Csaknem negyven esztendővel ezelőtt, 1987-ben, egyik dániai riportutamon vállalkoztam arra, hogy bemerészkedjem a számomra mindaddig idegen – pontosabban: ismeretlen – területre, a mezőgazdaságba és a tőle elválaszthatatlan élelmiszergazdaságba. Bevallom: a puszta kíváncsiság sarkallt, tekintettel arra, hogy előtte évtizedek óta megannyi jót, egyedülállót hallottam a hazánkhoz ebben a vonatkozásban hasonlító, kis, észak-európai ország agrárgazdaságáról. Az interjú a Magyar Hírlapban jelent meg. (A nyitó kép forrása: www.agrarheute.com.) 

«Koppenhágában külszolgálatot teljesítő isme­rősöm – miközben már ötödször kerüljük meg a dán mezőgazdasági tanács és más közhiva­talok hatalmas épülettömbjét az Axeltorvon, hogy parkolóhelyet találjunk – elmondja: találkozott olyan farmerral ebben az országban, aki rádiótelefont szereltetett a traktorjára. Egyebek között azért, hogy ha éjjel szánt, a kávészünetben fölhívhassa az Ausztráliában (!) időző fiát. A gyerek ugyanis egy ottani far­mon tölti a főiskola utáni gyakorlatát…

– Ennyire jól megy a dán farmereknek, kisgazdáknak? – kérdezem Ib Hundahltól, a Landbrugsraadet, az említett mezőgazdasági ta­nács (egyébként kormányzati szintű szervezet!) osztályvezetőjétől.

– Ma még csak nagyon kevesen engedhe­tik meg maguknak ezt a fényűzést – kezdi válaszát Hundahl. – Már csak azért is, mert sok gazdánk filléres gondokkal küszködik a mező- és élelmiszer-gazdasági termékek iránti lanyhuló kereslet, az alacsony árak miatt. Évente ezer-kétezer majorság megy tönkre; 1960-ban még minden hatodik munkaképes ko­rú dán a mezőgazdaságban dolgozott. Ma már csak minden huszadik. 1975-ben még százhuszonkétezer családtagot tartottak el a mező­gazdasági üzemek, napjainkban viszont csupán nyolcvankilencezer-ötszázat. Körülbelül ugyan­ennyi a farmok száma is, szemben az 1970.évi száznegyvenezer-kétszázzal. A majorságonként megművelt földterület csak nemrégiben érte el á harmincegy hektárt, bizonyságául a koncentrációs folyamatnak. És, elnézést a sok számért, adatért, a farmerek évi átlagos jö­vedelme százharminchétezer korona volt ta­valy. Ez aviszonylag magas összeg (átszámít­va körülbelül kilencszáznegyvenezer forint) azonban ne tévessze meg a magyar olvasót, miután nálunk az árszínvonal is nagyon magas az önökéhez mérten.

– Furcsa kettősség figyelhető meg az önök mező- és élelmiszer-gazdaságában: majorságok ezrei mennek tönkre, a farmerek jövedelme még mindig a dán ipari átlagbér, alatt van; a különféle közös piaci kvóták miatt csökken­tik a tejtermelést, a szavasmarha-állományt, az élelmiszer-gazdaság még mindig az egyik legfontosabb devizaforrás. A dán exportárbe­vétel negyede onnan származik, a statisztika szerint negyvenötmilliárd korona. És bár még az élvonalbeli dán élelmiszereket is mind ne­hezebb eladni, egy pillanatra sem mondanak le a fejlesztésekről. Hosszú távon is húzóágazatnak tekintik a mező- és élelmiszer­gazdaságot?

