A kettéosztott Németország évtizedeiben Berlin nyugati része – miközben gazdaságilag az NSZK-hoz kapcsolódott – autonóm politikai szereplő és tényező volt. Az ottani pártok ugyan a nyugati testvérszervezeteikkel azonos elnevezést viseltek, de jelentős önállósággal működtek. A nemzetközi sajtó, s kiváltképp annak a Spree (mindkét) partján akkreditált munkatársai ezért is megkülönböztetett figyelemmel kísérték a ‘Fal’ másik oldalán zajló eseményeket. Így tett cikkünk szerzője, a Népszabadság 1985 és 89 közötti állandó tudósítója is, aki az alábbi, 1989. január 31-én megjelent írásában adott tömör összefoglalót a legfrissebb nyugat-berlini helyhatósági választások eredményeiről… (A nyitó képen: a berlini híres, „vörös városháza”.)

„Nácik, kifelé!” — skandálta több ezer ember vasárnap késő éjjel a schönebergi városháza előtt. Így tiltakozott az ellen, hogy a nyugat-berlini választásokon első ízben indult szélsőjobboldali republikánusok a szavazatok 7,5 százalékát szerezték meg, és 11 városatyát delegálhatnak a helyi törvényhozásba. (A rendőrség ellenségesen méregette a tüntetőket; a republikánusok egyik helyi vezetője is rendőrtisztviselő.)

Magának a választásnak a hivatalos végeredménye némi enyhülést nyújthat az eddig kormányzó CDU sebeire, ugyanis néhány tized százalékkal mégiscsak többen szavaztak rájuk (37,7), mint a szociáldemokratákra (37,3).

Ez azonban tisztán elméleti vigasz, miután a kereszténydemokraták legutóbb, négy éve 46,4 százalékkal vezettek, azóta tehát majd kilenc százalékot veszítettek, s ezt minden megfigyelő földcsuszamlásnak minősíti. A nyugat-berlini SPD mintegy 5 százalékot javított, ami felülmúlta saját várakozásukat is. Most mind ők, mind a CDU 55—55 képviselőt küldhet a törvényhozásba. Ugyancsak előreléptek az alternatív lista (AL) elnevezésű környezetvédők, ők a korábbi 10,6-del szemben most 11,8 százalékos támogatásnak örülhetnek, ami 17 képviselőt jelent. Az eddigi koalíció kisebbik pártja, az FDP viszont még a parlamenti tagsághoz szükséges ötszázalékos küszöböt sem érte el, és így kibukott a városháza padsoraiból.

A választások után egy nappal kétirányú tevékenység jellemzi a város politikai életét. Egyrészt folyik — és feltehetően még sokáig eltart — az eredmények okainak elemzése, másrészt a jövendő városvezetés összetétele körüli küzdelem. Eberhard Diepgen kormányzó polgármester — akinek személyes „varázsára” építette a helyi CDU egész választási taktikáját — a vereség után felajánlotta a szociáldemokratáknak, hogy foglalkozzanak egy CDU—SPD nagykoalíció megteremtésének a gondolatával. A CDU és az AL kapcsolata ugyanis nem olyan, hogy közöttük bármiféle együttműködés elképzelhető legyen, (egyik vezetőjük, történetesen Diepgen mellett állva, fejezte ki a tévé nyilvánossága előtt afölötti örömét, hogy „ez a korrupt szenátus” végre megbukott …). Ám kényes a szociáldemokraták vezetőjének a helyzete is. Walter Momper pártelnök ugyanis még a szavazás előtt leszögezte, hogy nem kíván szövetséget kötni az alternatívokkal, amíg azok nem mondanak le az erőszak elvi lehetőségéről, továbbá nem tartják magukra nézve kötelezőnek a bonni törvényhozás döntéseit (jóllehet ezt a városra vonatkozó négyoldalú megállapodás is tiltja, leszögezve, hogy Nyugat-Berlin nem része az NSzK-nak, és onnan nem kormányozható). Az SPD-pártközpontban felállított tévékamerák előtt a fiatal aktivisták mindenesetre lelkesen kiáltozták a „vörös—zöld” jelszót, biztatva a vezetést véleményének megváltoztatására. Tény, hogy egy SPD—AL koalíció kormányzóképes többséget alkotna a városházán. Momper ugyanakkor — egyelőre — elhárította Diepgen ajánlatát is, jól sejtve, hogy lehetetlen helyzetbe hozná saját magát és pártját, ha máris a bukott ellenfél keze után nyúlna.

A szélsőjobboldal előretörésének riasztó hírét némileg enyhíti, hogy a másik három párt közül egyik sem kíván szóba állni velük. Hét és fél százalékos szavazatarányukat persze ez még nem teszi meg nem történtté (Momper: „ez árt a városon belüli légkörnek és Nyugat-Berlin nemzetközi ázsiójának is”), de a további fejlemények remélhetőleg Willy Brandtot igazolják majd. Az SPD nagy öregje, maga is Nyugat-Berlin egykori kormányzó polgármestere, a szociáldemokraták itteni januári választási nagygyűlésén leszögezte: „Ebben a városban — demokratikus feltételek közepette — a nácik sohasem tudtak többségre szert tenni.”