Alábbi írásunkkal Tatár Imrére, hazánk minap elhunyt, legidősebb, élete utolsó pillanataiig alkotó újságírójára emlékezünk. Közösségünkből 104 évesen távozott kollégánktól október 2-án, hétfőn 11 óra 15 perctől búcsúzunk a budai, Farkasréti temető Makovecz-ravatalozójában. Emléke feledhetetlen a számunkra.
Manapság, miközben a média forradalmi változásait éljük (innen, kívülről nem ildomos véleményt mondani erről) érdekes volt elővenni feneketlen fiókomból egy régi cikkemet. Több, mint negyedszázaddal ezelőtt, 1997. november 22-én jelent meg a Magyar Nemzet „Polgárvilág” oldalán a polgári szellemű újságírásról a szerkesztőségi életről – akkor is nosztalgiával. (A nyitó képen: kávéházi hangulat a 19./20. század fordulóján; forrás: vincemagazin.hu)
Ötvenévenként egyszer talán megengedhető, hogy a zsurnaliszta személyes ügyével foglalkoztassa az olvasót. A „nyájas olvasót”, mely díszítő jelzőt Karinthy Frigyes hozta a köztudatba, bár a régmúltból ered. Azokból az időkből, amikor az urak békés csibukozás közben forgatták, később a kávéházi asztalok mellett nádkeretes tartókban olvasgatták az újságot. Ötven évet említettem: akkor jöttem haza hadifogságból, s lettem újságíró. S most, hogy lélekben megünneplem e jubileumot, emlékeim töredékeit fűzöm rövid szálra, keresve a hajdani magyar polgári újságírás nyomait.
Egy életen át hordtam ugyanis magamban azt a nosztalgiát, amelyet az öreg kollégák oltottak kezdettől belém: „Haj, a régi idők! Az volt az igazi újságírás!” A húszas-harmincas évekre gondoltak, vagy a még korábbiakra, azok légkörére, formáira, valódi vagy a távolból megszépült romantikájára. A második világháború után még megkóstolhattam valamit a polgári újságírás maradványaiból. E korszakban a Szabad Népnek, a kommunista párt lapjának szerkesztőségét ismertem meg, ahol egyébként a „polgári” és a „kispolgári” jelző a megvetés kifejezése volt. De a szakmát, a régiek zsurnalisztikái ismereteit itt is meg kellett tanulni. Néhány évig ott ült a szerkesztői asztalnál Nemes György, s oktatta a részben csillogó műveltségű, részben önhibájukon kívül teljesen alkalmatlan fiatalokat lapcsinálásra, műfajokra, jó stílusra, a nyomdai előkészítésre. De 1950-ben, a sötétség beállta után (könyvének szavaival) „kipenderítették”. Ez idő tájban tett rég elhunyt mesterem, Bodó Béla magunk között finom disztinkciót, a hírlapíró és az újságíró között: az előbbi tehetséges, az utóbbit odavezényelték.
Mi is volt tulajdonképpen az a polgári lapcsinálás, amelyet öregjeink visszaállítottak? A kávéházak mint élményszerző helyek ihlette világ? Ide jártak napközben vagy az éjféli slussz után tekintélyes szerkesztők, és a megtiszteltetéstől félájult gyakornokok egyaránt. De megjelent itt a nagypolitika is. Pethő Tibor beszélte el egyszer, hogy édesapja és kollégái ebéd után rendszeresen bejárták azokat a kávéházakat, klubokat, ahol a fontos emberek törzsasztala volt, s így, információkkal feltöltve jöttek be estefelé a Magyar Nemzet szerkesztőségbe.
Vagy az volt-e a polgári újságírás további követelménye, amit Kellér Andor írt le a Bal négyes páholyban: „A műveltség fölösleges, a tájékozottság viszont rendkívül fontos!” Mármint az újságíró számára. A századelőn játszódik Gábor Andor regénye, a Doktor Senki. Itt mondatja a tulajdonoskiadóval: „Nem szárazon kell megírni, hanem úgy, hogy mindenki, még a legegyszerűbb ember is megérthesse.” S az egyik tapasztalt szerkesztő így elmélkedik: „Az érdekesség esetről esetre változik. Ami ma hallatlan szenzáció, az holnap szinte jelentéktelenség… Egy jól menő lapban minden érdekes, egy rosszul menőben semmi… Csak az igazság érdekes.
S a hazugság is csak akkor, ha az olvasó igaznak hiszi.” A kormánypárti újságírásról: „A kormány íratja, de kizárólag ő olvassa is.”
Kevéssé ismert, hogy Krúdy Gyula sok újságcikket írt Budapestről, a város életéről, alakjairól, hangulatáról, ritkán politikáról. A húszas években a nosztalgiára, a szomorkás múltidézésre amúgy is hajlamos író (nincsen új a nap alatt) így panaszkodott: „A világháború óta egy gondja van a lapszerkesztőnek, nem a kézenfekvő igazság megírása, hanem az, hogy mit szabad, és mit nem szabad megírni.” Véleménye az előfizetőkről ma is tanulságos:
„Ha a politikusoktól nem is várt mindig hűséget a magyar ember, az újságtól feltétlen megkövetelte a körömszakadtáig való kitartást, mert arra előfizetett.” Az Erdélyi Borozóban pedig egy asztalnál foglaltak helyet azok a szerkesztők, akik egyébként „egymás ellen szerkesztették lapjaikat, írták cikkeiket.” A nagy írók is rendszeresen publikáltak a lapokban Mikszáthtól (hogy korábbra vissza ne menjünk) Kosztolányiig, Móricz Zsigmondig. A rendőrségi riporterek csapata pedig ott ücsörgött naphosszat a kapitányságon, és ha valami bűneset történt, röpültek a helyszínre, telefonon leadni az anyagot, versengve: ki hozza ki előbb az utcára. Igaz, a megszépítő messzeség egyet s mást a valónál szebbre fest. Egy téma kapcsán nemrég átlapoztam a harmincas évek néhány bulvárújságját, s a városházi meg egyéb tudósítások tekintélyes része bizony rettentő magyarsággal íródott. Hallottam viszont olyan egykori kollégáról, akiből nem hiányzott sem a műveltség, sem a szellem, és két nyelven, magyarul és németül tudósított egy-egy lapot.