– Minden nemzet, népgazdaság elsősorban abban ér(het) el kimagasló eredményeket, ami­ben hagyományai vannak – mondja Ib Hun­dahl. – Nálunk – miként önöknél is! – ilyen ágazat a mezőgazdaság. Évtizedekig azért dolgoztak állattenyésztőink, hogy nagy tejhozamú és jó húst adó szarvasmarha-fajtáink legyenek. Világhírűek is vörös és a fekete-tarka tehe­nek, állományunk háromnegyedét teszik ki. Miután azonban a nekünk EGK-kvótául ki­szabott 4,85 milliárd kilogrammnál jóval több tejet, ötmilliárdot adtak ezek az állatok, nem keveset vágóhídra kellett vinni belőlük. Egy bizonyos ár alatt ugyanis már nem éri meg eladni a nem kevés fáradsággal, pénzzel elő­ állított termékeket…

– Az ám: mit  csinálnak a többlettermékekkel?

– A Közös Piac intervenciós raktáraiba szállítjuk őket; éppen annyit kapunk értük, hogy még pénzünknél vagyunk. Dánia által azon­ban alighanem a legkevésbé növekednek a kö­zösség hús- és vajhegyei, duzzadnak tejfolya­mai. Országunk ugyanis meglehetősen későn, nem egészen másfél évtizede lépett be az EGK-ba. Előtte biztos exportpiacokat építettünk ki: kivitelünk fele oda irányul. Aligha van még egy olyan ország, amelynek ennyire jó lenne a piaci háttere.

– Az Egyesült Államok nem tagja a Kö­zös Piacnak, a dán sonka mégis jóformán tel­jesen kiszorult Amerikából…

– A dollár mélységes leértékelése „ölte meg” ezen hagyományos cikkünk exportját – ál­lapítja meg tárgyilagos-keserűen a Landbrugs­raadet osztályvezetője. – Ezért is hajtogatom régóta, hogy meg kellene alapítani a „kelet–nyugat-európai gazdasági uniót” az USA el­lenében. Az „egyesült európai nemzetek szö­vetsége” a világ legnagyobb piaca lehetne.

– Álomnak semmiképpen sem rossz, csak előbb éppen az öreg kontinens keleti és nyu­gati fele között meglevő és (nem kevésszer amerikai nyomásra!) újratermelődő gazdasági akadályokat kellene fölszámolni. Például a minden GATT-tagot egyformán megillető vám­eljárás is sokat segítene… Visszatérve a dán ügyekre: melyik a dán élelmiszer-kivitel fejlesztendő iránya?

– Nagy reményeket fűzünk a közel- és kö­zép-keleti piacokhoz. Jómagam tizenegy eszten­deig voltam a Landbrugsraadet kuvaiti rész­legének az igazgatója. Nagy   reklámhadjárat előzte meg termékeink „betörését” a különö­sen igényes (mert tőkeerős!) emírség piacára, miként Szaúd-Arábiában és Iránban is. Min­denekelőtt marhahúst, tejet, sajtot, tejport adunk el abban a térségben…

Az újságíró személyes tapasztalata: azokban a napokban, amikor ez az interjú is készült, ren­dezték meg a koppenhágai Bella Centerben a Téma ’87-et, a kilencedik nemzetközi élel­miszer- és élvezeticikk-kiállítást. Miközben azon bosszankodtam, hogy a magyar kiállítóknak alig-alig volt, ráadásul csak igen silány kivitelű propagandaanyaga, a dán – és más országbeli – cégek kilószám rakták ki a saj­tóközpont polcaira a soknyelvű, pompás kivi­telű prospektusaikat, színes és fekete-fehér fényképeket, névjegyeket, hogy a cégek kép­viselői hol érhetők el további információkért. A dán reklám- és propagandatevékenység egyébként is tanulmányozandó, sok módszere alkalmazható. Jelszava ízlelhető igazság: a dán termék az etalon – a legkiválóbb minőségű árut veszi, ha ezt választja. A csomagolás tö­kéletes, minden igényt kielégít – azért az árat is diktálhatják! Állami, vállalati-szövet­kezeti és magáncégek egyaránt sokat költenek termékeik népszerűsítésére. Terményeiket egyébként – ugyancsak fontos üzleti fogás — „bőrbe varrva” adják el. A lehetőség sze­rint föletetik az állatokkal a megtermelt ta­karmányt, hogy még jövedelmezőbben: hús és konzervek, hentesáruk formájában (tehát bőr­be varrva!) értékesíthessék …

