Az újságíró archívumából – Hol az indigó helye?

Csaknem negyven esztendővel ezelőtt már rájöttek a (kelet)németek arra, hogy nem minden hulladék értéktelen szemét. Ezt írtam meg a helyszínről a Magyar Hírlap 1983. augusztus 30-i számában. Jó néhány példával igyekeztem bizonyítani, hogy ha az NDK-ban figyelnek – az évtizedekkel később, manapság már itthon is – szelektív hulladéknak nevezett, újra hasznosítható anyagokra, akkor annak minden bizonnyal jó oka van. A többi között újra hasznosíthatók. Igaza volt tehát Huhn asszonynak, a drezdai lapszerkesztőség gépíró-csoportvezetőjének, amikor rám szólt, hogy az elhasznált indigót és a papírhulladékot ne keverjem össze… (A nyitó képen: újjáépítik a drezdai Augustus-hidat.)

«A Kaufhalle, azaz a drezdai lakásunkhoz legközelebbi ABC-áruház bejárata elé néhány héttel ezelőtt gyermekjárókányi hálós zsákot állított az üzletvezető. Udvarias hangú plakáton kérte a tisztelt vásárlókat, hogy ezentúl ne csupán a visszaváltásra szánt sörös- és üdítős üvegeket, tojástartókat hozzák magukkal a bevásárlószatyorban, hanem a kiürült műanyag palackokat, tégelyeket, dobozokat stb. is. Tehát, minden olyan plasztikhulladékot, amelyet mindeddig (a háztartási szeméttel együtt) a kuka nyelt el. Az első nap délutánjáig kétszer kellett cserélni a zsákot a „plasztikjárókában”, és bőven volt alkalmam, hogy meggyőződjem róla: azóta sem lankadt a műanyaggyűjtő-szorgalom az Elba-parti nagyvárosban. Az akció egyébként az NDK-ban jól bevált – újságolták a napilapok, a rádió és a tévé.

Valahol itt állhatott az a bizonyos “huulladékjáróka”; a kép a minap készült az egykori helyszínen, ami azóta jócskán megváltozott. Például a bolt zöldség- és gyümölcsválasztékát tekintve:
bty

Nem szeretném példabeszédekkel untatni a kedves olvasót, ezért inkább csak fölsorolom: házunk minden emeletén naponta tisztára sikált vödörben gyűjtötte a házmester a röfiknek szánt konyhai csemegéket, krumplihéjat, ételmaradékot. kenyeret. Hetente legalább kétszer becsöngettek hozzánk kis- és nagy iskolások papírhulladékért, a Kaufhalléban vissza nem váltható üvegekért. Munkahelyemen, az NDK című folyóirat szerkesztőségében – mindjárt külszolgálatom első hónapjában – megrótt a gépírószoba főnöknője, mert az elkopott indigópapírt a többi papírhulladék közé dobtam. „Az indigónak a külső hulladékgyűjtőben van a helye, hogy ne szennyezze a többi papírt” – világosított föl Huhnné asszony.

Trabantját imádó szomszédom, mellesleg az egyik papíripari kombinát gazdasági igazgatója, a ház előtt súrolta az elvásott gumiabroncsokat. Kicsit furcsán nézhettem rá, mert magyarázkodni kezdett: „Viszem eladni őket, hogy újat kaphassak. A gumi ugyanis értékes másodlagos nyersanyag… A kiszolgált akkumulátorokat is összegyűjtik nálunk…”

A követésre méltó nemzeti tulajdonságra, a takarékosságra manapság különösen gyakran hivatkoznak a Német Demokratikus Köztársaságban. Mindenekelőtt arról van szó, hogy a lehető legkevesebb anyagból, energiával, munkaidő-ráfordítással nemzetközi színvonalú (vagy ha lehet, azt is túlszárnyaló), otthon és külföldön egyaránt jól értékesíthető termékeket állítsanak elő. Hazánkhoz hasonlóan ugyanis az NDK szintén szűkében van nyersanyagoknak és energiahordozóknak. Jelenleg naponta egymilliárd márka (kb. 5,32 milliárd forint) értékű anyagot, illetve nyersanyagot használ föl az ország ipara, mezőgazdasága, egyéb népgazdasági ágazata. Ez éppen kétszerese az 1970. évinek. Elképzelhető, hogy ebből akár egy százaléknyit is nem egykönnyű megtakarítani.

