Az újságíró archívumából – Tudósítónk jelentette Nyitráról, 1992/93 fordulóján…

A ‘bársonyos válás’ őszén a cseh és a szlovák országrészben egyaránt várakozással vegyes izgalom jellemezte a hangulatot. Nem voltak kivételek a felsőoktatási intézmények diákjai és tanárai sem – merész ötletek és hebehurgya javaslatok egyaránt elhangoztak. Cikkünk szerzője, a Népszabadság akkori prágai tudósítója a szlovákiai Nyitrán nézett utána, mit ajánlanak és mit nem szeretnének a felsőfokú tanintézetek polgárai – akik között magyar nemzetiségűek is szép számmal éltek javaslati lehetőségeikkel. Hogy aztán ezekből mi valósult meg és mit vetett el a többségi nemzet dominálta szlovák közigazgatás, arról a legnagyobb példányszámú magyar napilap közönsége 1993. január 12-én és 13-án olvashatta a beszámolót… (A nyitó kép forrása: Slevonat)

Egy felsőoktatási tanintézet bejárata alighanem mindenütt egyforma a világon. Ki-be tolonganak a csivitelő lányok, lopva lesik őket komolynak tetsző beszélgetésbe merülve a fiúk. Az ajtószárnyakra hirdetések tömege ragasztva, egyesek az albérleteket böngészik, mások a hétvégi programok után érdeklődnek.

A nyugat-szlovákiai Nyitrán az elmúlt ősszel másmilyen cédulák uralták a pedagógusképző intézmény kapuját és az előcsarnok hirdetőtábláit. Sztrájkkészültség, tüntetés, szolidaritási akció, sztrájk! – dörrentek olvasóikra a tömör fogalmak, szlovákul és magyarul is. A tiltakozási felhívások azzal a bizonytalansággal függtek össze, ami a tanintézet hangulatát hosszú hónapokon át meghatározta, és ami ma is befolyásolja.

A dolgok megértéséhez vissza kell pillantani a múltba. Nyitrán az ezerkilencszáz-ötvenes években kezdődött meg a pedagógusképzés. Előbb általános iskolai felső tagozatos, majd a ’70-es évek végétől középiskolai tanárok is kikerültek erről a főiskoláról. Pontosabban – ami Nyitrán működött, annak a hivatalos elnevezése pedagógiai kar volt, ám miután nem tartozott semmilyen magasabb rangú oktatási intézményhez („kar törzs nélkül”), így mindenkori vezetője csupán a megtisztelő, ám szerény dékáni címet viselhette.

A hangulatos felvidéki kisvárosban a leendő pedagógusok mellett reménybeli agrármérnökök is tanulnak, az ő alma materük a mezőgazdasági főiskola. A két szomszédvárat – ahogy mondani szokás – az isten is egymásnak teremtette, hiszen a tanárképzősöknek csak egy széles utcán kell átballagniuk, s máris ott vannak a mezőgazdáknál.

A kart és a főiskolát azonban nemcsak az utca választotta el, de létfeltételeik sem voltak soha azonosak. Míg a pedagógusoknál egyszerű, sőt szegényes tucatépületek sorakoznak, az „agrároldalon” elegáns negyed alakult ki, előterében olyan kongresszusi csarnokkal, mint a harmadik típusú találkozások űrhajója. A főiskola gazdasági körülményeire ugyanis jó hatást gyakoroltak azok a megrendelések, kutatási feladatok, amikkel téeszek, állami gazdaságok látták el őket. A leendő tanárokat viszont napi gondjaik legfeljebb ahhoz segítették hozzá, hogy még jobban felkészülve és eleve megedződve lépjenek ki az életbe…

Egyszóval a vőlegény gazdag, a menyasszony szegény volt. Ettől még persze békével meglehettek volna egymás mellett, s hosszú időn át meg is voltak. Az 1989-i őszi fordulat, a „bársonyos forradalom” lendületében a pedagógus karból azonnal egyetemet akartak teremteni (el is nevezték Cirillről és Metódról – az utóbbi a nyolcszázas évek közepén itt, Nyitrán is tanította írni a szlávokat). Ám a kedélyek csillapodásával az ilyen kérdésekben javaslattételi joggal rendelkező tekintélyes testület, az akkreditációs bizottság elutasította az önálló egyetem gondolatát, s helyette azt indítványozta, hogy a pedagógusok a mezőgazdászokkal összeállva hívják életre a nyitrai egyetemet.

