Bohóc-sirató, avagy jegyzetsorok a Jokerről

Oldással kezdem; kiderül, miért. Apa és fia lelkesülten jönnek el a cirkuszi előadásról; a bohósszámtól elragadtatva. Látják ám, hogy a bohóc egy lakókocsi tövében keservesen zokog. A kisfiú az apját kérdi: „Miért sír a bohóc?” Megtört válasz: „Ezer baja lehet, de az is, hogy ő így relaxál.” „Apa, mit csinál, aki relaxál?” „Próbálja összeszedni magát, de tudd, hogy ez most neki nem cirkusz.” 

Alapesetben Joker a francia kártya mindig mosolygó, bármire aduként tromfoló, csörgősipkás bohóca a móka pozitív megtestesülése. Az igaziról (dzsolidzsóker) ez olvasható: a legértékesebb, bármit helyettesítő kártyalap. Játékos ember, udvari bolond, vidám tréfamester, az angol joke (tréfa) szóból képzett mesebeli, rendkívüli alak. Kiválasztottnak is tekintik. Közelítünk!

A filmbeli Joker viszont csak egy (a sok közül, igaz végzetesen) keserű, megbomlott, vesztőhelyi hentes! Mindegy volna, hogy miféle módon, mily’ rémes miliőben és milyen áron öl és győz?! Akkor (neki) szabad, megteheti?! Az itt a bökkenő. Oldás, feloldozás várható? Semmiképpen!

Itt a „tetszik”, illetőleg a „lájkolom” szó és emotikon használhatatlan, hiszen egy sorozatgyilkos kedvelése zakkant abszurdum lenne. Más kérdés, hogy a film bevonzza a nézőt, és érzelmileg-értelemileg még sokáig fogva tartja; ezzel akarva-akaratlanul célba talál. Ide a fontos, illetve a felkavaró jelző illik; élmény, mégsem szórakozás a megtekintése.

A Joker mozi játékfilm, de nem játék! Több annál, hidegrázós pszicho-dráma; nyomasztó és fejbe vágó mű; néhol velőtrázó nevetéssel szögez a székbe. Felocsúdva töprengésre késztet, de szánakozásra, szimpátiára biztosan nem; és kétes, hogy együttérzést, sorsközösséget vállalna-e vele bárki. Pedig ő alapból csupán egy fura figura, tán még művész se igazán; noname kisember, aki tengernyi megaláztatás és meg nem érdemelt baj után megtébolyul, s mániákus gyilkossá válik.

Nem az út vége, hanem annak iránya, esélye közérdekű és dermesztő. Átélni nem kell, félni tőle lenne miért. Ráadásul a filmben minden a helyén van: nincs kikapcs, s már itt se vagyok; nem ér a nevem, ez mások sara, kit érdekel?! Persze, van ilyen, lélekben menekülőre fogott nézői attitűd is.

A filmben aggódó üzenetet látok. Noha a képi háttér szerint a mű 30–40 éve játszódik, ez igazán az évszázad első két tizedének világa; ugyanis a fake news, az „alternatív valóság” korszelleme ilyen: tessék talán észre venni, a rémálomból felébredni! Lehet még rosszabb is. Egyre kevésbé vethető ellen: közöd?!

Nem világos? Reneszánszkori párbeszéd adna párhuzamot, ha túl sprőd a deal. IV. Pál pápa szemrehányást tett Michelangelónak, mert nem tetszett neki az Utolsó ítélet. A Mester körülbelül így felelt: mindenki öntudatlanul is festi a világot létével. Én csak az embert festettem meg, előbb a világot kellene megváltoztatni. Eltelt pár évszázad, főként ez idő tájt nemigen vagyunk beljebb!

Több helyen olvasom: az évtized filmje, mert ilyen volt a kettőezer-kilences mozi évtizede, s mert megérdemeljük. Ha nem is színtiszta valóság, de van benne valami. Aki a város mocsarába süllyedt, annak nemigen van már veszítenivalója. Lesz másoknak!

Iszonyatos kockák, csavarok vannak a filmben, kettőt megemlítek.

1. hajdanában a Batman sztori főleg kissrácok örömére készült képregény sorozat volt. Aztán „thrilleresítve”, zseniális színészekkel megtűzdelve megfilmesítették, ám még mindig, illetve többnyire megőrizte a mese gyermeki báját. Például Jack Nicholson életművészként dzsókereskedett. Erről ennél a Jokernél szó sincs. Ez nem sima kontra, hanem fedáksári a naiv képregényekhez képest.

