Az Osztrák Köztársaság egyik legérdekesebb életpályájú és legtehetségesebb politikusát még bécsi polgármesterként ismertem meg: minden idők legnagyobb többségével választották meg 1973-ban a hagyományosan szocialista osztrák főváros első emberének. Tizenegy évig állt a valamikor császárváros élén, ám nem az időközben lezajlott (szocialista) botrányok miatt vált meg a városházától, hanem azért, mert az 1983 tavaszán kancellárrá választott (burgenlandi, lajtaújfalui illetőségű) dr. Fred Sinowatz rátermett és tapasztalt politikust keresett külügyminiszternek maga mellé. (A nyitó kép: Ballhausplatz, kancellára és külügyminisztérium; forrása: www.austria-forum.at.)
Leopold Gratz [1929–2006] még bécsi polgármesterként, az osztrák főváros egyik aranykorának első embereként már 1975-ben a legnépszerűbb osztrák politikussá lépett elő, amit az amerikai Time magazin is megerősített. Sokan Kreisky kancellár pártbéli utódának is tekintették…)
Miután a szocialista politikus az ugyancsak szerfölött népszerű párttársának, Helmut Zilknek átadta a polgármesteri széket, a Városház térről átsétált a Ballhaus térre, hogy a külügyminisztérium élére állhasson. Korántsem nemzetközi tapasztalatok nélkül, ugyanis ő volt az, aki az ENSZ New York-i központjában folytatott tárgyalásai révén elérte, hogy Bécs legyen az Egyesült Nemzetek Szervezete (Genf után) második európai székhelye. Az ő hivatali évei alatt épült meg a bécsi UNO City, az impozáns ENSZ-város… Gratz külügyminiszterségéről még annyit, hogy 1986 őszén az osztrák parlament elnökévé választották, ekként a Ballhausplatzról a Volksgartenen átsétálva belépett a Nationalrat pompás épületébe, ahol a köztársaság második legmagasabb tisztségét töltötte be: ő lett a parlament elnöke. (Érdekesség: politikai pályája földrajzilag éppen egy háromszöget alkot: a városházán kezdte, folytatta a kancellária épületében, majd visszatért a városházához közeli Dr. Karl-Renner-Ringre, a parlamentbe…) A külügyminiszterségről egyébként azért mondott le, mert mindvégig szót emelt az egyik (később megválasztott) köztársaságielnök-jelölt, a nácimúlttal jogosan vádolt Kurt Waldheim ENSZ-főtitkár ellen. De ne szaladjunk ennyire előre az időben. Most 1984 utolsó napjaiban vagyunk, amikor Gratz exkluzív interjúra fogadott ballhausplatzi irodájában. Íme:
«Száz-egynéhány nappal ezelőtt, az Osztrák Köztársaság szövetségi kormányának részbeni átalakításakor nevezték ki külügyminiszterré Leopold Gratzot. Az ötvenöt esztendős politikus jó három évtized óta megszakítás nélkül tölt be fontos tisztségeket Ausztria Szoclalistá Pártjában, az SPÖ-ben ifjúsági mozgalmi vezető, pártja központi titkára, parlamenti képviselő, oktatási miniszter dr. Bruno Kreisky első kabinetjében, Bécs főpolgármestere. Ez utóbbi funkciójában különösen nagy népszerűségre tett szert; 1973 nyarától 1984 őszéig állt az osztrák főváros élén, mígnem dr. Fred Sinowatz szövetségi kancellár fölkérésére elvállalta a külügyi tárca irányítását.
A valamikori labdaház, a Ballhaus (melynek falai között már a 16. században dívott a tollaslabdázás) helyén emelkedik az osztrák szövetségi kancellári hivatal többször átalakított, bővített barokk palotája. Bal oldali szárnya ad helyet a külügyminisztériumnak. Gratz külügyminiszter a Volksgarten túloldaláról, a parlamentből szaladt át ide, a Ballhausplatzra, hogy találkozzék magyar vendégével.