A felsorolt előzményekből nyilván kitűnt, hogy a konfliktusveszély szinte „be lett programozva”. Az agrárfőiskola maga is önálló egyetemmé szeretne már régóta alakulni, s a frigybe úgy ment bele, hogy majd „magához emeli” a másik felet. A szlovák parlament még az előző választás után, a Čarnogurský-kormány ténykedése idején – 1992. február 27-én – törvényt is alkotott az egyesítésről, javasolva, hogy az új egyetem hat kart hozzon létre. A mezőgazdáknál már működött három kar, s úgy foglaltak állást, hogy majd a pedagógia lesz a negyedik, az egyesülést követően pedig – azonos profilú tanszékek összevonásával, belső szervezeti átrendezésekkel – a hiányzó két kart is kialakítják. Az egyetemi tanácsba viszont a kiinduló helyzetben érvényes feltételek szerint delegálhatták volna a karok képviselőit, vagyis a vezető testületben 3:1 arány alakult volna ki a mezőgazdászok számára.

Átlátták ezt a pedagógusképzés irányítói is, és hogy a dolgoknak elébe vágjanak, gyorsan létrehozták saját keblükön belül a hiányzó humán és természettudományi kart. Ezt persze – mint arra számítani lehetett – az utca túloldalán rossz néven vették, s nem fukarkodtak panaszaikkal az új pozsonyi kormánynál. A személyeskedésektől sem mentes vádaskodásoknak az lett a vége, hogy a júniusban megválasztott szlovák parlament felülbírálta elődje döntését, és november 18-án törvényileg megszüntette a – soha össze nem állt – nyitrai egyetemet, illetve két főiskolát hozott létre. Ez végül is a pedagógusok műhelyének kedvezett: karból csak előléptek főiskolává, ami nem csupán elnevezési különbség, de jobb előfeltételeket is biztosít(hat) a tudományos tevékenységhez annak, aki jól sáfárkodik a lehetőséggel.

Az étvágy azonban evés közben jön meg. Diákok, tanárok is, akik néhány hónapig egyetemi polgároknak érezhették magukat, ezt követően azért kezdték ostromolni a szlovák oktatásügyi minisztériumot, hogy hozzon létre Nyitrán – két egyetemet! Az, hogy ehhez a pedagógiai karon (bocsánat, jelenleg főiskolán) enyhén szólva hiányosak a személyi feltételek, hogy nincsen annyi tanárnak tudományos fokozata, amennyit egy magára adó egyetem felmutat – ez a radikális megoldások híveit nem különösen zavarta. A pedagógiai főiskolán átmenetileg ők váltak hangadókká, s míg a józanabb hallgatók aggódva szóltak arról, hogy nyakukon a vizsgaidőszak, tanulni is kellene valamikor, az erőszakosabbak a főiskolai státus elutasítását követelték, sztrájkkal, tüntetésekkel igyekeztek volna nyomást gyakorolni a kormányra. Mečiarékat azonban ezeknél súlyosabb érvek és szempontok sem igen szokták megingatni, ha maguk másként ítélik meg a dolgokat (lásd Bős!), így azután Pozsonyból a követelőző ifjakat viszonylag rövid úton elküldték a fenébe. A főiskola maradt.

A nyitrai beszámoló második része egy nappal később, 1993. január 13-án jelent meg. Tekintettel arra, hogy Farkas József György napilapban publikált, tipográfiai megfontolásból ketté vágott írása együtt sokkal hatásosabb, az Infovilág egyidejűleg teszi közzé mindkettőt. Íme tehát a folytatás:   

A nyitrai egyetem tündöklésének hiánya és bukásának ténye talán nem érne számunkra ekkora terjedelmet, ha nem itt végezne a legtöbb magyar pedagógus Szlovákiában. Márpedig megjósolható, hogy ha a tanárképzés körül vívott csatározásokban a tanintézet maradandó sérüléseket szenved, akkor elsősorban a magyar nyelvű oktatás kerül veszélybe. Nyitrán ugyanis magyar tagozat működik. Ez a fogalom egyébként nehezen körülhatárolható, gyakorlatilag arról van szó, hogy itt a leendő nemzetiségi pedagógusok nemcsak a magyar nyelvet és irodalmat, hanem jószerivel bármilyen tárgyat elsajátíthatnak – anyanyelvükön. 1989 előtt összesen ha 140-160 hallgató tanult Nyitrán magyarul, ami messze nem volt elegendő a kisebbségi iskolák pedagógus-utánpótlására.

László Béla dékánhelyettes lapunknak elmondta, hogy közvetlenül a fordulat után a Független Magyar Kezdeményezés (a mostani Magyar Polgári Párt) közbenjárására évi 150-es magyar felvételi keretszámot engedélyeztek a karnak, s ezáltal most már több mint hatszázan tanulják magyarul a történelmet, a matematikát, a filozófiát és az egyéb diszciplínákat is. Mintegy hatvan pedagógus tartozik a magyar tagozathoz, de ugyanők – egy-egy tanszék munkatársaiként – szlovákul is tartanak előadásokat szaktárgyaikból. (Öllős László filozófiatanár például, aki beszélgetésünk idején nézett be a dékánhelyetteshez, előtte fejezte be óráját egy szlovák csoportnak, s indult ugyanazt előadni egy másiknak – magyarul.) Kifejezetten magyar (tehát irodalom) -szakosokból mintegy 130-an tanulnak Nyitrán, ismereteiket a jól szervezett és hungarológiai rendezvényei révén tudományosan is jegyzett tanszék munkatársai mellett a szegedi főiskoláról ideérkezett Nagy Lajos nyelvi lektor is gyarapítja.