2. Nem kedvemre való divat mostanában – szó szerint – légből kapott, legyőzhetetlen, a Földet megmentő, marvelista, alig emberszabású, hibrid szuperhősöket kreálni a látványvilág nézőinek. Pozitív ihletésű csinálmány, giccs az ilyen mozik többsége. Ellenben a Joker az Antikrisztus az előbbiekkel szemben. Rémisztő, ámde tán több emberi (esendőség volt,) van benne, mint a biorobotokban együttvéve.

Mi tehet embert megbomlott gonosz ámokfutóvá? Nem egy kudarc, hanem a kiszolgáltatottságnak, az alávaló elbánásnak, az önhibán kívüli elesettségnek a kumulálódása. Akit mindig lekezelnek, megsértenek, az út szélén (se) hagynak; aki annyit se számít, mint egy használt papírzsebkendő; az a sor(ozat) végén lázad. Filmtörténelmi példa mutatja meg (Összeomlás, Kánikulai délután) a végsőkre is elszánt ember ösztön-tettét. Világirodalmi részlet közli a választ a végső gyilkos ösztön miértjére: mert elszakadt a cipőfűző, avagy túl kemény volt a wc-deszka. Ennyi is elég – akkor már.

Nem feladatom a történetet spojlerezni. Rendkívüli a mű, ízekre nem szedhető; látni kell, és valamelyest okulni belőle.

Elvben Gotham City volna a színtér, de szimbolikusan, térben és időben ez a szlöm-mocsár nincs is messze. Minden hazug világban, kamu fősodorban a kis abszurditások túlcsordulhatnak, ellenállásra vezethetnek. A Joker ennek az alfáját és az ómegáját képezi le; rendkívüli atmoszférát teremtve. A mozi negatív fejlődéstörténet; nem hibája, hanem a lényege, hogy benne a totál agybaj tombol és öl.

Aláírom, hogy nem mindenkinek javasolható; 16 éves korhoz kötve ajánlják. Évek óta nem tapasztaltam, hogy – akikkel csak beszéltem róla – azoktól ennyire eltérő megítélés lett volna egy alkotásról. A mesterműtől az embertelen gyalázatig minden elragadtatás és szitokszó ömlött a „bot” két végén belül is. Arról, ami a február 9-i Oscar-díjátadót 11 jelöléssel várja. Ki a „bolond” itt?

Az IMDb-én ez a kétórás mozi 640 ezer minősítő személy átlaga szerint 8,6 pontot gyűjtött a 10-ből eddig, s nincs vége a flow-élmények sorának. Én legalább 9-cel adnám. DVD-én elérhető. Engem megfogott a film, párszor még újra meg fogom nézni.

Ami vitán felül áll(t): a főszereplő, Joaquin Pheonix káprázatos színészi játéka. Másban és sosem volt ő közepes, de abszolút ikonná, őrületesen hatalmassá, félelmetessé most, ettől vált. Velencében a mozi már Arany Oroszlánt nyert; főként őmiatta. Pár hete a Golden Globe-gálán pedig elnyerte a legjobb drámai férfi színésznek járó díjat. A jövő vasárnap az Oscar-gálán is várományos erre.

Hallani: Phoenix játéka a művész sajátképi (ab)normalitásának a tükre. A zsenit az őrülttől mindig keskeny palló választotta el, de nem korrekt ezzel elintézni, leszólni egy kabinet-alakítást. Emlékezzünk csak fentebb Michelangelo szavaira: mindenki festi…Nem illendő – mert nem is összemérhető – egy világsztár és egy(kori) honi művész adottságát és művészi előadásmódját kóstolgatni. Mondjuk Latinovits Zoltán, Darvas Iván vagy Kálmán György színészként az emberi elme határhelyzetein is járt; mégsem ettől legendák. Egy nagy Joker már elment: Heath Ledger, óriási fenomén volt. Hadd legyen soká’ még élőben is az Joaquin Phoenix.

A Jokerben csupán egy rohadék köntösbe bújt mellékalak Robert De Niro; ellenben a rendező is nagy burkus, díjjelölt: Todd Philipps. Figyelemre méltó a női főszereplő: Zazie Betz játéka is. Fontos jelezni: Rátóti Zoltán magyar hangja Jokerként alázattal teli mestermunka.

Valaki erősen győzködött a film ellen kikelve: bántó, kártékony, istentelen; ilyen nincs, nem lehet igaz az egész. Ő csak tudja. Szelíd ellenvetés lehetne, mint vita volt egy köztéri alkotásnál: „Hogy néz ez ki, lónak ronda.”  „Csakhogy ez nem ló, hanem szobor!” A Joker is időtlenné, jelképpé, ikonná nemesedhet. Ha megéljük. Szerintem.