– Odaát is magukat emlegettük – mondja bevezetőül, miközben rágyújt.
– Marsch képviselő, az SPÖ központi titkára, a törvényhozás külügyi vitájában egyebek között a kitűnő és gyümölcsöző osztrák–magyar kapcsolatokat méltatta. Apropó, ismeri-e a bécsi anekdotát, amelyben két focirajongó az osztrák–magyar meccsről beszélget? Az egyik ártatlan képpel megkérdezi: és ki ellen játszunk?
– Valóban, szövetségi miniszter úr, egyre több „mérkőzést” játszunk le közösen mi, magyarok és osztrákok, szomszédok, itt, Európa szívében – Európa népeinek érdekében, a helsinki folyamat fenntartása, éltetése céljából. Miként értékeli a stockholmi tanácskozást és hogyan képzeli el a folytatását?
– Stockholmot értékelni kissé korai lenne – kezdte válaszát Leopold Gratz. – Nem szabad, hogy az európai nemzetek illúziókban ringassák magukat. A két nagy, tehát Washington és Moszkva közötti tárgyalási klíma eleve meghatározó jelentőségű. Ez persze nem azt jelenti, hogy közben tétlenül üljünk; a tartalmi javaslatokkal azonban a Shultz–Gromiko-találkozó utánig várnunk kell.
– Szeptemberben New Yorkban és nem rég Moszkvában egyaránt föltettem a kérdést hivatali kollégáimnak: miként értékelik a semlegesek és a tömbön kívüli országok szerepét a mostani, különösen kiélezett, a fegyverkezési hajszával terhelt nemzetközi helyzetben? Mindketten, de különösen Gromiko úr – ezt hangsúlyoznom szükséges – igen nagyra értékelték azt a szerepet, amely egész sor javaslat előterjesztésében is megnyilvánult. – A Varsói Szerződés és a NATO tagállamai képviselőinek év végi tanácskozásairól kiadott dokumentumok tanulmányozása után – véleményem szerint – legkésőbb a tavasszal össze kell ülniük a semleges és a tömbön kívüli országok külügyminisztereinek, hogy megtárgyalják egymással az előrelépés módját és lehetőségét Stockholmban. Az európai folyamat kedvező haladását illetően derűlátó vagyok.
– A magyar fővárosból keltezett tudósításokból kiviláglott, hogy az osztrák küldöttség nagyon aktívan vett részt a budapesti kulturális fórumot előkészítő tanácskozáson…
– Szívügyünknek tekintjük, hogy a helsinki záródokumentumban elhatározott biztonsági intézkedéseken túlmenően – miként németül mondják, a Z-ről, a Zusammenarbeitről – az együttműködésről se feledkezzünk meg. Mi kevésnek tartjuk a passzív koegzisztenciát, az egyszerű egymás mellett élést. Nem elegendő, ha csupán a diplomaták dolgoznak, működnek együtt. Éppen országaink – az Osztrák Köztársaság és a Magyar Népköztársaság – széles körű kapcsolatrendszerének nagy léptékű fejlődése is példázza: van rá lehetőség, mi több, népeink érdekében kötelességünk is, hogy gyakorlati tartalommal töltsük meg az évtizeddel ezelőtt kidolgozott elveket. A gazdasági, idegenforgalmi, sportkapcsolatok ápolásán, fejlesztésén túlmenően nagyon fontosnak tartjuk a kulturális együttműködést; ez is oka volt annak, hogy tevékeny munkát fejtett ki küldöttségünk a budapesti előkészítő tanácskozáson. Itt kívánom elmondani, hogy a strasbourgi Európa Tanács miniszteri konferenciája is egybehangzóan fontosnak minősítette a budapesti kulturális fórumot. Ez pedig, szerintem, nagyon is. pozitív jelzés – hangoztatta Gratz külügyminiszter.
