Az újságíró rchívumából: Ahol 190 éve a Bánk bánt bemutatták…

„Európa legészakibb magyar színháza” – hirdeti magáról a kassai Thália Színház; egykori, kiváló igazgatójával, Kolár Péterrel nem sokkal Szlovákia önállóvá válása után készítette alábbi interjúját cikkünk szerzője, a Népszabadság akkori pozsonyi tudósítója. A gondokat és örömöket egyaránt bőven tartalmazó írást a legnagyobb példányszámú hazai napilap 1993. augusztus 4-én közölte. Itt jegyezzük meg, hogy a Bánk bán 1833-i magyarországi ősbemutatójának néhány hónap múlva, február 15-én lesz a 190-ik évfordulója… (A nyitó képen a Kassai Állami Színház; foto: https://kirandulastippek.hu)

– Milyen évet zárt a kassai magyar színház, milyen a most véget ért évad mérlege?

– Úgy érzem, gazdag évadot zártunk, 1992 őszén a Jövőre veled ugyanitt bemutatójával nyitottunk, amelynek külön érdekessége, hogy a főszerepeket vendégek játszották, éspedig Jónás Gabriella és Koricza Miklós. Ők a Vajdaságból – Újvidékről és Szabadkáról – szerződtek hozzánk erre az időszakra. Egészen más zsánert képviselt következő bemutatónk, a Régi nyár című Békeffy–Lajtai kisoperett. Ebből sem hiányzott a kuriózum: Csendes László, aki tíz évvel ezelőtt tőlünk Miskolcra távozott, most pedig Egerben működik, erre a produkcióra visszatért hozzánk, miközben tovább játszotta szerepeit a Gárdonyi Géza Színházban is. Csendes rendezte a darabot. Thirring Viola pedig, aki immár több mint húsz éve Budapesten dolgozik, erre a bemutatóra első ízben visszatért Szlovákiába és nagy sikert aratott. A legkomolyabb vállalkozásunk egy Shakespeare-bemutató volt, ami kis színházunkra – műszaki és felszereltségi hiányaink miatt – és színészeinkre is óriási megterhelést jelentett. Fennállásunk 23 éve alatt még nem játszottunk Shakespeare-t, most a Rómeó és Júlia törte meg a jeget. Ehhez sok segítséget kaptunk a Bodnár Sándor Drámai Akadémiától, ami Usztics Mátyás budapesti magán színiiskolája, ő rendezte a darabot is. Bemutattuk továbbá Feydeau Bolha a fülbe című bohózatát. Ez sem volt mentes némi pikantériától: rendezője az újonnan alakult beregszászi Illyés Gyula Színház igazgatója, Vidnyánszky Attila volt, aki igen tehetséges fiatalember, Pesten és Kijevben végzett rendezői szakon, s viszonylag modem felfogásban vitte színre a darabot.

Az évad utolsó bemutatója Romhányi–Schwarz–Lendvai Hókirálynő című mesejátéka volt. Nagyon fontosnak tartjuk a jövő színházba járó közönségének nevelését, ezért legalább másfél évenként bemutatunk egy gyermekdarabot is. A komáromi színház, meg a szlovák társulatok is általában sajnos ódzkodnak ettől, mert anyagilag nem a legkifizetődőbb vállalkozás. Erkölcsileg viszont egyértelműen az, s épp ezért egy szlovákiai magyar színháznak ezt mindenképpen vállalnia kell.

– A „nem a legkifizetődőbb” nyilván azt jelenti, hogy ráfizetéses. Vajon olyan jól megy a kassai Thália Színháznak, hogy ilyesmibe is bele mer vágni?

–- Nemigen létezik olyan színház, amelyik elmondhatná magáról, hogy gazdaságilag a helyzet magaslatán áll, mi pedig különösen nem, így azután ahol tudunk, kombinálunk. A Régi nyárral például sikerült valami pluszt is hozni a kasszába, részint a telt házak eredményeképpen, részint mert – a korábbi gyakorlattól eltérve – differenciálunk a jegyek árában is. Talán nem kell részleteznem, milyen zsonglőrmutatványokra van szükség, hiszen a közönségünk is rendkívül vegyes: a nagyvárosoktól a legapróbb falvakig sokfelé fellépünk, ennek megfelelően kell a repertoárt is összeállítanunk. A legkisebb színpadoktól a legnagyobbakig, az ötéves gyerektől a kilencven esztendős nénikéig, az értelmiségitől a kétkezi munkásig mindenütt és mindenkinek nyújtanunk kell valamit. Egy darab általában nem szokott egy évadnál tovább műsoron maradni, de Steinbeck Egerek és emberek-je már három esztendeje fut a színpadunkon. És valóban a jó produkciókat – már csak az „előállítási” költségek miatt is – érdemes minél tovább repertoáron tartani.

