalmazottaknak egy világ­nyelv ismerete kötelező. Ola­szul és németül is beszélek, bár nem olyan jól, mint an­golul …

Elbúcsúzunk. Inkább a gyer­mekruhák osztályán néztem szét. Nagyon szépek és változatos kreációk. Hadd lám, mennyibe kerülnek? Rugdalozó csecsemőnek… De hisz’ ennyiért akár délutáni ruhát vehet magának az édesanyja.

Apró üzletek utcája a Roquette. A Bastille térről nyílik, hangulata a pesti Váci utcát idézi. Üzleteiben viszont nem számolnak Váci utcai árakkal. Reggel nyolctól délig, délután fél háromtól este fél nyolcig vannak nyitva.

Azt szokták mondani, hogy Párizs a kozmetikai cikkek fő­városa is. Az egyik drogéria tulajdonosnője készségesen tá­jékoztat az őszi divatról:

– Újra a természetes színek hódítanak – mondja madame Bornes. – Elegáns rúzsszín a velencei koráll. Körömlakk­jaink közül a nem kirívó bor­dótól a téglaszínig ajánlanék egyet-kettőt.

– És melyik parfümöt?

– Kérem, azt bízza a höl­gyekre, majd ők választanak, és ön, uram, fizet. (Következik: Mars-mező, Eiffel-torony)