– Az osztrák külpolitika — ha lehet — az utóbbi időben még Európa-központúbbá vált, hogy még többet tehessen a kontinens békéjéért, biztonságáért, a jószomszédi kapcsolatokért. Mik Bécs diplomáciai erőfeszítéseinek a súlypontjai?
– Hadd fejtsem ki gyakorlati külpolitikánk lényegét egy geometriai példán, a koncentrikus körök rendszerének a segítségével – javasolta az osztrák szövetségi külügyminiszter. – Az azonos középpontú körök közül az első közvetlen szomszédainkat érinti. A második egész Európát magában foglalja, beleértve Ausztria béke-, biztonsági és együttműködési politikáját. A harmadik kör az egész világot érintő külpolitikánké.
– Kis ország lévén, mindig az adott helyzetnek megfelelően kell eldöntenünk, hogy hol és milyen irányban fejtsünk ki aktivitást, és persze azt is, hogy mely vonatkozásban nincs lehetőségünk ugyanakkora energiával, intenzitással dolgozni. A kormánnyal teljes egyetértésben a tárca a szomszédos országokhoz fűződő kapcsolatok erősítésére és az E urópa-politikára helyezi a legfőbb súlyt a következő időszakban. Ennek természetesen történelmi és persze aktuális oka is van, magyarázni aligha szükséges.
– Mindez korántsem jelenti azt, hogy ha a saját vagy a nemzetközi érdekek úgy kívánják, akkor a gazdasági, külpolitikában vagy éppen Délkelet-Ázsiában, esetleg a világ más pontjain aktivizáljuk magunkat, miközben egyáltalán nem zárkózunk el korunk nagy kérdésétől, mindenekelőtt a béke biztosításától, a leszereléstől.
– Hadd ragadjam meg az alkalmat konkrét terveim kifejtésére is. A magyar olvasók is tapasztalhatták: sűrű útiprogramot bonyolítottak le az utóbbi hónapokban az osztrák kormány tagjai. Az utazások jövőre is folytatódnak. Úti tervemben szerepel a környező országok fölkeresése, a többi között egy budapesti látogatás is. Különösen nagyra értékelem ugyanis a személyes kapcsolatok ápolását – minden szinten. A történelemben még soha olyan jók nem voltak az osztrák–magyar kapcsolatok, mint napjainkban. De nincs olyan jó, amelyet ne lehetne tovább javítani, tökéletesíteni. Ezért munkálkodni szolgálat és kötelesség.
– Miniszter úr! Eddigi pályafutásából is kitűnik, hogy ön pártja tisztségviselőjeként igyekezett érvényre juttatni az SPÖ, Ausztria Szocialista Pártjának politikai és egyéb érdekeit. Van-e különbség az SPÖ és az osztrák kormány külpolitikája között?
– Természetesen, miután egy párt sokkal mozgékonyabb, mint akármelyik kormány is. A kabinetnek nagyon körültekintően kell ügyelni arra, hogy – ENSZ-tagként is – korrekt- kapcsolatokat ápoljon mindazokkal, akikkel diplomáciai viszonya van. A párt ezzel szemben sokkal közvetlenebbül, egyértelműbben, mi több, nyersebben léphet föl bármelyik kérdésben. Itt van például az emberi, jogok vagy demokratikus pártok elnyomásának ügye bizonyos dél-amerikai államokban. A kormánynak – az ENSZ-alapokmány szellemében – nincs joga arra, hogy másokat rangsoroljon, osztályozzon. Ez nem is lehet cél. A párt azonban, jelen esetben az SPÖ, mindig is szolidáris volt a haladó, demokratikus erőkkel és pártokkal, és ezentúl is támogatni fogja őket. Ez nem ellentmondás a párt- és a kormánypolitika között, hanem különbség.
– Szövetségi miniszter úr! Köszönöm a beszélgetést!»
(Az interjú 1984. december 31-én jelent meg az akkor nemzetközileg is nagy figyelemmel kísért Magyar Hírlapban. Portréképek: orf.at)