Nem adtam rovatcímet a sorozatnak, hanem a 168 óra szerves részeként kezdtem közölni a kisebbségek hétköznapjairól szóló írásokat, cikkeket, riportokat és tárcákat. Ebben a sorozatban jelent meg a többi között Demszky Gábor négyrészes riportja a gyöngyösi cigány-telepen élőkről, és még néhány a magyar zsidó élet történelméről. Ez az írásom személyes, családi élmények alapján készült. Megjelent a 168 Óra 2020. augusztus 26-i számában.
«Briszk Jakab rabbit 1912. szeptember 4-én választotta meg a hitközség közgyűlése Tiszadada, Prügy és Taktakenéz kerület vezető rabbijává. A megbízáshoz szükséges díjlevél ugyanazon év szeptember 24-én íródott kézzel, héber és magyar nyelven. E papír fennmaradását Forrai Sándor (hívjuk így a továbbiakban) nyilas kerületvezető türelmetlenségének köszönhetjük, így találhattunk rá 2002- ben az egykori rabbiház padlásán, mielőtt a felújításhoz hozzákezdve lebontottuk volna a tetőt. Forrai Sándor nyilas kerületvezető ugyanis nemcsak a szomszédos Briszk család elhurcolását nem győzte kivárni, hanem amikor végre elfoglalhatta a házat, ahhoz sem volt türelme, hogy az ingóságokat elszállíttassa vagy válogatás után elégesse, mint általában nyilas körökben ez szokás volt, hanem sebtiben mindent feldobált a padlásra. Könyveket, papírokat, maradék rossz ruhákat és néhány konyhai edényt. Nagyjából ezekre, vagyis maradványaikra bukkantunk rá, miután lefejtettük az időközben rápakolt dolgokat. Mintha egy könyvet visszafelé olvasnánk. Legfelül a Népszabadság 1972. augusztus 18-i sárgult példánya, későbbi időkre utaló tárgyakat már nem találtunk. Lehet, abban az évben az itt lakók befejezték a gazdálkodást és minden olyan tevékenységet, amely maradék lommal járt volna, melyet még nem dob ki az ember, csak felvet a felvet a padlásra, hogy talán még jó lehet valamire. Az újság körül elsősorban rongydarabok, szakad kabát és néhány lyukas gumicsizma hevert. Ezek alatt 1944-ig visszamenőleg ilyen-olyan okokból felhordott cuccok, penészedő kukorica- és búzahalmok, törött kapa- vagy ásónyél, csorbult kasza majd ismét ruhadarabok, cipők, végül könyvmaradványok tárultak elénk.
A Díjlevél pedig Forrai türelmetlensége okán egészen pontosan annak köszönhette épségét, hogy egy galíciai kiadású Hagada, egy német nyelvkönyv és egy szombati imakönyv alatt lapult négyrét hajtva, így légmentesen, különösebb károsodás nélkül maradt fenn, pedig a vékony, bibliofil papír akár el is porhadhatott volna, mint körülötte a többi könyv, amely abban a pillanatban darabjaira hullott, amint leemeltük róla az utolsó lomos fedőréteget. Jó néhány azért megmaradt, Edit néni később közülük nem egyet fel is ismert, melyik volt a papáé, melyik valamelyik testvéré.
Forrai nyilas kerületvezető egyébként nemcsak a nagyházat, hanem a nyári konyhát is kirámolta gyorsan, s a mögötte épített állandó sátor helyét (szukkot) gyorsan berendezte disznóolnak, a kis imaterem helyén pedig ripsz-ropsz istálló lett a teheneinek. Egyébiránt nem volt szerencséje a Forrai dinasztiának ezzel az ingatlannal. Gyötrelmes betegségek, öngyilkosság és – lehet, ez csak amolyan falusi mendemonda – még egy felséggyilkosság is feketítette a család történetének fejezeteit egészen a hatvanas évek végéig, amikor azután kihaltak, még a családnév sem maradt fenn sehol.
Vákuum alatt őrizzük őket egy üvegvitrinben.
Ki tudja pontosan, csak az biztos, hogy sokadik tulajdonosától vásároltuk meg egy szerencsés, forró, nyári kedd délelőtt, mert előző nap elsétálva előtte ez a ház megszólított. Nyakamban az alig kétéves Dáviddal megtorpantam, benéztem a kerítés fölött, majd megfordult a kép, s láttam bentről magunkat, a ház előtt ácsorgó alakomat, a vállamon ficánkoló gyerekkel. Fordultával már együtt néztük meg alaposabban a felségemmel, aki a pólyás Benjit cipelte magával, és aki már távolról, a kertkapuból felfedezte az ajtófélfán látható lenyomatot, egykor mezüze volt ott. – Valaha a zsidó pap háza volt – világosított fel minket az eladással megbízott helyi ember.
