Örökre emlékezetes számomra ez az 1966. május 4-én megjelent riportom a Győri Gázgyárban keletkezett tűzről, amely nem sok híján akár a város ipari negyedének jó részét is elpusztíthatta volna és sok száz halálos áldozatot szedett volna, ha nincs Emresz Tiborban annyi lélekjelenlét, bátorság és elszántság, amivel életét kockáztatva elzárta a tüzet tápláló gáztartály csapját.
A megyei lap, a Kisalföld szerkesztősége akkoriban a győri Munkácsy–Tanácsköztársaság/Szt István útja sarkán ma is álló irodaépületben működött. Nem egyszer megtettem, már csak ifjúi lendülettől hajtva is, hogy az alig száz méternyire lévő tűzoltóság garázsából az (akkoriban meglehetősen lomha) tűzoltókocsik nyomába eredtem mindig kéznél levő kerékpáromon, nyakamban a Zorkij-4 fényképezőgépemmel. Ez alkalommal, 1966. május 3-án is ezt tettem, és csodák-csodájára sikerült mintegy két perccel megelőznöm a vagongyár felé igyekvő tűzoltóautót. Messziről látszott, igen nagy baj lehet, mert mire a helyszínre értem, már javában dolgoztak a helyi üzemek tűzoltói, ám nem boldogultak a lángokkal és (csak jó idő elteltével tudatosult) robbanásveszély elhárításával. Íme, az akkori beszámoló:
Tűz a Győri Gázgyárban – A pillanatok szülik a drámát és hőseit
A Győri Gázgyár hetente több alkalommal kap a városi gáz dúsításához vasúti tartálykocsikban propán-bután gázt. A huszonnégy tonnás vasúti kocsiból a részben folyékony, hat atmoszféra nyomású propán-bután gázt a gázgyár nagy telepén, az udvaron szokták lefejteni és a tartályokba engedni.
Tegnap, május harmadikán déli egy óra után néhány perccel a propán-bután gáz fejtése közben a csatlakozó vászongumi-tömlő kirepedt. A vasúti tartálykocsiból a propán-bután gáz ömleni kezdett.
A propán-bután gáz a levegőnél nehezebb, és – először a föld felszínét öntötte el. Pillanatok alatt elérte a közeli városi gázgenerátorokat, és a generátortűztől lángra lobbant.
Harminc-negyven méteres lángnyelvek csaptak a forró májusi délben az ég felé, és a gázgyár pillanatok alatt rekkenő hőséget sugárzó kályhává változott. A közelben dolgozók közül e néhány pillanat alatt lejátszódott esemény alatt többen égési sérüléseket szenvedtek. Az egészségügyi személyzet nem hivatalos közlése szerint két gázgyári dolgozó, Bödök Károly és Menyhárt György sebesülése igen súlyos.
A tűzoltókat és a mentőket azonnal riasztották, és azok tüstént kivonultak. A még mindig magasra csapó lángnyelvek akkor már a szomszédos, kétszáznegyven tonnás gáztartály oldalát nyaldosták. Ebben a tartályban a város háztartásait ellátó gázt tartalékolják. Az egyszerre tíz irányból is fecskendező tűzoltók nem boldogultak a tűzfészek oltásával mivel a víz a gáztüzet jóformán nem oltja.
A közelben egy sor ipari objektum, egyebek között a Magyar Vagon- és Gépgyár vasúti járműgyára, a szeszgyár és egy sor lakóház van. Az emberek természetesen megrémültek, és az üzemekből, elsősorban a gázgyárból kisiető önkéntes rendőrök lélekjelenlétének, majd a szolgálatot teljesítő rendőrök összehangolt tevékenységének köszönhető, hogy a tűzoltók tervszerűen dolgozhattak.
A gázgyár telefonközpont-kezelőjét hívások százaival halmozták el, és az érdeklődőket alig lehetett kielégíteni a feleletekkel.
És ekkor következett a tegnapi, keddi gázgyári tűz lélegzet-elállító pillanata: Emresz Tibor főmérnök csuromvizesen a tűzoltófecskendőktől, egy szál köpenyben behatolt a lángnyelvek közé, kockáztatva életét, elzárta a vasúti tartálykocsi csapját, és aztán ő irányította tovább az oltási, mentési munkálatokat.
A tűz lángjai egyre kisebbedtek, amint fogyott az éghető anyag, és lassanként az utolsó piros nyelv is kialudt.
Több mint egyórai megfeszített és derekasan összehangolt munkával sikerült megfékezni a gázgyári tüzet. Sikerült megmenteni a városi gáztartályt, aminek esetleges robbanása katasztrófát okozhatott volna. A tartályt és a vele szemben lévő generátort még jó ideig fecskendezték a tűzoltók, hogy hűtsék őket…
Emresz Tibor főmérnökkel a lakásán beszélgetett a Kisalföld munkatársa. Arca, ruhája merő kátrány, szemöldöke megpörkölődött egy kicsit. Felesége remegő kézzel, fehéren az izgalomtól és az átélt látványtól segítette le bátor férjének beszennyeződött ruháit. Arra a kérdésre, hogy miként volt mindehhez bátorsága, a főmérnök ezt felelte:
– Ehhez nem bátorság, hanem kötelességtudat kell elsősorban. A kötelességemet teljesítettem, védtem a rám bízott gyárat. Ami tőlem tellett, megtettem.
