Időről időre föllángol a sok száz esztendős „divat”, aminek lényege: mindig vannak emberek, akik többnek szeretnének látszani annál, mint amilyenek, mint amennyit érnek. Ebből a célból tudatosan törekszenek énjük lehető legkedvezőbb föltüntetésére. Ha személyesen nem jelennek is meg embertársaik előtt, akkor a távolból próbálnak meg hamis színben föltűnni. Náluk veszélyesebbek azok, akik jó pénzért segítenek a kisebbrendűség kínjaitól megszabadulni igyekvőknek, és különféle címek, rangok árusításával kereskednek – becsapván sok hiú, címkórságban szenvedő embertársukat. Róluk írtam a Reform című magazin 1996. március 26-i számában. Íme:
«Nyugati szomszédságunkban különösen nagy divatjuk van a címeknek, rangoknak. A tekintélytisztelő sógorok ma is áhítattal néznek föl arra, akinek névjegyén az udvari tanácsos (Hofrat) cím díszeleg, holott a (nekik) szépemlékű k.u.k .- idők udvara már rég nem létezik, csupán a cím. (Valahogy úgy, mint 40 éven át az NDK-ban a Reichsbahn, a Birodalmi Vasút – Vilmos császártól és a „hitlerájból öröklődvén. ) Kijár a Frau Doktor vagy a Frau General megszólítás az alpesi köztársaságban azon hölgyek számára is, akiknek csak férje (volt) doktor vagy éppen tábornok.
Egész Ausztria mosolygott pár évvel ezelőtt a burgenlandi Ernst Rauchwarteren. A nagy tiszteletben álló férfiú 40 évesen nem csupán kemény munkával, szorgalmas tanulással megszerzett tudományos fokozatokkal – okleveles mérnök, a talajkultúra doktora – dicsekedhetett, hanem büszke lehetett arra is, hogy beválasztották a tartományi gyűlésbe, kinevezték az építésügy kormánytanácsosává, és pártjában is vezető funkcióra tett szert. Mindez azonban nem volt elegendő a számára! Diplomatákat megillető CD-jelzést szeretett volna a kocsijára, meg azt, hogy idegen nemzeti zászlót is lobogtasson a Fertő felől fújdogáló szél a villája előkertjében. Már-már teljesülni is látszott a nagy álom. A müncheni Clans-Peter Capeller „címkereskedő” a nyugat-afrikai Gambia konzulságával kecsegtette. Aztán egyszer csak elszállt az egész légvár. Hat és fél év börtönt sóztak Rauchwarter nyakába egy építési botrány jutalmaként…
Remélhetőleg még jó egészségnek örvend (a számításom szerint 76 esztendős (ez az írás 1996-ban jelent meg! – a szerző) Prof. Friedrich E. Fronz-Frundsberg úr Bécsben. Emlékszem, jó húsz évvel ezelőtt remek hangulatot teremtett kellemes énekhangjával a bécsi nemzetközi kertészeti kiállításon, igaz, akkor még csak Herr Fronzként emlegették. Közben hivatalosan bejegyeztette a népek megértésének társaságát, a Pro Concordatio Rendet. Nagymesterként (ki mást?!) persze Friedrich Fronzot jelölte meg. Az önmagát lovaggá emelt művész úr a bécsi belváros peremén, a Landstrasse 33. alatt, egy hátsó udvari lakásban rendezte be főhadiszállását, ott gyűjtötte maga köré „rendtársait”, akiket potom 60-100 ezer schilling belépti díj fejében ütött lovaggá. A rend éves tagdíja ötezer schilling, ami a „beugró” mellett akár el is hanyagolható. Akik az időközben kacifántos nevűvé vált dalnok meglehetősen ártalmatlan Pro Concordatiójának tagjává érdemesültek, névjegyükre nyomtathatták a jól hangzó Ritter (lovag) címet.
Bájos I. Ralph sztorija is. Ő főméltósága Castellania hercege. A tanult szakmáját tekintve élelmiszer-kereskedő Ralph Otto Hübner a hetvenes évek közepén tűnt föl: diplomata-útleveleket, állampolgárságot és címeket árusított. Castellaniát hiába keresnénk a térképen, nem létezik. Azazhogy mégis: „A Free Templar Rend szellemi tulajdona ez a képzelt hercegség” – adta tudtul I. Ralph. Az ősi templomos lovagrendet Hugo von Payens alapította 1127-ben, és még a pápa is elismerte. Szép Fülöp király azonban 1312-ben föloszlatta, a franciák csaknem valamennyi rendtagot, lovagot kivégezték. Ralph nagymester büszke arra, hogy rangot, nevet s palástot meglehetősen olcsón, 3000 schillingért adó rendjének számos finom úr a tagja.
Az emberi gyarlóságból táplálkozó címkórságnak nagystílű vámszedői is vannak. A hamburgi bíróság nemrég tárgyalta „dr.” Paul J. és „prof. dr.” Conrad S. ügyét. A két „tudós” úr egyetemek által adományozható címekkel üzletelt. Saját, szépen hangzó, névkártyán, levélpapíron jól mutató doktorátusukat és egyetemi magántanári címeiket külföldön szerezték (be). Hihetően hangzó hirdetést tettek közzé: nagydoktori fokozat után áhítozó értelmiségieket – jogászokat, patikusokat, adótanácsadókat és hasonlókat – kecsegtettek azzal, hogy közreműködnek tudományos dolgozataik megírásában, összehozzák őket jeles tudós személyiségekkel, akik majd véleményezik ezeket a disszertációkat végül postán megkapják a zürichi „Svájci Egyetem” díszes, pecsétes, bekeretezhető, a dolgozószoba falára akasztható oklevelét.
Lothar F. bajor művészettörténész számára is hihetőnek hangzott a hirdetés, de mielőtt kapcsolatot teremtett volna J. és S. urakkal, óvatosságból megkérdezte a müncheni tartományi kormány illetékes tisztviselőjét, létezik-e a „zürichi egyetem”? Az igenlő válasz után elkezdte küldözgetni a márkaezreseket a címet, tudományos fokozatot ígérőknek, akik még a fejbőségére is kíváncsiak voltak, hogy méretre csináltathassák a doktori kalapot. Miután már 21 ezer márkát átutalt, s még mindig nem történt semmi sem, a művészettörténész felesége gyanakodni kezdett. „Mindenki más éveken át tanul, izzad, hogy megszerezze a nagydoktorit, te meg arra vársz, hogy pusztán pénzért hozzájutsz?!”
Érdeklődésére nagyon komoly hangú válaszlevelet kapott „dr.” Paul J.-től: ha szeretné megkapni az óhajtott címet, akkor forduljon „prof. dr.” Conrad S.-hez Berlinben, aki 30 ezer márkáért hajlandó az üggyel foglalkozni, „dr.” Paul J. egyúttal – abszolút bizalmat keltvén az együgyű bajorban – visszaküldte a két év alatt befizetett tanulópénzt. Ezek után végleg eloszlott a gyanú még a kétkedő feleségben is. Végül Lothar F. több mint 50 ezer márkát utalt át a „professzor úrnak” ügyintézés címén, majd újra gyanakodni kezdett, felhívta ismét a kormánytisztviselőt, valóban létezik-e a „svájci egyetem” Zürichben?
A válasz jóízű hahota volt: zürichi egyetem van ugyan, de svájci egyetem nincs! Lothar F. ezután rohant a bíróságra, a két szélhámos pedig jobbnak látta, ha visszafizetési hajlandóságát bizonyítja. A tárgyalásig 35 ezer márkát visszakapott a hoppon maradt doktorjelölt.»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