Egy magára adó lap számára követelmény volt a legfontosabb kérdésekben az önálló állásfoglalás, és és hogy legyenek saját neves publicistái, akiknek szava a közvéleményben visszhangot kelt.
Ezt nem találtam a Szabad Népnél, éppen ezért vágtam neki ilyen nosztalgiákkal az ötvenhatos forradalom leverése után (néhány hetes sztrájkot követően) az új korszaknak. Úgy 1956 vége felé a pártközpontban az a gondolat támadt (miután itt-ott még égették a Népszabadságot), hogy kellene egy népszerűbb lap, amely formailag nem hivatalos, könnyed, az emberek mindennapi gondjaival foglalkozik. így született, s jelent meg 1956 karácsonyán az Esti Hírlap első száma. Fejlécén ezzel az alcímmel: „Független politikai napilap”. Csalétek volt, egyben azonban felcsillant vele a lehetőség, hogy valami keveset megteremtsünk abból a polgárinak nevezett szerkesztőségi légkörből.
Alkalmas gárda gyűlt össze, köztük olyanok is, akik a Rákosi-időkben hallgatásra voltak ítélve: Baló László, Bodó Béla, Hajdú Endre, Kellér Andor, Kisjó Sándor, Pakots György, Polgár Dénes, Ritter Aladár, Sági Pál, Túri András. Higgye el a nyájas olvasó, egy lap szellemén az is érzik, milyen hangulatban dolgozik együtt a csapat. Az Esti Hírlap szerkesztőségében az első egykét évben fel-felvillant valami a múlt újságcsinálásából. Egy példa: a napi megbeszélés előtt amolyan Karinthy-féle szellemi játékokat játszottunk. Itt tanultam meg egyébként, hogy az újságírónak legyen szeme, ne csak a feladott témaleckét oldja meg. Többet lásson, mint az átlagember.
Ritter Aladár egyik mércéje ez volt: aki a Blaha Lujza tértől elmegy az Oktogonig és vissza, s nem hoz legalább két témát – az nem újságíró. Aztán eltűnt a fejlécről a „független” jelző. S ez nem csak stilisztikai változás volt.
A hatvanas évek végén ismét felcsillant egy apró lehetőség. A pártközpontban szerettek volna valamit felmutatni a világnak (egyesek őszintén), s úgy tenni, mintha a párt valóban csak a nagypolitikai kereteket adja, a kormány pedig önálló hatáskörrel dolgozik. így alakult meg a Magyar Hírlap, és lett a kormány lapja. Valójában soha nem vált azzá, bár meg lehetett írni benne egyet s mást. Egy országgyűlési képviselő például a szokásos talpnyaló módon megköszönt „kormányunknak”, tehát a minisztertanácsnak valamilyen intézkedést. A Magyar Hírlapban ki lehetett jelenteni, hogy ne köszöngessen, a miniszter latinul szolgát jelent, tehát nem a népnek van köszönnivalója, a kormány szolgálja a népet. De ez is csak rövid intermezzo lehetett ezekben az évtizedekben. Aztán átjöttem a Magyar Nemzethez, ahol érződtek a hagyományok, a magas színvonalra törekvés, s a háborús időkből örökölt módszer: a sorok közé rejteni az egyébként tiltott információkat.
S ma? Mélyen benn a nyolcadik évtizedemben nem vállalkozom arra, hogy megmondjam, mennyire polgári s mennyire nem a mai zsurnalisztika. Egy szívfájdalmamat azonban hadd osszam meg a nyájas olvasóval. Tudom, információrobbanás tanúi vagyunk, itt a televízió, a kíméletlen verseny, a digitalizálódás, miegymás. Mégis fáj, hogy elgépiesedett az újságcsinálás. Slussz után már régóta nem ülnek össze a szerkesztő urak. Kávéházak sincsenek.
Krúdy írja, hogy Ady Endre „minden feldúlt ziláltsága mellett is tudta, mit jelent a friss nyomdafesték szaga”. Kosztolányiról beszélték, hogy bármily kis cikket is írt, izgatottan várta a nyomda előtt a friss lappal a találkozást. Mi magunk a régi, ólombetűs korszakban ügyeletesek, szerkesztők, éjjelenként lementünk a nagy rotációs géphez, hogy az első nyomott lapot kézbe vegyük, átfussuk a címeket. Rítus volt ez, és személyes kapcsolat a nyomdászokkal, a gépmesterrel és főképpen azzal, amit létrehoztunk.
Régen emberről emberre ment a munka, manapság képernyőről képernyőre. A munka elszemélytelenedett, elidegenedett.
Igaz, a szövőgépeket nem lehet, nem szabad összetörni. De hát szerkesztő urak: nem lenne jó munka után egy asztalnál vacsorázni, feketét vagy sört rendelni, eszmét cserélni akár a parlamentről, akár egy színésznő legutóbbi szerepéről?