A világot járó külpolitikai újságírók rendre összefutnak olyan magyarokkal, akiket a hazától távolra vetett jó vagy rossz sorsuk… Közöttük számosnak az élete regénybe illő – mint például az alábbi cikk hőséé is, akire a második évezred elején Lettországban bukkant Farkas József György, a Népszabadság Rigába kiküldött tudósítója. (A képen: az 1739-es bejárata a Skarnu utcában)
A kellemetlen késő őszi időben, amikor a Balti-tenger felől idesodort ólomszínű felhők alatt szitál a köd, a lett fővárosban bolyongó turista kiváltképp hajlamossá válik arra, hogy a csatangolást mielőbb helyben üléssel és valamiféle „belső égésű” ital fogyasztásával váltsa fel. Kitűnően feledteti a zimankót a helyi nevezetességből, a leginkább az unikumra emlékeztető rigai balzsamból, valamint feketeribizli-léből készült mixtúra. Ezt kivételes érzékkel melegítik fel optimális hőfokra a Skarnu utcai 1739-es vendéglő csinos bárhölgyei. A szám – ami az étterem neve – nem a házszámot jelöli, hanem azt az esztendőt, amelyben az épület a Szent Péter-templom tőszomszédságában elkészült. A barátságos fényt árasztó ablakok vonzzák a kóborlókat, akik csak elvétve vetnek egy pillantást a súlyos tölgyfaajtó mellett kifüggesztett étlapra, igyekeznek mielőbb beérni a vendégmarasztaló melegbe.
Pedig már a menükártya sem érdektelen. Az ember egy-kettőre rájön: ez nem a legolcsóbb étterem a lett fővárosban. A bal oldalt szemügyre véve pedig az a következtetés vonható le, hogy nem is lett, hanem valójában nemzetközi konyha csábítja a látogatót. Olasz, francia, angol és osztrák ételek mellett ausztrál különlegességek is feltűnnek a listán, sőt a választékot Újházy módra készült tyúkhúsleves és magyaros paprikás csirke gazdagítja.
Az utóbbi fogások nem a konyhafőnök szeszélye nyomán kerültek az étlapra. Ez a tulajdonos érdeme, aki a Rigában nem mindennapos ajánlatokkal egy kissé az életrajzát is a vendégek elé tárja. Leslie L. Pato ugyanis 13 éves korában Pató Laciként vágott neki a nagyvilágnak. 1956-ot írtak akkor, amikor a fiú elhatározta, hogy édesanyjával és leánytestvérével együtt elindul új hazát keresni.
Mindezt már ő maga meséli el a földszinti fogadótérben üldögélve, miközben a bárpult mögött szorgoskodó valamelyik kisasszony időről időre az újonnan érkező vendégek elé siet, hogy oroszul, lettül vagy angolul köszöntse a betérőket. Többüknél Pató úr is megereszt egy, a jó ismerősnek járó hellót: a Rigában élő külföldiek közül sokan gyakori és szemlátomást szívesen fogadott vendégek az 1739-esben.
A csendes beszélgetés alatt egy nem akármilyen életpálya állomásai rendeződnek sorba. Édesapja – aki meghatározó élményekkel tért haza a szovjet fogságból, s már korábban elhagyta az országot – rádióüzenetben értesítette családját, hogy Angliában várja őket. Az anya és két gyereke Szeged alatt, egy határvíz jegén átgázolva jutott Jugoszláviába, ahol öt hónapot töltöttek menekülttáborban. Végre továbbindulhattak Nagy-Britanniába, de ott már az érkezésüknél baj volt: egyikük sem tudott angolul. Ennek dacára elvergődtek Manchesterig, ahol végre találkoztak a családfővel.
Pató László a nagy iparvárosban járt iskolába, kiválóan megtanulta a nyelvet, és máig szeretettel, köszönettel emlékezik vissza a manchesteriekre és általában az angolokra, akik nagyon jók voltak családjához és minden magyar emigránshoz. A fiatalember egy magyar tulajdonos, bizonyos Báder úr gyárában kezdett dolgozni, közben 1964-ben elvégezte a gépészmérnöki szakot. 1965-ben megnősült, egy évre rá megszületett az első kisfia is.
A fiatal pár élete Londonban folytatódott. 1969-ig éltek a brit fővárosban, közben a család két újabb fiúcskával gyarapodott. Ebben az időben nehéz volt az angliai gazdasági helyzet – emlékezik vissza Pató, a politikában sem tetszett neki minden (főként a szakszervezetek agresszivitását érezte riasztónak – magyarázza). Elhatározták hát, hogy apósáék nyomdokait követve, ők is Ausztráliába költöznek. Melbourne elővárosában telket vásároltak, házat építettek, ő szabadúszóként folytatta mérnöki tevékenységét. Bedolgozott a Ford Motors tervezőirodájának, majd – hirtelen pályamódosítással – egy csokoládégyárban bukkant fel, amely ma a Nestlé-csoporthoz tartozik, s ahol hét év alatt a főmérnökségig vitte. Ez idő tájt – a klímaváltozásban bízva – „megrendelték” a negyedik gyermeket is, de a remélt kislány helyett ismét csak egy fiút hozott az immár ausztrál gólya.
