Sajátos, egyedülálló összeállítással emlékeztek meg a lap munkatársai a Magyar Hírlap 1986. július 26-i számának hétvégi mellékletében a forint 40. születésnapjáról. A magyar nemzeti valuta, a II. világháború után még csaknem másfél évig létezett, ám a nagyon rövid idő alatt gyakorlatilag halottá, értéktelenné,végül papírhulladékká vált pengő szuper-hiperinflációja után – amikor az a papír, amire pénzt nyomtatták már sokkal, de sokkal többet ért, mint a reá nyomtatott pénznévérték: a millió majd a billió pengő – jött a forint (de jó lenne, ha napjaink forintja legalább a felét érné az 1946-ban kibocsátott „dédijének”!), sikeresen megállította majd fokozatosan rendbe tette a magyar gazdaságot, megszüntette azt a mérhetetlen nyomort, amibe hazánk süllyedt a második világháború után. Akkor született a mondás: „Ha törik, ha szakad: a forint marad”… Az összeállítás persze kitekintett a világ pénzeire, szerénységem „a svájci frank kopását” igyekezett bemutatni. Íme:
«Már a svájci frank sem elég kemény valuta?! Helvét pénzügyminisztériumi és bankszakemberek szerint nem, ugyanis rendkívül gyorsan kopik. A legnagyobb veszély a tízfrankost fenyegeti. A modern matematika alapjait 1748-ban lerakó bázeli Leonhard Euler professzor képmását hordozó bankjegy átlagos élettartama két és fél esztendő. (Itt jegyezzük meg, hogy a napjainkban forgalomban lévő 10, 20, 50, 100, 500 és 1000 frankos papírpénz mindegyike egy-egy kiemelkedő svájci tudós, művész, vagy éppen hegymászó emlékét örökíti meg. A húszfrankoson például a Mont Blanc első meghódítója, a genfi Horace-Bénédict de Saussure látható; 1787-ben jutott föl a csúcsra…)
Visszatérve az örök jég és hó birodalmából a tízfrankoshoz: kemény vita kerekedett svájci pénzügy-igazgatási körökben a tízlibrás és a kétfrankos jövőjéről. Az egyik csoport véleménye szerint úgy kell az érmék sorozatát bővíteni a magasabb értékek irányába, hogy közben az eddigi kis címletek is megmaradjanak Az ellenvéleményen lévők viszont szeretnék „kipöckölni” a sorból a kétfrankost A tervezett tízfrankos ugyanis méreteivel (28,6 milliméter átmérő, 11,5 gramm súly) éppen a két- és ötfrankos közé ékelődnék. (A kettes 27 mm, 8,8 gramm, az ötös pedig 31 mm és 13,2 gramm.) A tervezett tízes anyagául a már bevált ötvözeteket kellene fölhasználni: a pénz „magjául” aluminium-bronzot, széléül pedig sárgaréz-nikkelt, amely ezüstösen csillog. Szakmai körökben egyébként bicolornak, kétszínűnek mondják az ilyen érméket.
A mindegyre szaporodó automaták (üdítőital-, cigaretta-, belépő- és közlekedésijegy-árusító, pénzváltó stb.) választéka is bővülhetne, ha fémpénzzel váltanák föl az eddigi tízfrankos bankjegyet, örülne a Svájci Állami Pénzverő is, ugyanis évről évre kevesebb a megrendelése. Ötven esztendővel ezelőtt még hatvan dolgozója volt a pénzverdének, ma csak a fele; 1982-ben 227 millió pénzérmét sajtoltak, az idén csupán 100 millióra van szükség. Ráadásul külföldi megrendelésekkel sem nagyon büszkélkedhet a vállalat.
Pénzforgalmi szakemberek mindent elkövetnek azért, hogy kiszorítsák a hagyományos fizetőeszközöket a használatból. A plasztikpénz, mágneskódos, elektronikus csipekkel ellátott műanyag hitelkártyák mellett szállnak síkra, azzal érvelnek, hogy kis helyen elfér, nem hamisítható, az egész világon fölhasználható, nem kell átváltási kurzusokat számolgatni… Ugyanakkor a boltoknak, áruházaknak, szállodáknak, vendéglőknek stb. is kényelmes a hitelkártya, miután az EFTPOS (Electronic Fund Transfer/ Point Of Sales-elektronikus pénzátutalás az eladás, szolgáltatás helyén vagy a bolti pénztárnál) rendszer által azonnal a legbiztonságosabb helyre, a banki számlára irányítható a pénz. Nem kell hét lakat alatt, páncélszekrényben tárolni, drága biztosítással szállítani.
Előnyös a műanyag hitelkártya a tulajdonosának is, miután kibocsátóik (American Express, Diners Club, Visa stb.) meglehetősen magas, 16–20 százalékos kamatot kínálnak üzletfeleiknek.
A tízfrankosokat egyelőre papírból készítik, míg döntés nem születik az ércérme forgalomba bocsátásáról.»
Az ám, csak érdekességképpen: 1946-ban 1 svájci frank 2 forint 73 fillért ért; 1953–68 között az árfolyam 1 CHF=2,69 HUF; 1969: 5,86, 1979: 20,58 HUF; 1990: 45,61 forint; 2000-ben már 167 forintot kértek egy svájci frankért; 2010-ben: 1 CHF=199,94 Ft; tíz évvel később viszont 328,08 forintba került 1 svájci frank; szeptember 29-én kereken 420 forintot ért a svájci frank, 154-szer kerül többe, mint 1946. augusztus 1-jén. – Infláció, óh, hagyj el minket már! Elvégre – állítják a jelenlegi kormány jobbnál jobb szakemberei – a magyar gazdaság kiválóan működik. Talán igazuk is van, hiszen „csupán” a lakosság negyede él a szegénységi küszöb alatt…
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)