A médiában nem szokatlan, ha az újságíró álnevet használ. Ez történt cikkünk esetében is, amikor szerzőnk (a Népszabadság nyugdíjasa) ehhez folyamodott és Ujvári Flórián néven foglalta össze tapasztalatait – a Népszavának. Írása a lap 2012. május 14-i számában látott napvilágot. (A nyitó képen:választási ellenőreink és helyi segítőik tisztelegtek a világháború után örményországi táborokban elhunyt magyar hadifoglyok jereváni emlékoszlopa előtt.)
Az örményországi parlamenti választások időben egybeestek a francia elnökválasztással, a görög és a szerb voksolással, s ezek „ellopták a show-t” a kaukázusi posztszovjet köztársaság hasonló eseménye elől. Legfeljebb az keltett figyelmet, hogy a szavazás előestéjén a kormánykoalíció fő ereje, a Köztársaság Párt jereváni nagygyűlésén hidrogén robbant a főtéren. No, nem bomba, hanem a dekorációhoz használt tömérdek összefűzött fehér lufi gyulladt fel. Az államfő, Szerzs Szargszjan pártját ünneplő tömeg jó részét egy pillanatra óriási lángnyelv borította el, vagy másfél száz ember szenvedett kisebb-nagyobb égési sérüléseket.
Másnap, vasárnap azért érződött némi feszültség a szavazóhelyiségekben, a szombati robbanásra, de még inkább a négy évvel azelőtti elnökválasztásra emlékezve. Akkor ugyanis tíz ember meghalt a jelöltek hívei közötti összecsapások nyomán. Nyilván erre is gondolva Jereván több mint hatszáz nemzetközi megfigyelőnek állított ki engedélyt sorra látogatni a fővárosi és vidéki szavazókörzeteket, szám szerint 1982-t, hogy saját szemmel követhessék a választás menetét és győződhessenek meg annak tisztaságáról. (Ennél is nagyobb biztonságot jelentett, hogy a körzetekben képviseltették magukat a kilenc választási párt és tömörülés emberei, éberen figyelve a többieket, majd a rendkívül aprólékos szavazatszámlálás menetét.)
A külföldiek között nagy számban szerepeltek a FÁK (= a Független Államok Közössége: a volt Szovjetunió 15 tagállama közül 11-nek – Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Moldova, Oroszország, Örményország, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Ukrajna és Üzbegisztán – a laza együttműködése, konföderációja) tagállamaiból érkezett megfigyelők, és olyan nemzetközi szervezetek képviselői is, mint például az EBESZ (=Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet), az ET Parlamenti Közgyűlése vagy az ICES (Választási Rendszerek Nemzetközi Szakértői Csoportja). Ez utóbbiban négy magyar is helyet kapott: Gurmai Zita európai parlamenti képviselő, Szabó Vilmos, az Országgyűlés MSZP-s tagja, Kemény László politológus professzor, FÁK-szakértő és Farkas József György újságíró, a MÚOSZ (—> Magyar Újságírók Országos Szövetsége) külpolitikai szakosztályának elnöke. (Gurmai Zitát a kormányfő is fogadta, mások a médiának nyilatkoztak.)
A külföldi tudósítók amúgy nem élveztek privilegizált helyzetet: a jereváni sajtóközpontban a tájékoztatók, interjúk örményül zajlottak, bár külön kérésre adtak tolmácsot, ez nem gyorsította a munkát. Eleinte egy hétre ígérték, hogy a hivatalos végeredményt közzéteszik (ez így is történt), ám végül összekapták magukat, s másnap délelőttre már egy 90 százalékos összegzést produkáltak, amitől a végösszegzés érdemben nem különbözött. Eszerint 62 százalékos részvétel mellett Örményország Köztársasági Pártja végzett az élen több mint 44 százalékos eredménnyel, így 68 képviselőt küldhet az új parlamentbe, azaz egyedül is többsége lesz a 131 tagú törvényhozásban.
Az ellenzék, élén a volt államfő, Levon Ter-Petroszjan pártszövetségével, a 18 kisebb-nagyobb csoportosulást magába foglaló Örmény Nemzeti Kongresszussal elérte ugyan a bejutáshoz szükséges hét százalékot, azonban az alkotmánybíróságtól azonnal kérte az eredmények megsemmisítését. Nyilván nem nagyon bízva a sikerben, mert azért beszerzett mandátumaik megtartását is kikötötte…
Jereván a Nyugathoz – így az EU-hoz – történő közeledési vágyát igyekszik egyensúlyba hozni a Moszkvához fűződő jó kapcsolataival – nem utolsósorban Hegyi Karabah miatt. Amiben Örményországban a kormánypártok és ellenzék egyetérteni látszanak, az a karabahi ügy kezelése. Vagyis a két évtizede Azerbajdzsántól elhódított, amúgy örmény többségű terület megtartása – bármi áron. A lélekszámát tekintve a hárommilliós Örményországnál majdnem háromszor népesebb – és erőforrások (kőolaj!) tekintetében is összehasonlíthatatlanul jobban álló – Azerbajdzsán egyre türelmetlenebbül foglalkozik a visszavágás-visszahódítás gondolatával. A Kaukázus, ami szovjet időkben az elfojtott nemzeti viszálykodások földje volt, az ottani államok önállóvá válásával csak az elfojtást hagyta maga mögött, a viszály megmaradt, sőt ez esetben el is mélyült, sötét árnyékot vetve a térség jövőjére.
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