A magyar tagozat létét a korábbi pedagógiai kar statútuma is magába foglalta, ha úgy tetszik, szavatolta. A főiskolává válás új feltételek kialakítását tette lehetővé. A magyarok aggódnak a jövőt illetően, nem utolsósorban az erősödő szlovák nacionalista megnyilvánulások láttán. Egyebek között olyan rosszindulatú, félretájékoztató „információk” terjesztésére gondolunk, melyek szerint Magyarországon végóráit éli a szlovák kisebbség – minek akkor az itteni magyarságot babusgatni?! (A csereegyezmények értelmében az elmúlt félévben hét magyarországi szlováknyelv-szakos – többségükben nemzetiségi – diáklány is tanult Nyitrán. Mint lapunknak elmondták, a szlovák hallgatók között akadtak olyanok, akiket külön meg kellett győzniük, hogy ők bizony léteznek, s nincsenek is elnyomva odahaza.)

A lázas őszi hetek a magyar tagozat tanárainak a kedélyét sem hagyták érintetlenül. Tartotta magát soraikban a félelem, hogy az új működési rendből „kifelejtődik” az intézmény magyar szakmai elkötelezettségének garantálása, ezért fontos lépésre szánták el magukat. Felidézték a szlovák parlament egyik februári határozatát, amivel a törvényhozás az egyesített nyitrai egyetemnek Nemzetiségi és Etnikai Kultúrák Kara létrehozását ajánlotta. Vitatott, hogy ez a határozat az egyetem létesítéséről szóló törvény novemberi visszavonásával nem veszítette-e érvényét, de a tanárok többsége úgy ítélte meg, hogy nem. Ezért a magyar tagozat és az ugyancsak Nyitrán működő, 68 diákot magáénak tudó Roma Kultúra Tanszék megalakította az említett nemzetiségi kart, decemberben pedig megválasztották annak vezető testületét, a szenátust is. (Voltak és vannak, akik önálló magyar kar létrehozása mellett kardoskodnak, ez azonban – éppen a fentebb említett aktuálpolitikai gondok kapcsán – nélkülözi a realitást.)

Kiadott közleményükben a nemzetiségi kar irányítói egyebek között hangsúlyozzák, hogy az ily módon összefogott tudományos munka elsősorban a nemzetiségek és etnikai csoportok kultúrájának, általános történelmének, művészet- és tudománytörténetének, hagyományainak, néprajzának kutatását foglalná magába, ideértve az etnikumok közötti kapcsolatokat is. Mindez nemcsak a közvetlenül érintettek, hanem egész Szlovákia érdekeit szolgálná – húzzák alá, majd így folytatják: „Meggyőződésünk, hogy idehaza elősegítené a különböző nemzetiségű állampolgárok békés együttélését, egymás megismerését, a másság elfogadását, s nem utolsósorban a kultúra gazdagodását. Ugyanakkor kedvezően befolyásolná a nyitrai egyetem létrehozását is, és sajátos színfoltja lehetne a főiskolák rendszerének” – érvel a tájékoztatás.

A szövegben a feltételes mód használata nem véletlen. Az intézmény vezetése, ami a korábban tervezett karok létrehozásával foglalkozott, indignálódva vette tudomásul, hogy – ha úgy tetszik – a háta mögött újabb kar van alakulóban. Peter Liba professzor, az eddigi dékán, aki a rektorválasztásig a főiskola élén áll (s persze szeretne utána is ott maradni), a szlovák sajtóban azt nyilatkozta, hogy a szándékban, ami új kart kíván létrehozni, „a nyomás gyakorlásának bizonyos formáját” látja. Nos, ebben valószínűleg téved a professzor úr. Itt holmi presszió helyett sokkal inkább tisztességes igyekezetről van szó: annak a vívmánynak a megmentéséről, amivel, mint pozitív példával az önállósodás útját járó Szlovákia bátran a világ elé léphet. Van ok remélni, hogy a főiskola vezetője időközben megváltoztatta véleményét.

A Népszabadság kérdésére adott válaszában a nyitrai magyar nyelvű oktatás jövőjét úgy ítélte meg, hogy a tagozaton jó munka folyik, a diákok nagy számban felvételiznek ide anyanyelvükön, s nem lát arra okot, hogy a jövőben bármit változtassanak a kialakult gyakorlaton. Hogy azután a magyar pedagógusképzés a Nemzetiségi és Etnikai Kultúrák Karán belül folytatódik-e vagy más formát találnak megőrzésére és lehetőség szerinti fejlesztésére, ez döntést kíván, ami nyilván nem halasztható sokáig. A jó ügyhöz méltó figyelemmel várnak rá Szlovákián belül és kívül is.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)