A tájelőadások valamilyen bejáratott útvonalon történnek, vagy alkalom- és ötletszerűen?

– Van ennek egyfajta „koreográfiája”: premier – kassai bérletes előadások – környék – távolabbi vidékek. Már több, nagyobb kelet-szlovákiai településen is tudtunk bérletet hirdetni, például Tornán, Buzitán, Nagykaposon, Királyhelmecen, biztosítva előre közönséget. Természetesen bérlet nélküli előadásokat is tartunk ugyanott. Ezeket követően járjuk sorba a távolabbi kelet-, illetve közép-szlovákiai településeket, majd végül – ha nem is minden darabbal, de a jobbakkal – évente kétszer-háromszor nyugat-szlovákiai turnét is rendezünk. Az idén a Régi nyárral léptünk fel Pozsonyban, ezt kérték az általunk kínált választékból.

– Amiről eddig beszélgettünk, az mind pénzigényes. A pénztári bevételen kívül milyen források állnak a színház rendelkezésére? Támogatják-e Thália tevékenységét Kassa városa, a térség önkormányzatai vagy maga az állam?

– Hivatalosan kizárólag az állam, a szlovák kulturális minisztérium ad támogatást. Létezik egy költségvetés, amelyet az utóbbi két-három esztendőben még mérsékelten emeltek, ám ebben az évben megmaradt a tavalyi szinten, ami – az áremeléseket, a drágulást figyelembe véve – tulajdonképpen csökkentéssel egyenértékű. Erre az évre 4,8 millió korona támogatást kapunk.

– Mennyire lenne szükség a gondmentes munkához?

– Ez igen nehéz kérdés, hiszen egyedül igényekben nincs hiány. Igazán a körmünkre égett a színház felújítása, bár – állagát, műszaki és tűzvédelmi körülményeit tekintve – a helyes kifejezés inkább a „felépítése” lenne. A helyiség, ahol játszunk, valaha egy iskola torna- és kultúrterme volt, ezt a színház megalakulásakor „átmenetileg” rendbe tettük. Az átmeneti állapot huszonhárom éve tart, azóta az államnak sosem volt annyi pénze, hogy ezt valamiképpen megoldja. Most eljutottunk odáig, hogy felügyeleti szerveink – elsősorban a tűzrendészeti és a biztonságtechnikai ellenőrök – olyan keményen megbírságoltak bennünket, hogy a működést ilyen körülmények között tovább nem vállalhatjuk. Ezt a kulturális miniszternek is leírtam, aki fogadott, de válasza – mint annyiszor az eltelt szűk negyedszázadban – most is az volt, hogy nincs pénz. Ezt azonban még bizonyos igazságtartalma ellenére sem vehetjük tudomásul, mert ha a színházat be kell zárnunk, akkor édesmindegy, hogy éppen most nincs pénz, vagy hogy már tíz évvel ezelőtt sem volt. Közben ugyanis innen harminc kilométerre, Eperjesen felépült egy „szuperszínház” több száz millió – még infláció előtti – koronából, egymilliárdos beruházás volt a nyitrai színház, legalább ugyanennyit elvitt a többi szlovákiai színház rekonstrukciója. Pozsonyban lendületesen épül az új szlovák nemzeti színház, de amikor mi kérünk ötmillió koronát, akkor az a válasz: nincs pénz!

– A közönségigényről már esett szó. Mi egyéb határozza meg a színház műsorpolitikáját?

