1990 tavaszán egyértelművé vált: negyven év után egyesül a két német állam. Cikkünk szerzője korábbi berlini tudósítói tapasztalatait felelevenítve, illetve újakkal jócskán kibővítve, kétrészes cikkben igyekezett tájékoztatni olvasóit a soha addig nem tapasztalt helyzetről, fejleményekről – és aggályokról. A második rész 1990. március 8-án jelent meg a Népszabadságban. (A nyitó képhez: valójában már 1989. november 9/10. éjjelén teljesült a sok évtizedes álom s akarat: Wir sind ein Volk! – Egy nép vagyunk!)

2. VÁLASSZ, NDK!

Írásunk első részében azokról a látványos változásokról adtunk vázlatos rajzot, amelyek az utóbbi hónapokban az NDK-ban, elsősorban annak fővárosában bekövetkeztek. Most a kevésbé látványos, de annál lényegesebb politikai fejlemények áttekintése a célunk.

Az NDK-beli sajtót ma már szinte élvezet olvasni, csak legyen rá elég idő. Korábban mindössze az éteren át „gyűrűzött be” a falon túli konkurencia, ma az utcai kioszkokban nyíltan árusítják – keleti pénzért is – a nyugati lapokat.

A MÉDIÁK

A bonni politikusokról a tévéhíradóban látható képek immár rokonszenvesek, esetenként ifjúkoriak. A szerkesztésben az információkat hírértékük szerint csoportosítják, és nem a protokoll diktálja a sorrendet. A német egység örökzöld témája mellett állandóan visszatérő motívum a korábbi vezetés gazdasági és politikai baklövéseinek részletezése. Az emberek megdöbbenve, esetenként megrendülve olvassák a bukott nagyságok harácslistáját, a nyugati luxuscikkekre kiadott milliók dokumentált sztorijait, miközben emlékeznek arra, hogy nekik, ha egy idős nyugati rokon meglátogatására végre megkapták az engedélyt, egy évben mindössze tizenöt márka átváltására nyílt lehetőségük. Így érthető, hogy még a halálosan beteg Erich Honeckerről sem beszél senki szánalommal. Az már lassan természetes, ami néhány hónapja még szóba sem jöhetett: az odaáti tévéműsorok itteni közzététele. A hirdetésekben nyugati cégek keresnek vállalkozó szellemű embereket, egyesületek partnereket, utazási irodák ügyfeleket. S minderre jön a pártok választási agitációja, a politikai reklámszövegek, a kongresszusi beszámolók. A valaha nyárspolgári életet élt, este papucsot húzó és a nyugati műsorok segítségével néhány órás lelki disszidálást lebonyolító NDK-állampolgár ma csatornáról csatornára kapcsol, habzsolja az újságokat, s az esetek többségében maga is beleveti magát a politikai élet forgatagába.

A PÁRTOK

Véglegesnek látszó adatok szerint a márciusi választásokon három tucat párt indítja el jelöltjeit. Az NDK-ban korábban is többpártrendszerről beszéltek ugyan, jóllehet, akkor a négy engedélyezett „baráti párt” alapvetően passzív szerepre kárhoztatott, az ország érdemi dolgait az NSZEP intézte (el). Most mégis lépten-nyomon megkapják a „kollaboráns” jelzőt, és alig győzik magukat saját múltjuktól elhatárolni.

Tízezrek követelték a hagyománnyá vált lipcsei hétfő esti tömegtüntetéseken Németország egységesülését, a szabad, az állampárttól független választásokat az ország keleti felében.

Könnyebb a helyzete a szociáldemokratáknak. A néhány hét alatt százezresre duzzadt tagság vezetői arra hivatkoznak, hogy az 1946-i pártegyesítés nem volt más, mint az akkori keletnémet SPD bekebelezése a kommunisták által – így hát ők áldozatai a sztálinizmusnak. Jelenlegi vezető helyüket a közvélemény-kutatásban (a szavazók több mint fele szimpatizál velük) mégsem ennek köszönhetik elsősorban, hanem részint a baloldali gondolkodás és az erős szociáldemokrata hagyományok továbbélésének, részint pedig a nyugatnémet testvérpárt és vezetői itteni népszerűségének. Nem véletlen, hogy az NDK-beli SPD kongresszusának négy napja alatt az NSZK-beli szocdemek valamennyi mértékadó személyisége megfordult Lipcsében, Brandttól Vogelig és Lafontaine-től Bahrig. Ők nemcsak asszisztáltak Ibrahim Böhme keletnémet pártelnöknek és társainak, de felszólalásaikkal, nyilatkozataikkal, a városközpontban rendezett százezres nagygyűlésen elhangzott Brandt-beszéddel is segítették keleti eszmetársaik mind magabiztosabb szárnypróbálgatásait.

