A két államra – az NDK-ra és az NSZK-ra – megosztott Németország hosszú évtizedeken át okozott gondot az ott élőknek; fokozottan érvényes volt ez az ugyancsak kettéválasztott Berlinre. Történtek ugyan kísérletek a problémák tompítására – erről számolt be alábbi cikkében szerzőnk, a Népszabadság 1985 és 89 közötti berlini tudósítója. Írásával a legnagyobb példányszámú hazai napilap 1986. október 28-i számában találkozhattak a magyar olvasók. (A nyitó képen: a berlini fal nem sokkal a leomlása előtt…)

„Örömömre szolgál Önt, mint díszvendéget meghívni a Berlin fennállásának 750. évfordulójával kapcsolatos NDK-állami ünnepségre, amit 1987. október 23-án tartunk a Köztársasági palotában, a Marx-Engels téren. Remélve, hogy Önt az NDK fővárosában üdvözölhetem, maradok kiváló tisztelettel: Erich Honecker.” A fenti levelet az utóbbi napokban három nyugat-berlini közéleti személyiség kapta kézhez.

Először Eberhard Diepgen kormányzó polgármester, majd néhány nap múlva a város képviselőházában ellenzékben levő pártok frakcióvezetői: a szociáldemokrata Walter Momper és Heidemarie Bischoff-Pflanz asszony, az itt alternatív listának (AL) nevezett környezetvédők reprezentánsa.

A szenzáció tulajdonképpen már akkor megszületett, amikor néhány hete a 750. évforduló eseménysorozatát előkészítő NDK-beli bizottság ülésén Erich Honecker – aki e testület elnökének tisztségét is betölti – bejelentette: a jövő évi ünnepségekről, melyeknek célja a népek közötti megértés, az államközi együttműködés erősítése, természetesen nem zárják ki Nyugat-Berlin lakosait sem, és épp ennyire természetes, hogy a megemlékezések csúcspontjának számító állami aktusra meghívják a nyugat-berlini kormányzó polgármestert, valamint az ellenzék frakcióvezetőjét is. A szót tett követte, a meghívásokat az NDK-beli előkészítő bizottság titkára, Kurt Löffler a minap a schönebergi városházán átnyújtotta az ottani illetékeseknek.

A 750. jubileum megünneplésére Nyugat-Berlinben is készülnek. Ezzel összefüggésben a túloldalon gyakorta elhangzott, hogy az NDK vezetése „ki akarja zárni” a nyugat-berlinieket a közös évforduló megünnepléséből, elhárítja az együttműködést, „kisajátítja a történelmet” stb. A csattanós válasz, amit épp az NDK vezető politikusa adott, páratlan kavarodást és egymásra mutogatást keltett a Kennedy Platz-i városatyák körében, annál is inkább, mert részükről – mint közölték – a nyugat-berlini jubileumi ünnepségekre négy NDK-beli polgármestert is meghívnak majd, de nem szerepel köztük az NDK fővárosának tanácselnöke.

Diepgen kereszténydemokrata nyugat-berlini kormányzó polgármester „érdekesnek” minősítette a Honeckertől kapott meghívást, és azt mondta, hogy a szenátus „nem úgy fogja megvizsgálni, mint aki okvetlenül ürügyet keres az elutasításra”. Egyúttal azt is hozzátette, hogy a válasszal semmi ok a sietségre, s óva intette az ellenzékieket attól, hogy nyilvános – és pozitív – megnyilatkozásaival esetleg önmagát sodorja „lépéskényszerbe”.

E magatartás mögött természetesen fellelhetők azok a jobboldali politikai erők, amiknek befolyása nem lebecsülhető a jelenlegi nyugat-berlini városvezetésre. Maga Diepgen nem sorolható ugyan a „héják” közé, sőt, néhány idei megnyilvánulását (például lipcsei találkozóját Honeckerrel) a kapcsolatok építésére irányuló készségének is tekinthetjük, de magában a várost kormányzó szenátusban is akadnak olyanok, akik a Nyugat-Berlint körülvevő szocialista német államot leplezetlen gyűlölettel említik. Azután ott tornyosul a két Berlin határán a Springer-kiadó is, amelynek publikációiban az NDK nevét még ma is csak idézőjelben írják le. Nos, az ilyen körökből hallatszik a legerőteljesebben a követelés: Diepgenék utasítsák vissza a meghívást, mert annak elfogadása az NDK és fővárosa, Berlin jogi helyzetének újbóli megerősítését jelenthetné. Tulajdonképpen a kínos pillanatokat és napokat most nem is a meghívások ügye, hanem az azok elfogadását ellenzők leszerelése okozza a városvezetés józanabb erőinek.

Walter Momper, az SPD frakcióvezetője (aki most jó eséllyel pályázik a nyugat-berlini szociáldemokraták megüresedett elnöki posztjára) elmondta, hogy Honecker bejelentését ismerve már lefolytatta a „szükséges konzultációkat”, és nem látja akadályát a meghívás elfogadásának. Momper felszólította a kormányzó polgármestert, hogy kövesse a példáját. Hasonlóan pozitív szellemben nyilatkozott az „alternatívok” (azaz a környezetvédők) vezetője is. Ezt a tömörülést egyébként feltehetőleg kellemesen lepte meg a meghívás, ugyanis át nem gondolt és esetenként vagdalkozó politikai megnyilvánulásaival mindeddig meglehetős idegenkedést keltett az NDK mértékadó köreiben.

A Nyugat-Berlint jelenleg kormányzó politikai pártok, a CDU és az FDP vezetői kitapintható féltékenységgel konstatálták, hogy az ellenzéki pártok már kaptak meghívást, ők pedig még nem. Nyilván ez áll amögött is, hogy a képviselőház berlini ügyekkel foglalkozó illetékes albizottsága egyhangúlag javasolta: a szenátus a meghívásokat átlagon felüli jóindulattal vizsgálja meg, és a maga részéről mindenesetre hívja meg Erhard Krackot, az NDK fővárosának a listáról „kifelejtett” főpolgármesterét is Nyugat-Berlinbe. A bizottság CDU-párti elnöke pedig mindehhez hozzátette, hogy magánvéleménye szerint Diepgennek el kell fogadnia a meghívást.

A Berlin-közi politikai kapcsolatok tehát – az NDK kezdeményezésének eredményeképpen – komoly esélyt kaptak arra, hogy erőteljesen elmozdulhassanak a javulás irányába, amivel a város vezetői a nemzetközi politikai légkör javításához is hozzájárulhatnak.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)