(Szerző: Kulcsár István) Valamikor a ’60-as évek elején, egy szép napon a Magyar Rádió hírszerkesztőségében álló íróasztalomon megcsendült a telefon. Moszkvából kerestek. Igor barátom, egykori társam a leningrádi diákszállóban (hatod magunkkal laktunk egy szobában) hívott azzal, hogy megalakult az APN (Agensztvo pecsatyi Novosztyi, vagyis a Hírek Sajtóügynökség), ahol ő most dolgozik és felajánlotta, hogy legyek a magyarországi tudósítójuk. (A kép forrása: mult-kor.hu)

Az APN-t a hruscsovi idők a korábbinál némileg lazább sajtópolitikája hívta életre, elsősorban azzal a céllal, hogy emészthető formában tájékoztassa a külföldet a Szovjetunió életéről és fordítva: a szovjet közönséget a külföld eseményeiről. A formailag nem állami, hanem társadalmi szervezetek által létrehozott és birtokolt ügynökségnek 120 országban voltak tudósítói, amellett 60 folyóiratot adott ki idegen nyelveken. (Hogy ennek a sajtóügynökségnek a nyugati országokban működő tudósítói jórészt nem kifejezetten sajtóügynökök voltak, arról akkoriban fogalmam sem volt.) Tőlem azt kérték, hogy hetenként egyszer-kétszer küldjek tudósításokat, színes híreket, elsősorban a magyar gazdasági és kulturális életről. Ezek az anyagaim – tájékoztatott Igor – bekerülnek egy olyan, naponta megjelenő sokszorosított kiadványba, amelyet megküldenek valamennyi szovjet újságnak, azok pedig szabadon vehetnek át belőle bármit, amit érdekesnek ítélnek. De a szerkesztőség azt is fontosnak tartja, hogy neves magyar személyiségek is publikálják náluk írásaikat. Az én feladatom itt az lesz, hogy – amint a szovjet újságíró-zsargonban nevezték – „szervezzek” ilyen cikkeket.

Ráálltam a megtisztelő ajánlatra. Voltak olyan tudósításaim, amelyeket több tucat – köztársasági, megyei, járási, üzemi, szakmai – szovjet újság átvett. Be kell azonban vallanom, hogy a magyar dolgozók munkasikereiről szóló írásaim bizonyára kevéssé érdekelték az épülő kommunizmus országának sajtótermékeit, ezért nemigen csaptak le ezekre a cikkeimre. Az ilyen témákat kedvelő, sok millió példányban megjelenő országos lapoknak – a Pravdának, az Izvesztyijának, a Trudnak – pedig saját tudósítójuk volt Budapesten, ezért ha a magyar sztahanovisták vállalásairól kívántak beszámolni, nem szorultak az APN tudósítójára. Viszont ha például az új magyar filmekről tudósítottam (a szovjet nézők imádták a Mágnás Miskát, általában a magyar vígjátékokat), azt nem egyszer harminc-negyven helyi újság is átvette.) A rekordom 872 közlés volt: ennyi szerkesztőség vélte úgy, hogy olvasóikat érdekelni fogja a dohányzásról való leszoktatást célzó az az eljárás, amelyet egy magyar orvos dolgozott ki. Ezt követően nem kevesebb, mint hatszáz olyan levelet kaptam Leningrádból, Kisinyovból, Rigából, Taskentből, szibériai és távol-keleti falvakból, a Sarkkörön fekvő településekről, amelyeknek szerzői arra kértek, hogy kössem össze őket a csodadoktorral.

Nem tagadom, erre büszke voltam. Noha akkor már jó ideje működtem a sajtóban, egészen biztos, hogy addigi publikációim száma összesen sem közelítette meg a 872-őt. Több esetben azonban éppenséggel szégyenkezem kellett az APN kőnyomatosában (azaz sokszorosított kiadványában) megjelent írásaimban szereplő hibák miatt, jóllehet nem én tehettem róluk. Egy Lenin-évforduló előtt a szerkesztőség megkért: készítsek interjút egy olyan magyar veteránnal, aki ismerte Lenint. Megkerestem Orosz Nándort, a Párttörténeti Intézet igazgatóját (akkoriban az igazgatók még nem voltak főigazgatók), akiről tudtam, hogy szovjetunióbeli emigrációja idején egyszer találkozott a nagy emberrel. Ő azonban először nem akart interjút adni. „Nézze – mondta maliciózusan –, ma már rengeteg, sőt évről-évre egyre több olyan ember is van, aki személyesen beszélt Leninnel. Keressen egy ilyen interjúalanyt! Én csak egyszer láttam őt közelről. Egy moszkvai kongresszus szünetében álltam egy Lenint körülvevő csoportban és hallgattam, amit mondott.” Végül is azonban Orosz Nándor kötélnek állt, beszámolt arról a bizonyos beszélgetésről és csupán arra kért, hogy amikor az interjú megjelenik, juttassak el neki egy példányt abból a bizonyos bulletinból. Erre természetesen igent mondtam, de aztán mégsem mertem teljesíteni az ígéretemet. A jeles magyar veterán neve ugyanis úgy jelent meg, hogy Orosz Sándor. Nyilván a szerkesztő, aki hallott már valamit harangozni a nagy magyar költőről, Sandor Petyofiről, „javította ki” az N-t S-re.