Nem maradnak le a nyugatnémet polgári pártok vezetői sem. Az FDP legtekintélyesebb személyisége, Genscher külügyminiszter szülővárosában, Halléban szónokolt az NDK-liberálisok oldalán. A kereszténypártok némi ingadozás után a keletnémet hármas koalíció, a Szövetség Németországért csoport mellé álltak. (Közülük az egyik, az NDK-beli CDU ily módon valamelyest kivédte a múltbeli szerepvállalása miatti hazai, no meg bonni és müncheni rosszallást.) Az érdeklődés hiányára Kohl kancellár sem panaszkodhatott: 150 ezren voltak kíváncsiak rá az erfurti Dóm téren rendezett nagygyűlésen. Mind a szocdemek, mind a bonni koalíció vezetői egyúttal saját választási előcsatározást is lebonyolítottak NDK-beli fellépésükkel, kemény bírálatokat sütve el egymás címére. Az őket hallgató keletnémet tömegeket viszont egybehangzóan arra szólították fel. hogy ne távozzanak az NSZK-ba, ne kövessék a korábbi százezreket, hanem otthon teremtsenek új politikai helyzetet.

A baloldal pártjai között létszámát tekintve legnagyobb az NSZEP utódja, a Demokratikus Szocializmus Pártja. Igaz, a korábbi, kétmilliót is meghaladó tagsággal szemben most 650–700 ezren sorakoznak fel zászlaja alatt. A párt mégsem vérveszteségről, inkább fogyókúráról beszélhet, s az áramvonalasítás kimondottan a hasznára vált. Február végi berlini kongresszusán a kiütés utáni bénultságából meglepően gyorsan magára talált, vadonatúj, fiatal vezetéssel, önkritikus múltelemzéssel és a jövőre vonatkozó eredeti elgondolásokkal felszerelkezett párt vágott neki a választási küzdelemnek, jóllehet, kecsegtető prognózisokra nem számíthatnak. Elnökükben, Gregor Gysiben, a kissé „Steinmann, a jótanuló” küllemű, ám rugalmasan és okosan politizáló, ha kell, keményen érvelő, máris tekintélyes, 42 éves ügyvédben jó vezetőre találtak. Midőn pedig a kongresszuson az NDK jelenleg legnépszerűbb politikusa, Hans Modrow kormányfő elvállalta a jelöltséget a párt képviselőlistáján (amit percekig tartó, megkönnyebbült ováció fogadott), nyugati helyzetértékelők szerint a DSZP esélyei tíz százalék alól e fölé nőttek. Hogy igaz lesz-e ez, és mennyiben, az március 18-án elválik.

AZ EGYESÜLÉS

Gyakorlatilag nincs többé olyan számottevő politikai erő, az NDK-ban, amely vállalná annak az ódiumát, hogy kitart az önálló államiság megőrzése mellett. Miközben a lakosság hisztérikusan vásárol, vagy éppen pénzt rak be a bankba, s így várja a gazdasági összeolvadást, a valutauniót, amit azután a politikai egyesülésnek keli követnie, a pártok ez utóbbi üteméről és jellegéről vitatkoznak. A jobboldal egyértelműen a mielőbbi teljes beolvadást szorgalmazza, mondván, hogy ami eddig itt történt, az magáért beszél, a szövetségi köztársaság eredményei pedig szintúgy. Velük szemben azonban mintha erősödnének a józanságra intő hangok, s nemcsak a DSZP vagy más, kis baloldali pártok, de a szociáldemokraták köréből is. „Einig, aber nicht eilig!” (Egyesülve, de nem elsietve) – ez talán a leggyakrabban hallható vélemény. Az NDK-ban ugyanis a négy évtized alatt teremtődtek olyan értékek, mint a szociális biztonság, a foglalkoztatottság, a kultúra és a sport eredményei, a lakásellátás, no meg az árak és a szolgáltatások támogatása. Bár az emberek belátják, hogy ezek többsége a jövőben már végképp nem tartható, azért a búcsút szeretnék időben minél messzebb kitolni. Azok a csoportok, szervezetek, amelyek az elmúlt években még Liebknechtet és Luxemburgot idézve egy megreformálandó, emberarcú NDK mellett érveltek, most keserűen látják, hogy a jobboldal „Jólét és szabadság szocializmus helyett” sablonra gyártott plakátjai nemcsak a városképet határozzák meg, de a többség gondolkodását is. Ha valamiért, hát ezért terheli igazan történelmi felelősség Honeckeréket, akik az utolsó négy évben jottányit sem engedve merev politikájukból, csak Kelet felé sandítottak: bukik-e már Gorbacsov?!

Ma még megválaszolatlan a kérdés, hogy mennyien fogadják el Hans Modrow érvelését, aki a parlamentben és a pártkongresszuson is elmondta: ebben az országban több van annál, hogy a másik fél nyomtalanul bekebelezze. Az ilyesfajta Anschluss helyett a két német állam értékeinek megőrzése, közös felhasználása, továbbfejlesztése lenne az ideális út, s nyilván ezt tüntetnék ki rokonszenvükkel a szomszédok is, keleten és nyugaton egyaránt. 

Hans-Jochen Vogelnek, az SPD elnökének volt Lipcsében egy kijelentése, amellyel nemcsak közvetlen hallgatósága azonosulhatott maradéktalanul. Éspedig: „Mi nem német Európát, ha nem európai Németországot kívánunk megteremteni.” Igaz, Vogel ezt Thomas Manntól idézte…

A PlanetWissen felvétele 1990. október 3-án készült.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)