A tíz szereplővel egy latin-amerikai dzsungelben leforgatott horror nagy valószínűséggel másként hat a dél-amerikai mozi nézőire, mint Európában, amiként a tévéből megismert, e térségből származó szappanoperák is más kultúrkörű befogadót tételeznek fel, ezért olyan nehezen elviselhetők nekünk.
Az osztag szereplője kilenc deszantos katona, akit kifejezetten a dzsungelharcra és felderítésre képeztek ki. Ehhez képest egy meglehetősen gyenge képességű hadnagy (Mauricio Navas) a vezetője annak a csoportnak, amelyet azért dobnak le, hogy derítse fel, mi történt az egyik elnémult katonai bázison, amely feltételezhetően a gerillák kezére került. A hadnagy parancsait leginkább az őrmestere (Andrés Castaneda) kérdőjelezi meg. A csapat elvergődik a hegyen álló erődített bázis közelébe, majd az egyik katona fegyelemsértésére, aki elsőként sebesül halálra egy aknától, a határozott parancs ellenére behatolnak a drótkerítés mögé. Ott először senkit sem találnak, csak rengeteg vért és pusztulást, babonás gonoszűző jeleket (véres madárláb, keresztek a földön, imádság a falon), majd egyetlen élőként egy sötét kamrába befalazott nőt (Daniela Catz) is. Végül katonai hullákra bukkannak a mocsárban.
A hegyen köd ül, csak közelre látni, a rádiókapcsolat nem működik, az asszonyból semmit sem tudnak kiszedni, csak morgásokat és sikoltásokat hallat, a környezet és a katonák kezdenek egymás idegeire menni. Megtalálják a bázis naplóját, amely szerint a titokzatos nő boszorkány és azért falazták be. Amikor az őrmester, aki szerint az asszony egyszerűen a gerillák kémje, kettesben megpróbálja szadista eszközökkel kivallatni, társai már csak vérbe fagyva találják meg, és a nő eltűnt. A katonákon lassan kitör a paranoiás őrület, mindenki parancsolgat, de senki sem engedelmeskedik, félelmükben elkezdik egymást gyilkolni. Amikor a legnormálisabbnak számító Ponce (Juan Pablo Barragán) csak úgy tud elszabadulni az őrá is rátámadó barátjától és rokonától, Corteztől (Alejandro Aquitar), hogy önvédelemből megöli és elkezd lejönni a hegyről, ismét felharsan a kő mögött lapuló boszorkány sikolya.
Ennyi. Ez a film. Mennek, kúsznak, másznak, aztán benéznek mindenhová, közben elmondanak pár közhelyet arról, hogy ők mind egy nagy család, aztán nem értenek semmit, majd pánikba esnek, lövöldöznek össze-vissza és meghalnak. Közben a köd is felszáll, a békés völgyben senki, akitől félni kellett volna. Valóság ez, vagy csak Ponce katona előre- vagy visszavetített víziója?
Ha ez a történet egy félelmében meghülyült cserkészcsapatról szólna, akkor sem lenne sokkal jobb, de könyörgöm, ezek vak engedelmességre és ölésre kiképzett deszantos katonák! Ehhez képest szinte az első perctől kezdve parancsmegtagadók, babonásak, és megijednek a ködtől meg a sötéttől. És ez megy végig. Ne féljünk hát kimondani: Az osztag rossz film! Unalmas. Az ember csak azért marad benn a teremben, mert várja, hogy mikor derül már ki valami. De nem derül ki semmi, csak a villanyokat kapcsolják fel.
Vagy, hogy épp az lenne a film mondanivalója, hogy a babonaság milyen csúnya, rossz dolog, még ölni is képes? Igen, azt pszicho-drámának hívják, és azért annak is kell valami több is. A színészek mindent megtesznek, hogy kellőképp látszódjanak rajtuk a félelem és őrület jegyei, és Alejandro Moreno is kellőképpen kiéli magát abban, hogy ha a kameráját kellőképp rángatja, vagy a közeli arc mögött az életlen mélységben feltűnik valami, arról nem tudni, hogy micsoda, az bizonytalanságot keltsen a nézőben. És a kellően sejtelmes zene és hanghatások is rendre jelen vannak, csak hát az alapanyag kevés, amit a forgatókönyvírók (Tania Cardenas, Jaime Osorio Marquez, Diego Vivanco) az asztalra letesznek.
A jó horrorban félünk, de aztán eljön a katarzis, a megoldás, akármi, amitől jó hangulatban állunk fel a székből. Ebben a filmben lassan már az sem érdekel, hogy lesz-e feloldás, annyira unalmas egy idő után, akárhogy szenvednek is a vásznon, hogy az ember csak azért áll fel megkönnyebbülten, hogy: na, végre vége!