Az édességipari karrier 1980-ig tartott, ám akkor be kellett zárniuk az igencsak elavult sydneyi gyárukat. Az időközben már Leslie-vé vált László úgy döntött, hogy életében is lezár egy szakaszt. Otthagyta a céget, s Melbourne-től kilencven kilométerre, egy nemzeti parkban vendéglőt vásárolt. „Igazi country-kocsma volt” – mereng vissza ma is láthatóan jó érzésekkel első szárnypróbálgatására a vendéglátás világában. Bár – emlékezik – az étterem és a hozzátartozó panzió nonstop munkát követelt, „naponta 24 órát, hetente hét napot”. Ezt két és fél éven át művelték családilag, majd jól beindítva, „szép pénzért” eladták. Melbourne-be visszatérve (újabb profilváltás) gyermekcipőboltot vásároltak, emellett Mr. Pato – immár ékezet nélkül – tanácsadó irodát is nyitott. A cipőbiznisz egyébként jól alakult, most a legkisebb fia viszi az üzletet, évi másfél millió ausztrál dolláros forgalommal – teszi hozzá atyai büszkeséggel.
Az élet persze buktatókat rejt, ezeken egy többgyermekes házasság is fennakadhat. Leslie és neje elváltak, ami azonban az ilyenkor szokásos megpróbáltatásokon túl egyben könnyebbséget is jelentett – egyszerűsödött a helyváltoztatás. Ez annak nyomán vált időszerűvé, hogy egy lengyel származású barátja (még a csokigyárból), aki korábban hazatért, feladatot talált neki Európában. A barátot ugyanis Varsóban megkereste a Pepsi-Cola, és felkérte az ital baltikumi bevezetésére. A barát maga mellé Patót ajánlotta, s a világcég egyetértésével az ausztráliai magyar 1996-ban Rigába költözött. Üdítőitalgyárat azonban nem sikerült idetelepíteniük, amiért a lett bürokráciát és egyes hivatalnokok mohóságát illeti keresetlen szavakkal. Csak egy példát említ: megállapodtak egy ingatlan megvásárlásáról, 240 ezer dollárért (végig dollárban tárgyaltak). Néhány nap múlva azonban partnerei telefonáltak: minden nagyon szép, csak hát ők lett valutát, latot értettek a fizetőeszközön. Egy amerikai dollárért jelenleg 0,6 latot adnak, vagyis 40 százalékos áremelést próbáltak lenyomni a torkukon. Az üzlet füstbe ment, vele tömérdek idő- és energiaráfordítás.
Pedig – emlékszik vissza Pato – érdeklődők tömegével mutatkoztak. Ekkora cégtől mindenki nagyot remélt kaszálni. Gyárakat kínáltak eladásra, amelyekről azonban közelebbi vizsgálódás nyomán kiderült, hogy egy erősebb széltől összedőlnek. Burkolt nyomás és nyíltabb fenyegetések is előfordultak. Végül a Pepsi sem itt, sem a két szomszédos országban – Litvániában és Észtországban – nem létesített eddig üzemet. Jelenleg egy híres rigai sörgyárnak néz ki valamiféle üzleti megállapodás a sok csalódás után érthetően óvatosabbá vált amerikaiakkal.
Leslie idejövetele előtt kétéves szerződést kötött a céggel, ennek lejártával az együttműködést tiszta lelkiismerettel nyilvánította befejezettnek – ám közben szerelmes lett. Rigába is, és egy rigai orosz kislányba, Natasába is. Sőt, az utóbbiba csak igazán! Az ötvenes éveit taposó, ám azokat meghazudtolóan energikus férfiú mindenesetre néhány hetes ausztráliai hazatérés után visszarepült a lett fővárosba, és itt is maradt. Következő sydneyi látogatására már nem egyedül ment, vitte magával és bemutatta gyermekeinek időközben feleségül vett szerelmét. A család jól fogadta a balti parti asszonykát, aki — alapvetően Leslie-től – még az ausztrál kiejtést is elsajátította. Férje pedig tőle tanult meg immár tisztességes szinten oroszul.
