Nemegyszer megfordultam Svédország fő-, kis- és nagyvárosaiban, jókat beszélgettem helybéliekkel, idősekkel, fiatalokkal, ám egyetlen alkalommal sem került szóba – még csak érintőlegesen sem – olyan eset, amiről végül is csak a hiteles információkat közlő nyugati lapokban olvashattam jó negyven esztendővel ezelőtt. Amikor már a harmadik hasonló beszámoló került a szemem elé, kénytelen voltam elismerni igazukat, minekutána nem tudtam megállni, hogy az egyébként ezeregy ügyben példásnak tekintett Svédország eme súlyos anomáliájáról be ne számoljak az olvasóknak (Magyar Hírlap, 1983. október 16.). – A nyitó Google-képhez: Uppsala a negyedik legnagyobb svéd város, egyben egyházi központ is.
«Kínos botrány hullámai gyűrűznek a semleges Svédország hadseregének háza táján: társaik által megkínzott újoncok panaszkodnak a Värnplikts Nytt, a rekruták újságja hasábjain. És hogy igazukat még hihetőbbé tegyék, titokban készített fénykép-felvételekkel illusztrálják beszámolóikat. „Megbilincseltek, majd fejemre zsákot húztak. Kezemet egy csőhöz kötözték: valaki egy husánggal a kobakomra sújtott… – beszélte az egyik sorköteles, a tizenkilenc éves Magnus Hulth könnyűbúvár.
Hihetetlennek hangzik, hogy a sok tekintetben „mintaország” hadseregében ilyesmi előfordulhat. Holott immár esztendők óta szóbeszéd tárgya volt. hogy idősebb bajtársaik megalázzák, bántalmazzák, sanyargatják az újoncokat. Nem egy „kopaszt” arra kényszerítettek az öregkatonák, hogy huszonöt óra hosszat vigyázzban álljon. Másokat jól elagyabugyáltak, sőt kínvallattak.
A svéd ármádiával kapcsolatban most kipattant botránysorozat középpontjában az ősi egyetemi város, Uppsala katonai iskolája áll. Ott képezik ki az ellenséget kihallgató altiszteket. Tantárgyaik: orosz nyelv (!), történelem, stratégia… Nem utolsósorban pedig könyv nélkül illik tudniuk a genfi egyezmények paragrafusait is. Ez utóbbi konvenciókról pedig, közismert, hogy a katonákat és a hivatásuknál fogva a hadsereghez tartozó más személyeket, ha megsebesültek vagy megbetegedtek, annak a hadviselő, félnek, amely őket a hatalmában tartja, kímélnie és ápolnia kell, tekintet nélkül az állampolgárságukra. Ugyanez a Vöröskereszt-szabály érvényes a hadifoglyokkal való bánásmódra is.
Miként az lenni szokott (legújabb kori történelmünkből elegendő példát ismerünk!), a chilei, salvadori stb. módszerekre kísértetiesen hasonlító újonckínzások végrehajtói is tisztjeik parancsára hivatkoztak a felelősségre vonáskor. A már idézett fiatalember, Magnus Hulth mondta el június 9-e történetét: „Kiéhezve, elcsigázva tértünk vissza a gyakorlatról. A hajó alján feküdtünk, és a fáradtságtól elaludtunk. Hirtelen orosz nyelvű parancs harsant, majd ugyanez tört svéd nyelven is: Mindenki a fedélzetre! Tettük, amit parancsoltak, mert mondták, hogy ez is része a gyakorlatnak…”
Rémálomnak beillő események követték egymást gyakorlat ürügyén. Az uppsalai katonaiskola kihallgató szakemberei megkötözték saját bajtársaikat, zsákot húztak a fejükre. „így ültünk egész éjjel – folytatta beszámolóját a könnyűbúvár-újonc. – Reggel öt óra tájt kivezettek bennünket a hajóról. Rindö szigetén egy erődítmény pincéjébe hajtották a társaságot, persze megkötözve. A padozat vizes volt, a helyiség jéghideg, egymáshoz egy szót sem szólhattunk. Egyenként vezettek bennünket a szomszédos helyiségbe, kihallgatás céljából. Hét óra hosszat kellett egyenesen állnunk. Nem szégyellem bevallani, nem bírtam ki sírás nélkül.”
Voltak keményebb fából faragott fiúk, a húszéves Thomas Zachariasson, a 19 éves Fredrik Ewerlöf és vele egykorú pajtása, Predrik Ekman: ők tizenöt hónapos kihallgató-kiképzés után kérték át magukat Uppsalából egy másik egységhez. A három fiatalember a stockholmi Expressen című napilap riporterének így számolt be a „kiképzésről”:
Megpróbáltunk tiltakozni a kihallgatási gyakorlatok közben alkalmazott kínzások, tettlegességek ellen. Elöljáróink azonban „megmagyarázták”, hogy háború esetén senki sem tartja meg a genfi egyezmények előírásait…
Az uppsalai újdonsült vallató legények időnként más egységeket is fölkerestek, hogy élő alanyokon próbálják ki frissen szerzett tudományukat. A karlsborgi ejtőernyős-iskolán lezajlott vallatási gyakorlat után, májusban egy katonaorvos riadót fújt. Az egyik katonának ugyanis a kínzások következtében víz jutott a tüdejébe; egy másiknak szívritmus-zavarai keletkeztek.
Amikor megkezdődött a vizsgálat, az uppsalai katonai iskola parancsnoka, Sven Sandell alezredes ekként nyilatkozott: „Annyi szent, hogy kemény kiképzés folyik nálunk. Időnként az is előfordul, hogy orvosi tanácsra egyik-másik katonánkat fölmentjük, mert nem bírja a strapát.”
A svéd hadsereg katonai kutatóintézetének orvosai és pszichológusai is részt szoktak venni a „gyakorlatokon”. Jegyzőkönyvben rögzítik, hogy az „áldozat” mikor törik meg, mikor kér vizet, mikor veszíti el az eszméletét…
Amikor Lennart Ljung tábornok (a jobb oldali képen), a hadsereg főparancsnokságának megbízásából vizsgálatot indított a kínzások ügyében, a „szigorúan bizalmas” jegyzőkönyveket megsemmisítették.»
„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