Nem jártam jobban moszkvai szerkesztőmmel akkor sem, amikor a Szovjetunióban is jól ismert Fehér Klárát kértem fel cikkírásra, akinek vagy fél tucat könyve jelent meg oroszul és ukránul. Amennyire emlékszem, a békéért vívott küzdelemről kellett kifejtenie az álláspontját. A cikkben szerepelt az a fordulat, hogy „én, mint asszony…” A szerkesztő azonban nem bírta ki, hogy ezt ne toldja meg azzal a szovjet publicisztikában elcsépelt fordulattal, hogy „én, mint asszony és anya” (zsenscsina-maty), ami egyébként ordító tautológia, hiszen nyilvánvalóan nem lehet valaki anya, ha nem asszony. Nos, amikor ez megjelent, a bulletint megint csak nem mertem megmutatni a szerzőnek, akinek élete nagy bánata éppen az volt, hogy bár nagyon szeretett volna anya lenni, de ez nem adatott meg neki.

Egy ízben Fehér Klára férjével, Nemes László íróval „szerveztem” egy cikket, amely annak rendje és módja szerint meg is jelent. Talán még két hónap sem telt el, amikor a szerkesztőség azt kérte, hogy nem is egyszerűen egy magyar írótól, hanem kifejezetten Nemes Lászlótól kérjek ismét cikket. Megtettem, bár nem igazán értettem, hogy Moszkvában miért szerettek annyira éppen őbelé. Én kedveltem ugyan a regényeit, de az APN felkérésére írt előző cikke abszolút átlagos volt, őt magát pedig a Szovjetunióban a kutya sem ismerte. Amikor aztán egy kis idő múltán harmadszor is Nemest kellett volna felkérnem cikkírásra, megkérdeztem a szerkesztőt, hogy miért éppen őt. „De hát ő az egyik legnagyobb tekintéllyel rendelkező, külföldön is ismert magyar író” – hangzott a válasz. Ha Illyés Gyuláról lett volna, értettem volna. De így? Én nagyon szerettem Nemes regényeit, ám ha jól tudom, ezek közül nemcsak a Szovjetunióban, de külföldön másutt sem jelent meg egyetlen egy sem. Aztán fény derült a tévedés forrására. A magyar nevek oroszra való átírásánál a ki nem ejtett hangokat, valamint az ékezeteket nem veszik figyelembe. Továbbá: a cirill folyóírásban az es-t és a té-t csak egy-egy fölül, illetve alul odabiggyesztett vízszintes vonallal különböztetik meg, néha azonban még ezt a megkülönböztető jelet is hanyagolják. Így esett meg az a kázusz, hogy Nemes Lászlót Németh Lászlóval tévesztették össze.

És végül egy nagy sikeremről: egy tudósításomat a Pravda közölte, méghozzá az első oldalán. Ez abszolút precedens nélküli sajtóesemény volt, mivel a kötelező talmud szerepét betöltő szovjet pártlap, amelynek, mint említettem, világszerte saját tudósítói voltak, sem azelőtt, sem azután egyetlen egyszer sem kényszerült rá arra, hogy az APN-től vegyen át anyagot. Történt, hogy valamikor 1964 nyarán interjút készítettem a Magyar Olaj- és Gázipari Tröszt (ha jól emlékszem, ez volt az óriásvállalat neve) vezérigazgatójával az épülő Barátság olajvezetékről, amely elkészülte után Szibéria „fekete aranyát” fogja Magyarországra továbbítani. Búcsúzáskor megkértem a vezért, hogy egy-két nappal a csővezeték üzembe helyezése előtt szólasson oda nekem telefonon, hogy le ne maradjak a szovjet olvasókat is érintő eseményről. Már csaknem bizonyos voltam benne, hogy megfeledkezett az ígéretéről, amikor 1964. október 14-én déltájban személyesen hívott fel a Rádióban, hogy közölje: a szovjet kőolaj egy órával azelőtt megérkezett Százhalombattára és a vezeték magyar szakaszát másnap ünnepélyesen felavatják. Én erre kanyaritottam egy tizenöt soros tudósítást A szovjet olaj Magyarországon címmel és azon nyomban le is diktáltam telefonon Moszkvába. Rádiós munkaidőm végeztével este 6 óra tájban értem haza, ahol barátom, Vlagyimir Geraszimov, a Pravda budapesti tudósítója várt rám hallatlanul idegesen, keze-lába remegett. „István, mit tettél? – támadt rám. – Az imént hívtak fel Moszkvából, és számon kérték rajtam, hogy már az APN is beszámolt a szovjet kőolaj magyarországi célállomásra érkezéséről, én meg lemaradtam róla. Én erre hiába mondtam, hogy az MTI egy szót sem közölt erről az eseményről, szörnyen lehordtak. Te nyilván borzasztóan félreértettél valamit. Hozd rendbe a dolgot, amíg nem késő.” Én azonban teljesen nyugodt maradtam, mivel az értesítést a lehető legkompetensebb személytől személyesen kaptam, tehát nem lehetett szó félreértésről Mint utóbb kiderült, az itthoni „sajtóterv” azt irányozta elő, hogy a szovjet olaj érkezéséről másnap, az ünnepélyes avatáskor adnak majd hírt, és ennek megfelelően instruálták az MTI-t is. Geraszimov még idegesebben elrohant, és elkezdett telefonálgatni, de mire meggyőződött arról, hogy a kőolaj valóban megérkezett Százhalombattára és ezt tudósításba is foglalta, a Pravdánál (ahol közben a szovjet olajosoknál ellenőrizték, hogy az APN-anyagban foglaltak megfelelnek a valóságnak) bekövetkezett a lapzárta és jobb híján kénytelenek voltak az én anyagommal beérni.

Így történt, hogy a Pravda – egész történetében alighanem először és utoljára – egy olyan cikket közölt, amelyen forrásként „I. Kulcsar, az APN budapesti tudósítója” volt feltüntetve.