Az újságíró archívumából – Matko Husiar, azaz: Ludas Matyi

Csehszlovákia 1992 végi szétválását megelőzően is két önálló magyar kulturális intézmény működött a volt szövetségi államban. Mind a prágai, mind a pozsonyi központ jól körülhatárolt feladatokat látott el a maga országrészében: terjesztette a magyar kultúrát, építette a kapcsolatokat, segítette az ott élő magyarok azonosságtudatának megőrzését. A feladatok azután sem változtak lényegesen, hogy Csehország és Szlovákia 1993. január 1-jével önállóvá vált. Ezután azonban az illetékes budapesti tárca sandítani kezdett a lélekharangra, amit megkondítani szándékozott egyes – közelebbről akkor még meg nem határozott – külföldi magyar intézetek felett. Érintve érzik-e magukat, hogyan hat a bizonytalanság a munkájukra, mik a főbb jellemzői tevékenységüknek és milyen új terveik, elgondolásaik vannak a jövőre nézve – ezekről a kérdésekről beszéltek akkor a Népszabadságnak az igazgatók: Pozsonyban Sunyovszky Szilvia, az ismert színművésznő. Cikkünk szerzőjének vele készült interjúját a legnagyobb példányszámú magyar napilap 1993. szeptember 22-i számában olvashatták. Íme:

– Éppen most volt két éve, hogy elfoglaltam a pozsonyi magyar kulturális intézet igazgatói székét, s azóta valóban nagy változások történtek körülöttünk. Immár háromnegyed esztendeje önálló ország fővárosában dolgozunk. A kapcsolatteremtés azonban azelőtt is és most is tevékenységünk egyik legfőbb jellemzője. Folyamatosan keressük és rendre meg is találjuk azokat az itteni intézményeket, amik Magyarország, az otthoni hasonló iskolák, vállalatok, művészeti műhelyek felé tapogatóznak. Segítünk nekik az egymásra találásban. Ennek számos formája lehet: kiállítások ide- vagy odavitele, előadás-sorozatok szervezése, hangverseny, filmvetítés. És ez nemcsak Pozsonyban a feladatunk, hanem Szlovákia egész területén is. Ez bizony próbára teszi kis csapatunk állóképességét, munkabírását. Hangsúlyozom ebben a vonatkozásban is a személyes ismeretség jelentőségét. Ha a kapcsolat így épül ki, sokkal oldottabban, gördülékenyebben, szinte magától megy tovább a munka.

Játékról játékra

Szlovákiában tetemes a magyar nemzeti kisebbség száma és aránya. Ez máris meghatározza tevékenységünket, aminek, persze, a fogadó ország és a többségi nemzet felé is közvetíteni kell kultúránkat. Tágabb értelemben: képviselnünk kell egész Magyarországot. Végső soron nehéz lenne valamelyik célunkat fontossága szerint a másik elé helyezni, szerencsésebb kettős feladatról beszélni. Más jellegű az egyik és megint más a másik. Az itt élő magyarok a televízió, a rádió és egyáltalán a közelség miatt sokkal tájékozottabbak, mint a távoliak, így velük ennek a ténynek az ismeretében kell foglalkoznunk.

Ilyen lehetőség az egyetemes magyar kultúra közvetítése, vagyis más, határokon túli magyar eredmények megismertetése az itteni magyarsággal, például egy-egy erdélyi vagy vajdasági író bemutatása Pozsonyban. De szóba jöhet ugyanígy egy Franciaországban vagy a tengerentúlon élő honfitársunk művészetének a megismertetése is.

Ami pedig a szlováksággal történő kulturális együttműködést illeti, elöljáróban hadd mondjak el egy konkrét példát. A kecskeméti Szórakaténusz játékház és -múzeum a mi közvetítésünk révén szerepelt Pozsonyban, s ezután a szlovák játékkészítők és -tervezők már közvetlenül velük megegyezve jutottak el Magyarországra. Vagyis közvetítettünk egy ilyen kapcsolat megteremtésében, s amikor az működni kezdett, mi nyugodt szívvel kiléptünk a folyamatból.

Más. Még januárban egész Szlovákia területére gyermekrajz-pályázatot hirdettünk. Levelet küldtünk majdnem minden iskolaigazgatónak, felkérve őket, hogy támogassák „Magyarország gyerekszemmel” elnevezésű rajzversenyünket. Az eredmény felülmúlta várakozásainkat: mintegy 1200 rajz érkezett, többségében szlovák iskolákból, sokszor olyan gyerekektől, akik még nem is jártak hazánkban, csak könyvekből, képekről ismerik tájait, jellegzetes épületeit. Turócszentmártonból eleinte nem érkezett semmi, ám miután ott megrendeztük a magyar napokat, félszáz rajz futott be hozzánk. Másutt, egy kis faluban a tanító néni felolvasta a gyerekeknek szlovákul a Ludas Matyit, ennek illusztrációit küldték el a tanulók, részben szlovák, részben magyaros népviseletbe öltöztetve „Matko Husiar”-t.