A felújítás alatt el-el kellett járni a kocsmába a munkásokkal. Csaknem minden alkalommal ücsörgött ott egy pici néni, kék köpenyben, fején kendővel és szódásüveg-szemüveggel. Egy pikoló sört iszogatott – állítólag órákig. Egyszer megszólított, hogy mesélne valamit, mint a falu új lakójának. Szóval csak lát, ha kiszúrta az idegent. Ehhez különös érzéke volt. Elmondta, hol maradtak még zsidók. Azt mondta, mert fontosnak tartja nekem elmondani. A faluban négyet is megnevezett, hozzátéve, hogy az egyikük nem is tudja magáról. A szomszéd településen már csak egy öreg férfi él, még egy faluval arrébb azonban hat család is van még. Csak megkérdeztem, mégis honnan tud ezekről, mire pici mosollyal az arcán rám nézett, hogy tudja azt az ember. Hiszen engem is azonnal észrevett. Még hozzátette, egyetlen Briszk sem jött vissza, miután elmentek… A zsidók elmentek…! Így szokás emlegetni errefelé azt a kis kalandot, amit a zsidók 1944-45-ben megéltek, vagyis inkább belehaltak.
A hátsó szobát, ahol a hitközségi iroda volt, kinyitottuk a kert felé, elé terasz épült. Rekkenő augusztusi napon éppen befejeztük az ebédet, amikor egy mikrobusz állt meg a ház előtt. Nyolc kaftános férfi nagy kalapban és két nő szállt ki. Őket először észre sem vettem, amikor a kaput nyitottam, mert a nyolc rabbi szó nélkül beáramlott, meg sem állt a ház bejárati ajtajáig, de ott a mezüzét (––> mezúza / mezüze az egyik legismertebb zsidó jelkép; az ajtófélfára szerelt, gyakran díszes tokba helyezett, pergamenlapra írt imádság, így kezdődik: „Halljad, Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlenegy” – a szerk.) látva megálltak. Ez volt a szerencsénk, ez a pillanat, ami éppen elég volt ahhoz, hogy a feleségem fürdőruhában beszáguldva a belső szobába, hirtelenjében a függönyt letépve valami ancugot tekerjen maga köré. Alighogy ez sikerült, a társaság már bent is volt a házban. Jiddisül beszéltek, az angol szóra nem is reagáltak. Tapogatták a mezüzéinket, a hangsúlyaikból ki lehetett következtetni, hogy csodálkozva, elragadtatva beszélnek a helyről. Mi a fene ez az egész? – kérdeztem csak úgy, amikor hirtelen a férfiak kizubogtak a kertbe, és ott állt előttünk egy vékony, alacsony néni, fekete ruhában.
– Én vagyok az Edit – mondta. A feleségem bólintott és azt mondta: éreztem. Én lehuppantam a padra. Hárman néztük egymást, és tudtuk, ez nem is történhetett volna másképp, mert csak velünk lehetett, hogy történjen, és pont így. Briszk Edit, túl a nyolcvanon, mint egyetlen túlélő elhozta a családját; lányát – aki mindeddig hátrébb várakozott –, a két fiát és fiúunokáit, meg a dédunokáit, hogy megmutassa azt a helyet, ahol nevelkedett, amiről olyan sokat mesélt már nekik. Akkor hát, Edit néni, ez a ház a maguké – mondta a feleségem. Szó sincs róla, mondta, nekem nincs annál jobb hír, hogy a tied – és az apró, törékeny kis néni csak fogta a feleségem kezét. És nem engedte el. Csak nézte, nézte, nézte őt.
Elmondtuk neki Forraiék történetét, amit tőlünk hallott először. Csak hallgatott. A neve kimondása nélkül, ő is itt fejezte be a történetét, hiszen a haláltábort, egyedül túlélve, ahogy mondta 1945-ben két hétre még visszajött megnézni a házat, ahol mások laktak…Ekkor egy osztálytársnőjénél aludt, majd elhagyta Magyarországot, azt mondta, akkor lezárta.
Később küldött fotókat, csak nekünk. A családról: Jakabról, az édesapa rabbiról, bátyjáról az udvaron, magáról a két húgával, amint a havat seprik a ház előtt, (jobb szélén Edit látható) és a karosszékben, nővéréről, kezében egy könyvvel. Talán az is itt van az üvegdobozban, ha el nem porladt időközben….Edit jól van. Egészséges. Néhány hónapja beszéltünk vele telefonon. Azt üzente, jó kezekben van a ház. Éljetek boldogan!»
