Az európai turisták, köztük a magyarok úti céljai – a Földközi-tenger melléke vagy éppen Thaiföld – mellett kissé háttérbe szorult India. Pedig ez a hatalmas ország nem csak azért érdemel figyelmet, mert immár a Föld legnépesebb állama. Szerzőnk, e szubkontinenst közelebbről ismerő külpolitikai újságíró a Népszabadság 2008. december 22-i számában igyekezett kedvet csinálni az érdeklődőknek Bengália felkereséséhez… (A nyitó képen: a Bengáli Ázsiai Társaság ódon székháza, itt dolgozott valaha Kőrösi Csoma Sándor…)
Az Indiába készülők főképp a Delhi-Dzsajpur-Agra „aranyháromszöget” választják úti céljuknak, még Dél-India szerepel gyakrabban az utazási irodák ajánlatai között. A hatalmas ázsiai ország északkeleti régiói kissé hátrább szorultak az érdeklődési rangsorban – méltatlanul.
Nyugat-Bengália szövetségi állam fővárosa, Kalkutta – vagy ahogyan ma a névváltoztatási kampányban visszakapott elnevezéssel illetik: Kolkata. Ebben az országban, ahol az idő múlását évezredekkel mérik, korát tekintve „süvölvénynek” számít: mintegy háromszáz esztendeje hozta létre több kis faluból a Húghli (Hooghly) folyón – a Gangesz oldalágán – felhajózó Robert Clive angol fővezér, megvetve a Brit Birodalom lábát a szubkontinensen. Itt volt a gyarmatosítást levezénylő Kelet-indiai Társaság székhelye, később pedig Kalkutta lett Brit-India adminisztratív központja is. Máig emlékeztet erre a folyó partján álló Vilmos-erőd (Fort William) és a körülötte elterülő hatalmas parkban, a Maidanon emelt Viktória-emlékcsarnok, előtte a névadó királynő márványszobrával, benne pedig a gyarmati idők tárgyi emlékei mellett számos kiállítással, festményekkel, térplasztikákkal. Az indiai kultúra iránt vonzódók sokkal inkább megtalálják érdeklődésük tárgyait a kalkuttai Indiai Múzeumban, ahol az ókori civilizáció esetenként felbecsülhetetlen kincseitől a modern idők alkotásaiig a látogató órákon át szemlélődhet az udvart körülvevő folyosókon és a termek labirintusában.
A város a nevét a hindu vallás egyik eléggé ijesztő alakjáról, a bosszúálló Káli istennőről kapta, akinek szentélye a Kálighát nevű negyedben található. A turistákat rendszerint elviszik oda, dacára a nem túl bizalomgerjesztő környezetnek és a látványnak, amelyet az áldozati állatok – többnyire kecskék – időnkénti torokelvágása jelent. A kiontott vért az istennőt jelképező zömök fekete kőoszlopra locsolják, ami mégiscsak enyhébb kifejezése a hitnek, mint amikor még emberáldozattal tették ugyanezt. Kalkuttában alapította a Szeretet Misszionáriusai Nővérek rendjét Kalkuttai Teréz anya. Központjukat államfőktől egyszerű érdeklődőkig sokan felkeresik. A szegénység elleni küzdelem sziszifuszi tevékenység Indiában, különösen pedig ezen a tájon. Kalkuttát a britek 1-2 millió lakossal számolva képzelték el, ám a nagyon merésznek tűnő prognózisra rácáfolt az élet: ma mintegy 17-18 millióan élnek a megapoliszban. A Maidanon még lehet mozogni (az előkelőbbek a parkban golfoznak is), ám az utcákon a közlekedés már nehéz ügy, nappal az egymás hegyén-hátán tülekedő gyalogosok, éjjel a járdákon sűrűn egymás mellett alvó hajléktalanok miatt.
A kalkuttai metró bejárata.
A közlekedésben az utóbbi két évben valamelyest enyhített az épülő kalkuttai metró, aminek első szakaszán magyar szakemberek is dolgoztak, olykor hihetetlen kihívásoknak téve eleget. A város ugyanis mocsaras talajon áll, s ez az alagútfúrást rendkívül megnehezítette.
Kőrösi Csoma Sándor itt, a Bengáli Ázsia Társaság ma is álló, esőverte székházában dolgozott éveken át a XIX. század első felében, emlékét egykori cellája és a lépcsőházi csarnokban álló bronz mellszobra is őrzi. A Kalkuttáig eljutó magyarnak nemcsak érdemes, de illik is felkeresnie Dardzsilinget: régi angol temetőjében nyugszik Kőrösi Csoma Sándor. Ezt már célszerűbb repülővel megközelíteni – országúton 651 kilométer a távolság –, s a Himalája tövében fekvő bagdograi légikikötő szomszédságából, Sziliguriból a muzeális keskenyvágányú vasúton (Toy Train) felkapaszkodni a tengerszint feletti 2134 méteres magasságba. Ezen a nagy hagyományú hegyi üdülőhelyen páratlan gazdagságú állatkert, hatalmas buddhista kolostor, természettudományi múzeum, sőt tibeti menekültközpont is látogatható. De az is élményszámba megy, ha a vendég a másfélszáz éves Windamere Hotel teraszán skótkockás plédbe burkolódzva és dardzsilingi teát szürcsölgetve bámulja a Kancsendzöngát és a többi 8000 méteres hegyóriást…
Körösi Csoma Sándor síremléke.
S végül egy anekdota a kalkuttai forgalomról: Áll egy turista a főutca egyik oldalán, s reményt vesztve bámulja az előtte hömpölygő tömeget. Autók, buszok, riksák, robogók, biciklik, szekerek, köztük felbukkanó szent tehenek, kóbor kutyák vagy éppen egy-két elefánt – esélytelennek látszik az átkelés. Ám hirtelen megpillant egy hozzá hasonló európait a túloldalon és reménykedve átüvölt: „Uram! Ön hogyan jutott oda?” Mire amaz: „Én itt születtem!…”
(A szerző felvételeivel.)