Turócszentmártont felidézve érdemes megemlíteni, hogy az ottani magyar napokat a Matica slovenská helyi szervezetével együttműködve rendeztük meg. Azokkal a maticásokkal ugyanis, akik a szövetség eredeti feladatát tartják szem előtt – vagyis a kulturális örökséget ápolják, s nem keverik bele a politikát –, szót tudtunk érteni. Mindenesetre azon fáradozunk, hogy ebből a táborból minél többen váljanak barátainkká.

Megérnek egy méltatást színházaink kapcsolatai is. A pozsonyi és a budapesti nemzeti színház kölcsönös vendégszerepléseinek előkészületeinél ott bábáskodott intézetünk. Tavaly a nyitrai színházi fesztiválon is részt vett egy magyar együttes, a rendezvénnyel időben egybeesett a „200 éves a magyar színház” kiállításunk nyitrai megnyitása. A Szlovák Zenei Társulással ápolt jó kapcsolataink eredményeképpen pedig szinte folyamatos az előadóművészek cseréje.

Kerekasztal-programjaink határozott érdeklődést keltenek. Tartottunk már vitát a bankrendszerről és a privatizációról, a pszichiátriai rehabilitáció kölcsönös tapasztalatairól, az alkoholizmus és a kábítószer elleni küzdelemről, és megemlíthetem az Esztergom–Párkány Duna-híd újraélesztésével foglalkozó nagysikerű szakértői véleménycserét is.

Organikus építészet

Pozsonyban máig emlegetik az általunk elhozott és a Szlovák Nemzeti Galéria épületében felállított kiállítást a magyar organikus építészetről, Makovecz Imre és mások alkotásaiból. Nemcsak a közönség esztétikai gazdagodását könyvelhetjük el eredményként, de kapcsolatok alakultak ki észak-magyarországi és dél-szlovákiai építővállalatok között. A készülő ajnácskői (Hajnáčka) magyar templom is hazai tervek alapján épül.

Talán kissé csapongó és nem is teljes ez a felsorolás, de jelzi az elvégzett munka sokrétűségét, és bizonyára azt is, hogy ehhez itt jelen kellett lennünk. A jövőre nézve is csak ezt tudom mondani. Izgalmas tervekkel indulunk az ősznek: bemutatjuk a Magyarok Világszövetségét és újságjukat, továbbá a Hitel című lapot. Már ebben a szezonban lepleztük le Csontváry emléktábláját szülőházán, Kisszebenben (Sabinov). Gyermek-centrikusságommal függ össze egyik decemberi rendezvényünk: magyar betlehemi játékokat kívánunk tanítani az érdeklődőknek.

Talán lesz rá pénz

Ami a fogadóországot és szlovák partnereinket illeti, az együttműködés általában akadálytalan. Most augusztusban felidéződött ugyan egyik rendezvényünk meghiúsulásának veszélye, éspedig a Szent István napi hangversenyé a koronázótemplomban. Egyfajta sajtókampány kezdődött az ellen az – előzetesen már egyeztetett – elképzelés ellen, hogy a Szent Márton dómban cimbalmot is meg kívántunk szólaltatni koncertünkön. Előző napon kaptunk egy eléggé érdes hangvételű levelet, amelyben leállították az egészet. Végül is az utolsó pillanatban sikerült az illetékeseket meggyőzni, a hangversenyt pedig, ahogy elterveztük, megtartani.

Reméljük, hogy ugyanilyen kedvezően alakul majd új épületünk sorsa is. A Szlovák Nemzeti Múzeum mellett hosszú évek óta üresen várja a kijelölt telek, hogy – immár az összes szabvány és megjegyzés figyelembevételével átdolgozott – terveinkre mikor kapjuk meg az építési engedélyt. Ha megadják, akkor nagyon remélem, hogy pénz is jut otthonról a felépítésére. Nem tudom elhinni, hogy a Magyar Állam ennek hiányában vállalta volna az áttervezést, mint ahogy nagyon remélem: nem kényszerülünk anyagi okok miatt személyi létszám-csökkentésekre.

Az a kettős feladatunk ugyanis, amire a bevezetőben utaltam, azt jelenti, hogy kétszer ennyien is kevesen lennénk. Vagy pedig működésképtelenné válnánk, esetleg csak Pozsonyra szűkülne tevékenységünk, amit tiszta lelkiismerettel nem tudnék vállalni.