Megint csak egy példa, egy egyszázalékos példa: 450 ezer háztartás „ingyen” kaphatná az áramot, ha sikerülne egy százalékkal csökkenteni az NDK népgazdaságának elektromosenergia-felhasználását…

Az NDK gazdasági teljesítőképességének növelése, az életszínvonal folyamatos emelése, az állóalapokban, a munkaszervezésben rejlő tartalékok még körültekintőbb kihasználása és mozgósítása, az ésszerű takarékosság, a tudományos-műszaki haladás legfrissebb eredményeinek gyors bevezetése a termelésben, a rugalmas alkalmazkodás a nemzetközi piac követelményeihez – a 80-as évek országépítő, jólétet emelő stratégiájának sarkkövei ezek.

Kevesebből többet – ez a törekvés jellemzi minden területen a Német Demokratikus Köztársaság népgazdaságát. Nem lehet ugyanis tovább növelni sem az anyag- és energiakészleteket, sem a munkáslétszámot. Miként hazánkban, akként az NDK-ban is csak a halaszthatatlan, a népgazdaságilag, társadalmilag égetően fontos beruházások valósulnak meg. Miként lehet hát realizálni a jelszóként hangzó célt? Mindenekelőtt az eddiginél is jobb szervezéssel (és ebben a vonatkozásban lehet tanulnunk az NDK-tól), fegyelmezett munkával, körültekintő, okos, nem egyszer már-már aprólékosnak tűnő takarékossággal, a készletek szükség szerinti felhasználásával, a mikroelektronika és robottechnika folyamatos bevezetésével. A párt- és társadalmi szervezeteknek, az ifjúsági szövetségnek, a sajtónak, rádiónak és tévének is köszönhetően (szem- és fültanúként állíthatom) az emberek megértették: haladásuk, boldogulásuk, jólétük forrása a tudományos-technikai forradalom legfrissebb vívmányainak késedelem nélküli bevezetése és alkalmazása…

Bár a dolgozóknak több mint fele (mintegy 4,5 millió) elvégezte a kötelező tízosztályos politechnikai iskolát, és a főiskolai, egyetemi diplomával rendelkezők száma is meghaladja a félmilliót. A többség nem elégszik meg a tegnap szerzett tudással. Szívesen és önként vesz részt a különféle szakmai továbbképzéseken, új megoldásokon töri a fejét.

Az Eulenspiegel, a mi Lúdas Matyinkhoz hasonló szatirikus hetilap egyik számában akadt meg a szemem egy rövidítésen: HWN. (A német nyelv egyébként nagyon kedveli a meglehetősen hosszú szavak, kifejezések helyett használt rövidítéseket. (A lipcsei Bibliográfiai Intézet két-három évenként jelenteti meg a több mint 500 oldalas Rövidítések könyvét..) A „HWN” persze nem szerepel az idézett kötetben, a lap maga adta meg az értelmét: „Hamwanich – haben wir nicht”, azaz: nincs. Vannak kurrens és kevésbé keresett iparcikkek, élelmiszerek vagy éppen filléres apróságok (papírzsebkendő, ütvefúrógép, olcsó ágynemű, friss gyümölcs, radebergi sör, Trabant…), amelyeket bizony, nem mindig lehet beszerezni. Előfordul sorban állás is, ha mondjuk frottírtörülköző vagy görögdinnye érkezik a boltokba.

Az NDK párt- és állami vezetése is tisztában van azzal, hogy időről időre gondot okoz az egyenletes ellátás. A jövő évi népgazdasági terv irányelvei éppen ezért leszögezik:

„Minden kombinátban és vállalatnál, beleértve a termelőeszközöket előállító kombinátokat és vállalatokat, jelentős kezdeményezést kell kifejteni olyan fogyasztási cikkek termelésére, amelyek népgazdasági szempontból nagy súllyal esnek latba. Javítani kell a lakosság ellátását közszükségleti cikkekkel, a naponta használt «ezer apró cikkel» és alkatrészekkel.”

Konkrétan szólnak a teendőkről is az NSZEP Politikai Bizottsága, az NDK Minisztertanácsa és az FDGB (szakszervezetek) elnöksége által közösen kimunkált irányelvek. A lakosság növekvő szükségleteinek megfelelően kell javítani mindenekelőtt a nagy értékű fogyasztási cikkek arányát, és nagy sorozatban kell termelni azokat, amelyek nemzetközi szintű újdonsági fokukkal, nagy használati értékükkel és kényelmes kezelhetőségükkel kitűnnek, amelyeket a lakosság szívesen vásárol, és amelyeket hatékonyan exportálni is lehet.

Szem előtt tartva az anyag- és energiatakarékosságot, a tudományos-műszaki haladás vívmányait fölhasználva, lehetőség szerint hazai anyagokból kell előállítani ezeket a fogyasztási cikkeket.»