– Más szempont, mint amit már felsoroltam, szerencsére nem létezik. Össze sem hasonlítható ez a korábbi állapotokkal, amikor előírták, hány szovjet darabot, hány szlovák drámát kell bemutatnunk. Midőn a komáromiakkal egy színházat alkottunk, az ilyen „kötelező gyakorlatokat” rendszerint ránk hárították át, ami nem okvetlenül mélyítette a barátságot a két társulat között. Ezzel együtt le kell szögeznem, hogy esetenként kiváló darabok színrevitelére is módunk nyílt az amúgy kellemetlen „házi feladatok” teljesítése közben. Ma saját belátásunk szerint tervezzük a műsort, ami annyiban nehezíti a helyzetünket, hogy senkire sem foghatjuk rá: az ő erőszakossága miatt került a színre valami. Egy esetleges bukásért csak magunkra vethetünk.

– Az említett szlovák darabok bemutatása talán beleillik abba a hídszerepbe, amiről sokat beszéltünk a nemzetiségek vonatkozásában. Járt-e ilyen produkciókkal a színház Magyarországon, egyáltalán milyen a Thália kapcsolata az anyaországgal?

– A szlovák drámatermés jelenleg – az igazat megvallva – nem túlságosan bő, az ő színházaik is jobbára külföldi darabokat játszanak, a pozsonyi nemzeti például két nem szlovák drámával utazott a tavasszal Budapestre. Egyébként önállósodásunk óta rohamosan gyarapodtak a kapcsolataink Magyarországgal. Az egri Gárdonyi Géza és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházzal rendszeresen járunk egymáshoz. Az Ágacskából Nyíregyházán tizenhárom előadást tartottunk, ők a Hegedűs a háztetőn-t mutatták be nálunk. Egerben játszottuk az Egerek és embereket, viszonozva az ő vendégjátékaikat, a Kaviár és lencsét és a Szentivánéji álmot. Mi több, odaátról is van mintegy hatszáz bérlettulajdonosunk, aki Tokajból, Encsről, máshonnan jár át az előadásainkra. Ez szól mostani teljesítményünknek is, ami talán nem méltatlan a magyar színjátszás kassai múltjához. Elegendő arra utalnom, hogy 1833. február 15-én itt mutatták be Katona József Bánk bánját…

– Ennek az idén volt 160. esztendeje. Megemlékeztek valami módon az évfordulóról?

– Valóban terveztünk egy nagyobb ünnepséget, de ezt önerőből sehogy sem tudtuk megoldani. Megpróbáltuk a magyar művelődési tárca segítségét kérni a dráma itteni bemutatásához, ám pillanatnyilag egyetlen magyar prózai színházban sem játsszák. Számításba jöhetett volna még az opera bemutatója, ennek viszont nagyon komoly anyagi előfeltételei voltak. Próbálkozásaink közepette kifutottunk az időből, de a tervről nem mondtunk le. Az évforduló végül is az esztendőhöz kötődik, s az idén ősszel lesz Erkel halálának 100. évfordulója is. A két dátum összekapcsolásával egy szép ünnepség keretében, vezető magyar művészek közreműködésével, a drámából és az operából kiválasztott részletek magas színvonalú interpretálásával tisztelegnénk és emlékeznénk.

– Ennek melyik színház lenne a helyszíne?

– Valószínűleg a városi kultúrpalota, hiszen az állami színházat a Dóm mögött tatarozzák, a miénk viszont kicsi is, de – mint említettem – műszakilag sem felelne meg a feladatnak. S ha már ez ismét szóba került: szeretnénk elérni, ha a Thália rekonstrukcióját Magyarország is segítené. Amennyiben például a belső berendezések, a széksorok elkészítését vállalnák, már könnyebben lélegeznénk, mert ez nálunk most luxusnak számít. Ha magyar részről ilyen felajánlás születnék, akkor talán a szlovák kulturális kormányzatot is meg lehetne győzni, hogy egy magyar falborítást csak akkor tudunk használni, ha előtte a falat is megépíttetjük. A nyugati gyártmányú technikai felszerelés megvásárlására a Soros Alapítványhoz nyújtanánk be pályázatot. Csak így tudom elképzelni, hogy a szükséges feltételeket végre összehozzuk.

A minisztérium által az idei évre megígért másfél millióból ugyanis legfeljebb csak az életveszélyt jelentő hiányosságokat tudjuk kiküszöbölni, de a szükségállapot fennmarad.»