Szép és mély érzésekből persze Lettországban sem lehet megélni, ezért Pato úr egy lett barátjával külkereskedelmi céget alapított. Emellett egyik ismerőse – egy svájci–olasz származású vendéglős – felvetette: nem akarná-e átvenni tőle a rigai óvárosban működő patinás, 1739-es étterem bérleti jogát. Az illető ezt már hét éve igazgatta, kizárólag olasz konyhát vitt, sok tésztával és egyre kevesebb sikerrel. Leslie megtekintette, óhajtotta és 1999-ben kibérelte. Első dolga volt nemzetközi menüt bevezetni, ekkor került fel az étlapra az ausztrál steak, az új-zélandi báránysült csakúgy, mint a csirkepaprikás. Az új szakácsokat ő tanította be („elég jól tudok főzni” – teszi hozzá szerényen). A páchoz az alapanyagot Ausztráliából hozatja, a fokhagymás kenyeret itt sütik, imádják is a vendégek –, jól megy, hál’ istennek, ez a biznisz”. A desszertek sorából kiemelkedik a dióval és lekvárral töltött palacsinta, ami némi továbbfejlesztéssel Gundel-palacsintaként is megállná a helyét. (E sorok írója a finom csemegét forró csokoládéval és rummal leöntve, majd meggyújtva bezsebelhette az összefutott éttermi stáb élénk tetszésnyilvánítását.)
A törzsközönségben oroszok és lettek, külföldi diplomaták és üzletemberek bukkannak fel, különtermükben fontos és bizalmas tanácskozásokat tartanak. Megújult a kiszolgáló személyzet is, a csinos lányok – élükön Tányával, a húszéves üzletvezetővel – megtanulták a nyugati típusú vendéglátás szabályait, ami nem ment egy csapásra. A kisasszonyok egyébként valamennyien közgazdasági egyetemre járnak, órarendjükhöz igazodva maguk készítik el itteni beosztásukat, tanulásuk költségeit pedig helyben megkeresik. A bérleti szerződés jövőre lejár, de Pato úrnak opciós joga van azt további két évre meghosszabbítani.
S hogy él-e ezzel a lehetőséggel? Az tőlük függ elsősorban – mutat az emeleti lakásból időközben lejött, sétára induló feleségére és bűbájos, három hónapos kisfiúkra. Mert – az előzményék ismeretében talán már nem is meglepő – a balti klíma sem tett csodát, Rigában ismét fia született: Patrick, aki azonban „maga a csoda”.
Mr. Pató időközben ugyanis újabb ajánlatokat kapott. Egy ismert multicég például Magyarországra hívja menedzsernek. De lehetősége nyílna kamatoztatni tudását és tapasztalatait Kenyában is. Őt – mi tagadás – régóta izgatja Afrika, ahol egy teaültetvényt kellene irányítania. Bármerre mozoghat, lévén angolausztrál kettős állampolgár. „Ám soha sem tagadtam a magyarságomat. Itt, Rigában is mindenki tudja, hogy magyar vagyok. Erre iszunk!” – száll a rendelés egy fütyülős barackpálinka ügyében a sudár termetű Kátyához, aki a pohárszék előtt állva éberen lesi a főnök minden gondolatát
Leslie-László, Natasa és „Petrikuska”
Közben Natasa és kisfia – akit orosz–angol becézéssel „Petrikuskának” hív az anyuka – visszaérkeznek a sétából. A feleség sem tudja még, mit hoz a család számára a jövő és Leslie kalandvágyó természete. Viktória, a Győrből Lettországba elszármazott nyugdíjas tolmácsasszony – aki Patóék jó ismerőseként beszélgetésünkön jelen volt – egy óvatlan pillanatban megsúgja: az újabb idegen nyelv elsajátításához már kiválasztotta Natasának a szükséges szakkönyvet. Természetesen magyar nyelvtant – teszi hozzá bizakodóan.
Az archív lappéldányt az Arcanum, Magyarország legnagyobb, folyamatosan bővülő digitális periodika-adatbázisa bocsátotta szerkesztőségünk rendelkezésére. Köszönet érte!Epilógus
Laci/Leslie élete másképp alakult. Natasa természetesen Ausztráliát részesítette előnyben, s kiérkezésük után villámgyorsan el is vált férjétől, ott hagyva nála „Petrikuskát”. Hősünk egy idő után kihívta magához volt rigai üzletvezetőjét, Tányát, akivel nemsokára összeházasodtak. Az ifjú nej hamarosan egy nagy nemzetközi biztosító társaságnál kapott tisztességes állást, és pótanyából idővel anya lett. Megszületett ugyanis kisfiuk (mint megszoktuk), Aaron, a hetedik ikszet betöltött apa egyik legnagyobb büszkesége. A másik természetesen Patrick, akit nemrég avattak az ötödik kontinens ifjúsági taekwondo bajnokává…