Az újságíró archívumából – Például a Steiner…

Pozsony talán leghíresebb antikváriumát 1847-ben alapították – és 1991-ben, tehát még a csehszlovák szétválás előtt nyitották meg újra. Szerzőnk már a szlovák állami önállóság idején, a Népszabadság pozsonyi tudósítójaként ismerkedett meg a patinás üzlet történetével és tulajdonosaival – és nem bánta meg… (A nyitó kép forrása: www.hypeandhyper.com)

«A Ventúrska: könyvutca. A Mihály-kaputól az egykori Hosszú utcáig könyvkiadók, könyvesboltok, az egyetemi könyvtár és alkalmi utcai könyvárusok várják azokat, akik Pozsonyban járva a szellem napvilágát is kutatják. Természetesen abból, hogy valamit papírra nyomnak, a nyomtatott papírt könyvalakba kötik, majd megvételre ajánlják, még nem okvetlenül következik, hogy a produktum a közönség javát, épülését szolgálja. Bizonyítja ezt a XIX. századi reformországgyűlések épülete előtt felállított kecskelábú asztal „hordaléka”: vagy ötféle könyv az egykori fasiszta szlovák állam vezetőjének, Jozef Tisónak az életéről és tevékenységéről. Forgalom nincs ugyan, de az asztal ott áll és vár – ugrásra készen.

A Steiner-féle könyvesbolt; a kép 1847-ben készült.

A Ventúr utcát szerencsére nem ez jellemzi, a Ventúr utca: kultúrautca. A korábbi évek pangása után tiszteletet érdemlő ütemben újulnak meg a történelmi neveket hordozó régi óvárosi paloták, presszóikban, hangulatos udvaraikon otthonra lelnek a múzsák: a betérők lelkét prózai és zenés műfajok előadói nemesítik. A Madách Kiadó székházával szemben a magyar könyvesbolt kirakatából az itteni és a hazai könyvtermés színe-java köszön a járókelőre, mint ahogy innen, az üvegek mögül tekintenek ki hagyományosan évről évre tablóikról a Duna utcai magyar gimnázium érettségiző diákjai. Lejjebb a muzsika veszi át a főszerepet: a kóborló zenebarát a kis üzletekben kazettákat, CD-ket, lemezeket vásárolhat. S középütt, a 20-as szám alatt, mintha mindennek a sokszínűségnek a summázata lenne, ott a Steiner

A Steiner fogalom Pozsonyban. Ezt az antikváriumot „csak” 1847-ben alapította ugyan az egyik jelenlegi tulajdonos dédapja, ám azt követően majdnem úgy hozzánőtt a város közképéhez, mint a négytornyú vár vagy a Szent Márton-székesegyház. Méreteiben persze jócskán elmarad az előbbiektől, de kisugárzása az egykori koronázóváros, a majdani szlovák főváros háromnyelvű lakosságára jelentős volt mindaddig, amíg meg nem szüntették…

 A történetet hagyjuk későbbre, egyelőre lépjünk be az óriási kirakatüvegek mögött nappali világosságban fürdő, a vastag téglafalak között mégis kellemesen hűvös üzletbe. A vendéget fogadó patinás nyomdagép látványa máris sajátságos alaphangulatot teremt, amelyet a polcokon sorakozó, téma és kor szerint áttekinthetően elrendezett könyvek, valamint a segítőkész alkalmazottak elmélyítenek. Az üzlet azt sugallja, hogy akik itt dolgoznak, értik is, és szeretik is azt, amit csinálnak (s ez – finoman fogalmazva – még nem jellemzi átütő erővel a szlovákiai kereskedelmet).

A helyiség sosem üres, délután, zárás felé pedig igazi csúcsforgalom alakul ki. Többnyire ekkor néznek be a törzsvásárlók is. A könyvbolond egyetemistától a szlovák filharmónia 87 éves igazgatójáig, Rajter Lajosig (szép portréfilmet mutatott be róla nemrég a Magyar Televízió) gyakorlatilag Pozsony egész szellemi elitje megfordul itt. Van, aki könyvet hoz eladni, van azután, aki a kapott összeget rögtön el is vásárolja, mások a kínálatot „kóstolják végig”, sorra látogatva a polcokat. A szlovák, a német vagy a magyar szó az öreg falak között olyan magától értetődő, mint amilyen természetes volt valaha az egész városban.

Az üzlet közepén levő pulton Pozsony történetével foglalkozó albumok, képeskönyvek, reprint kiadások, térképek sorakoznak – rendszerint csak egy-két kötet mindegyikből, de ha a kuncsaft lecsap rá és diadallal megveszi, a somolygó segéd hamarosan újat tesz az elkelt példány helyébe. Amiből talán kiderül, hogy itt a vevők lelkét is ismerik.

No, meg persze az árut, amivel foglalkoznak, amiből élnek. Az üzlethelyiség végében két íróasztal mögött fogadja az ügyfeleket Steiner Selma, az antikváriumalapító dédunokája és Dagmar Lozeková társtulajdonos. Az asztalok szinte rogyadoznak a tornyosuló kötetek alatt, amelyekhez a vásárlások eredményeképpen egyre újabbak kerülnek. Köztük olyan ritkaságok is felbukkannak, amiknek láttán egy igazi gyűjtőnek – anyagi helyzetétől függően – összefut a nyál a szájában vagy a könny a szemében. Csak azalatt, míg az üzletben tartózkodtam, a két hölgy egyebek között megvásárolt egy hiánytalan múlt századvégi lexikonsorozatot, néhány egyedülállóan értékes albumot, s egy 1623-ból származó, kifogástalan állapotú Pázmány Péter-kötetet is. A tulajdonostársak bámulatos rutinnal dolgoztak: egy pillantás a könyvre, egy belelapozás, s az ügyfél máris hallhatja, hogy hány koronát – vagy éppen hány ezret! – kap a felajánlott kötetért.