– Szavaiból kicsendült, Hundahl úr, hogy ön is, és általában a dán mező- és élelmiszer­gazdaság, a farmerek érdekeit képviselő szervek, szervezetek számára nem érdektelen a majorságok számának fogyatkozása. Mit tesz­nek a még meglevő nyolcvankilencezer-ötszáz gazdaság megtartásáért? Hogyan csinálnak ked­vet a fiataloknak a farmon maradáshoz?

– A brüsszeli elveknek megfelelően, min­denekelőtt közvetett támogatást nyújtunk gaz­dáinknak. Nagyon fontos volt, hogy a major­ságok fejlesztését szolgáló hitelek húsz-huszonkét százalékos kamatját – látván, mekkora erőfeszítést okoz a gazdáknak a törlesztés – felerészt átvállalta az állam. Segítjük a kez­dő farmerokat a főkönyvi mérlegkészítésben, az állattenyésztés korszerűsítésében; garanciát vállal az állam a negyven évesnél fiatalabb far­merek kölcsöneinek visszafizetésére. A mintegy húszféle szubvenció között szerepel a mezőgazdasági tanácsadó szakembergárda tisztelet­díja, a farmer betegsége – vagy szabadsága – alatt kisegítő személyzet bérezése éppúgy, mint a farmerek továbbképzése vagy az üveg­ház-létesítés támogatása.

(Dán mezőgazdaság; a kép forrása: schweizerbauer.com.)

– Dániában az összes megművelt földterü­let mintegy 2,8 millió hektár. Ugyanakkor a termésátlagok szokatlanul magasak, az ország földrajzi helyzetét tekintve. (Olvasóink tájé­koztatására: árpából 4,7, búzából 5,7 tonna volt 1985-ben; a cukorrépa 48,2 tonnát, a takarmányrépa 62,8 tonnát, a burgonya 36 ton­nát adott hektáronként…) Nem zsarolják-e ki túlságosan a földet? Mit szólnak például a Zöldek a műtrágya-felhasználás növekedésé­hez?

– Talajaink nagy része valóban kedvezőtlen minőségű, kicsi a humusztartalmuk. A megművelt területek felerészt altalaj-csövezettek, ahol kellett, mindenütt elvégeztük a vízmen­tesítést. Igen hagy gondot fordítanak gazdáink a tápanyag-visszapótlásra: nagyjából fele-fele arányban használnak műtrágyát, illetve termé­szetes, azaz szerves trágyát. A Zöldek ennek ellenére elégedetlenek, és a nitrogén-, foszfor-, kálium-műtrágyák további drasztikus csökkenté­sét követelik. A gazdák értik és megértik a környezetvédők aggodalmát. Önkéntes ala­pon további száz-százharmincezer tonnával ke­vesebb műtrágyát használtak föl tavaly is a szokásosnál. Tovább azonban nemigen növel­hető a szerves trágya mennyisége, mert ak­kor az intenzív növénytermesztés kerül ve­szélybe. Ráadásul a költségek szempontjából sem mindegy, mennyit ad ki a farmer a szervestrágya ülepítésére, gépesített kijuttatásá­ra.

Egyébként a mezőgazdaság érdekképvise­leti szerveinek, a különféle tanácsoknak is meg­van a maguk környezetvédő programja. Az ő céljuk is a tiszta, szép, egészséges Dánia. Ennek szellemében társadalmi ügynek tekint­jük a föld védelmét éppúgy, mint például a halpusztulás megakadályozását a Kattegat-szorosban.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)