Miért alkonyult be Milan Markovič „Estéjének”? – tette fel a kérdést szerzőnk cikkének alcímében, a Népszabadság 1995. január 19-i számában. A legnagyobb példányszámú napilap akkori pozsonyi és prágai tudósítója arra igyekezett választ találni, hogy a népszerű humorista miért vesztette el a szlovák hatalmasságok rokonszenvét, s ez milyen következményekkel járt. A jelenség a magyarországi olvasók előtt sem volt ismeretlen – és most sem az…
Televízióműsorok születnek és elmúlnak, ez a világ rendje. De amikor Szlovákiában a választások után új szelek kezdtek fújni a kultúrpolitikában, a tévénézők többsége csupán egy kérdésre várt választ az illetékesektől: marad-e Markovič?
Milan Markovič „Estéje” két év – vagyis a cseh–szlovák válás óta – eseményszámba ment az utódállamokban. A Pozsonyban élőben közvetített havi beszélgetőműsort (azaz talk show-t) ugyanis rendre átvette a cseh tévé is. Markovič friderikuszi könnyedséggel, de Hofi Géza politizáló hajlamára emlékeztetőén vezette ezeket a pengeéles politikai kuplékkal fűszerezett csevegéseket. Általában két vendéget hívott meg, leggyakrabban egy csehet és egy szlovákot: olyanokat, akik az új helyzet kritikus elemzésében a műsorvezető méltó partnereinek bizonyultak. Talán nem véletlen, hogy a szlovákiai „nép-nemzeti” politikai vonal képviselői szinte soha nem vállalták a vendég szerepét a produkcióban.
„Bolsevik”?
A kivesézett aktualitások között időről időre felbukkantak a nemzetiségi problémák is, amelyeket boncolgatva Markovič bírált ugyan egy-egy általa túlzónak ítélt kisebbségi követelést vagy szószólót, de sokkal kíméletlenebbül csapott le a szlovák nacionalizmus zászlóvivőire. Emlékezetes volt például az az estje, amelyen a „szlovák színeket” Bugár Béla, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom pártelnöke képviselte, Csehországból pedig az ott élő egykori diszkoszvető világbajnok, Bugár Imre érkezett Pozsonyba, és beszélgetett Markovičcsal és a másik Bugárral, mi több – utóbbival néhány mondat erejéig magyarul is.
Aki a választások után aggódott a Markovič-műsor jövőjéért, okkal tette. Előbb csupán fergeteges hecckampány indult a „nemzeti irányultságú” lapokban, mindenekelőtt a kormányközeli Slovenská Republikában a művész és az adás ellen. „Bolsevik esztrádműsornak” címkézték, „a jó ízlés védelméről” cikkeztek. Voltak azonban „árnyaltabb” megnyilatkozások is. Eva Kristínová, a Szlovák Televízió Tanácsának elnöke (a kultúravédő Matica Slovenská egyik vezetője) például úgy nyilatkozott: „Ami Markovičot illeti, most már valóban legfőbb ideje, hogy művészi szünetet tartson, új erőt gyűjtsön, és tágabb témákra összpontosítson.” Az elnök asszony az objektívnek szánt érvelést azért egy szubjektív mondattal is megtoldotta: Markovič „gyűlölködő grimasza már kellemetlenné és unalmassá vált”.
Kanál víz
A „gyűlölködő grimasz” december közepén még egyszer felvillant a képernyőn (Markovič maga hívta fel a figyelmet arra, hogy bizonyára ezt a vigyort nem szenvedheti Kristínová úrhölgy), de ennek az adásnak egy héttel későbbre meghirdetett ismétlése már elmaradt. Míg az említett estén a művész még két, egyaránt a televízió vezetésétől érkezett, tehát egyformán autentikus levelet lobogtatott, amelyek közül az egyik további együttműködést helyezett kilátásba, a másik pedig épp ezzel kapcsolatban fejezte ki kételyeit, egy hétre rá már az is egyértelművé vált, hogy az idén – legalábbis a szlovák televízióban – nem lesznek Markovič-estek.
Ami pedig a sokak által nagyon várt ismétlés elmaradását illeti, a művészt menedzselő ügynökség képviselője így fogalmazott: – Ez az SZTV gyávaságának egyértelmű megnyilvánulása, és még csak magyarázatot sem voltak képesek kitalálni hozzá. Puszta szó marad, amit a tévé új igazgatója ígért, nevezetesen, hogy ők a nézőkre összpontosító közszolgálati intézmény lesznek. Valójában számukra a néző áll az utolsó helyen…
A Szlovák Rádió és Tv székháza, a csúcsára állított piramis…
A Markovič-est megszüntetése – legjobb esetben bizonytalan időtartamú szüneteltetése – az ellenzéki sajtó (vagyis a médiatöbbség) és a közönség dühös kommentárjait és tiltakozását váltotta ki. Egyelőre bármiféle eredmény nélkül. Feltételezhető, hogy a döntés nyomán keletkezett „szabad szellemi kapacitásra” a cseh televízió vagy a prágai Nova magántévé lecsap, ha már meg nem tette (a menedzser-ügynökség mindenesetre jelezte, hogy nagy a tolongás). Milan Markovič egyik nyilatkozatában találóan jellemezte a helyzetet: – Az én Estém kétségbevonhatatlan bizonyítéka volt a véleménypluralizmus meglétének Szlovákiában. Ezzel tulajdonképpen azoknak teremtettünk demokrata imázst, akik legszívesebben egy kanál vízben megfojtottak volna.
Háziszerző
A Markovič-ügyet széltében-hosszában elemezte a cseh sajtó is. A Lidové Novinyben a művész egyik háziszerzője és szövegírója, Jan Strasser a szilenciumdöntést megelőző sajtóbeli hecckampányról megállapítja: olyan volt, mintha a régi idők Rudé Právója vagy pozsonyi Pravdája kelt volna életre. A kiábrándult prágai költő végül a jelen szlovákiai helyzetet egy általa korábban írt Markovič-dal felidézésével jellemezte:
„Az igazság semmi, a hazugság erő, / Főleg nálunk, itt, a Kárpát-medencében, / S ha a döntés napja megint egyszer eljő, / Ismét az utóbbit választjuk meg szépen…”