– Nézze, uram! – reagál elismerő hebegésemre Selma asszony. – Ha én vagy a kolléganőm nem dolgoztunk volna egész életünkben az antikvárius szakmában, ha nem vagyunk holtbiztosak abban, hogy ehhez értünk, hát semmilyen körülmények között sem vágtunk volna bele, hogy feltámasszuk a Steiner-üzletet. Egy sikeres vállalkozásnál egyszerűen elengedhetetlen feltétel, hogy az ember apró részletekig ismerje azt, amibe belefog. Hogy profi legyen a szakmájában!

A nagy igazságot hordozó gondolat után tovább beszélgetve sikerült bepillantást nyerni a vállalkozás múltjába és jelenébe. A Steiner-antikváriumot sem kerülte el a történelem jégverése: előbb „árjásították” – a család legtöbb tagja koncentrációs táborokban lelte halálát –, utóbb államosították. „Nemzeti vállalatként” azután mindenféle intézmény működött a boltban (az 1989-i fordulat előtt például agitprop. anyagokat, Lenin-szobrocskákat, Husák-portrékat lehetett itt kapni, csak éppen könyvet és zeneművet nem). Selma asszony viszont, aki fiatal lányként élte túl a náci poklot, a családi hagyományt folytatva, az ötvenes években kitanulta a könyvszakmát, s az utána következő évtizedeket antikváriumokban dolgozta végig. Munkája közben ismerte meg jelenlegi tulajdonostársát, Dagmart, akivel a némi korkülönbség ellenére szemlátomást kitűnően megértik egymást, és összeszokottan irányítják az üzletet.

Míg idáig jutottak, le kellett vágni a bürokrácia sárkányának nem is tudni, hány fejét. A szocializmusnak mondott társadalmi formáció bukását követően Steiner Selmában is munkálni kezdett a gondolat, hogy feltámasztja a Ventúr utcai családi vállalkozást. Legnagyobb örömére a pozsonyi városvezetés kedvezően fogadta, kiadta az elvi engedélyt és sok szerencsét kívánt. A tervből valóság lett, az üzletből agit-prop.-ék eltávoztak, az épületet felújították, a csupasz falakat újrafestették, a berendezést hozzáértő iparosokkal „méretre” elkészíttették, az induláshoz szükséges könyvmennyiséget beszerezték, s mindehhez előzetesen (kölcsönökből, hitelfelvételekből) pénzt, sok pénzt teremtettek, ez idő alatt jó néhány idegsejtjük kopott el. Ugyanakkor bátorította őket az a sok-sok barát, aki az antikváriumok polcai előtt kötött ismeretséget a két hölggyel, kérte és kapta tanácsaikat.

Steiner Selma kedves ügyfelei között említette Hetényi István volt magyar pénzügyminisztert is, aki ha Pozsonyban járt, okvetlenül benézett az állami antikváriumba, de még inkább őhozzá – és sosem távozott könyv nélkül. Ugyancsak még ebből az időből erednek kitűnő személyes kapcsolataik a budapesti társintézmények vezetőivel. Ez az ismeretség ma is eleven, s mindkét fél profitál belőle. A profitról egyébként ez volt az egyetlen említés, a hölgyek nem voltak hajlandók beavatni az üzletmenetbe, bár sejtetni engedték, hogy pozitív a mérlegük, jó úton járnak. Erre az „orvkönyvbarátok” folyamatosan növekvő érdeklődése is utal: a tulajdonosoknak fáj a szívük, midőn az ugyancsak jól ismert osztrák kollégáktól értesülnek egy-egy olyan gyöngyszem felbukkanásáról a bécsi antikváriumokban, amit néhány nappal vagy csak órával azelőtt náluk, a Ventúr utcai boltban vásároltak meg – a Moraván túli árhoz képest szinte bagóért…

Az újraalapítás hektikus hónapjai után 1991. június 16-án nyitották meg ismét a Steiner antikváriumot. Az eseményre – a cég hagyományainak megfelelően – szlovák–német–magyar nyelvű meghívólevél invitálta az arra érdemeseket. A vendégseregben Havel elnök személyes megbízottja, Schwarzenberg herceg mellett miniszterek, diplomaták, írók, művészek tolongtak, az utcán pedig „egyszerű” könyvbarátok népes csapata köszöntötte az újjászületést. Azóta is rendre megfordulnak az üzletben Pozsony jeles látogatói, benézett már hozzájuk Weizsäcker német államfő, nem ritka vendég az osztrák kormány egyik-másik tagja sem.

Hirdetésekre nem kell költeniük, a róluk megjelent újságcikkek, interjúk, rádió- és tévériportok elegendő reklámot jelentenek – vélik a tulajdonostársak, akiknek csak egy esik rosszul: hogy Magyarországról nepperek igen, ám újságírók vagy prominens személyek nem jártak náluk, nem is érdeklődtek irántuk. (Pozsony, 1993. augusztus»