A pillanatok szülik a drámát és hőseit. És most, az újság hasábjain keresztül köszöntjük – elsősorban Emresz Tibor főmérnököt, aki, úgy véljük, kitüntetést érdemel hőstettéért – és mindazokat, akik részt vettek a gázgyári tűz megfékezésében Egyben kívánunk a gázgyári tűz sérültjeinek mielőbbi felépülést.
* * *
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
A történteket elsőként most nyilvánosan is kiegészítem az akkoriban bravúrnak számító néhány adalékkal. Fénykép-felvételeimet mindig saját kezűleg szoktam kidolgozni. Otthonunk jól elsötétíthető fürdőszobájában kivágtam a fényképezőgép filmtekercséből a friss felvételsort (takarékoskodni kellett a filmmel, nem volt olcsó), előhívtam, hajszárítóval megszárítottam, majd a saját (használtként négy hónapi részletre vásárolt) nagyítógéppel elkészítettem a papírképeket a lehető legjobb képkivágással. Közben fejben megírtam a tudósítást, riportot, és a mintegy tucatnyi kész képpel a zsebemben visszakerekeztem a szerkesztőségbe, hogy írógéppel papírra vessem az útközben kigondolt cikket.
Miután a saját lapom számára mindent elkészítettem, gondoltam egy nagyot s merészet, fölhívtam a Magyar Televízió Híradójának főszerkesztő-helyettesét, Horváth J. Ferencet, aki egykoron a Kisalföld főszerkesztő-helyettese volt Horváth József néven, és fölajánlottam neki a képriportomat néhány mondatos szöveg-alámondással. HJF örömmel fogadta az ajánlatot, és még sikerült a másnap reggeli lapba szánt, ám föl nem használt riportképeket átadni a Budapestre induló késő délutáni vonat mozdonyvezetőjének. (Akkoriban a mozdonyvezetők voltak a Magyar TV legmegbízhatóbb futárai; tőlük gyűjtötték be a tévé kézbesítői a vidéki tudósítók anyagait.)
Természetesen az esti tévéhíradót dobogó szívvel vártam, és nagy örömömre az első belföldi hírként sugározták a győri gázgyári tűzről készült képeimet és a rövid tudósítást.
Ehhez tartozik, hogy másnap reggel főszerkesztőm, Lónyai Sándor behívott az irodájába, és keményen megszidott, hogy engedélye és tudta nélkül „tévéztem”. Mentegetőzésemet és magyarázatomat azonban elfogadta: a gyors és hiteles tájékoztatás mindennél fontosabb, majd kiutalt az akkori 1200 forintos fizetésem mellé 200 forint prémiumot…
Csak nemrég tudtam meg, hogy a gázgyári tűz megfékezésének a főhőse, Emresz Tibor főmérnök 1990-ben, 65 éves korában elhunyt. Hőstette idején 41 éves volt.
A történteket elsőként most nyilvánosan is kiegészítem az akkoriban bravúrnak számító néhány adalékkal. Fénykép-felvételeimet mindig saját kezűleg szoktam kidolgozni. Otthonunk jól elsötétíthető fürdőszobájában kivágtam a fényképezőgép filmtekercséből a friss felvételsort (takarékoskodni kellett a filmmel, nem volt olcsó), előhívtam, hajszárítóval megszárítottam, majd a saját (használtként négy hónapi részletre vásárolt) nagyítógéppel elkészítettem a papírképeket a lehető legjobb képkivágással. Közben fejben megírtam a tudósítást, riportot, és a mintegy tucatnyi kész képpel a zsebemben visszakerekeztem a szerkesztőségbe, hogy írógéppel papírra vessem az útközben kigondolt cikket.
Miután a saját lapom számára mindent elkészítettem, gondoltam egy nagyot s merészet, fölhívtam a Magyar Televízió Híradójának főszerkesztő-helyettesét, Horváth J. Ferencet, aki egykoron a Kisalföld főszerkesztő-helyettese volt Horváth József néven, és fölajánlottam neki a képriportomat néhány mondatos szöveg-alámondással. HJF örömmel fogadta az ajánlatot, és még sikerült a másnap reggeli lapba szánt, ám föl nem használt riportképeket átadni a Budapestre induló késő délutáni vonat mozdonyvezetőjének. (Akkoriban a mozdonyvezetők voltak a Magyar TV legmegbízhatóbb futárai; tőlük gyűjtötték be a tévé kézbesítői a vidéki tudósítók anyagait.)