(Forrás: www.mjuosz.hu) Nyolcvanhét esztendős korában meghalt Bölcs István Szabad Sajtó- és Pulitzer-díjas, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytoll Életmű-díjával kitüntetett újságíró, tanár, filmesztéta.
Bölcs István 1957–62 között a kecskeméti Bányai Júlia Gimnázium oktatója, majd 1962–69-ig az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola vezető pedagógusa volt. A Magyar Rádió ifjúsági főosztályán rovatvezető-helyettesként, majd rovatvezetőként dolgozott. A 168 Óra című műsort 1982–94 között szerkesztette és vezette, ezzel párhuzamosan a rádió Gondolat-Jel felelős szerkesztőjeként működött, majd 2011-ig a 168 Óra című lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. Húsz évvel ezelőtt a Magyar Újságírók Országos Szövetsége örökös tagja lett;1994-ben megosztott Szabad Sajtó-díjat kapott.
Simkó János írása Bölcs István halálára:
Tegnap Márványi Péter temetése, ma Bölcs István – a Tanár Úr – halálhíre… Fönt már egy komplett Rádió… Mondjátok, nem hiányzunk onnan?
A Magyarországról jövök című műsorom legelső adásának vezető anyaga volt a vele készített interjú – Kecskemétről. Ott született, ott járt a Katona József Gimnáziumba, aztán egy ELTE BTK hasznos kitérő után 1957-től már visszament szülővárosába tanítani, a Bányai Júlia Gimnázium diákjainak nagy örömére. Szóval, mindent tudott Kecskemétről, persze pontosabb úgy, hogy mindenről mindent tudott, és ezt valami egészen különös humorral, szarkazmussal adta elő. Mindent tudott a kecskeméti zsinagógáról, az öreg templomról, „az öregtemplom nagyharangjáról”. Mesélte, hogy a harangot Schaudt András öntötte 1852-ben, és sok százezer ember a műsorból tudhatta meg, hogy a harang elődje 1819-ben egy tűzvészben megolvadt. Mesélt a városháza Kodály-harangjátékról, és rám bízta azt is, hogy ezt a harangjátékot csak a szomszédos Hanga órásmester tudja javítani, aki primus inter pares a magyarországi órásmesterek között. De csodákat tudott a szecessziós Cifrapalotáról (igen, így egybeírva) is mesélni, például, hogy hogyan lett a bérlakásokat, üzleteket, kereskedelmi kaszinót magába foglaló századfordulós épületből Munkácsy Mihály, Székely Bertalan, Márffy Ödön, Gulácsy Lajos, Rippl-Rónai József, Vaszary János, vagy éppen Czigány Dezső képeit befogadó és kisugárzó képtár… Köszönöm Pistabácsi! (igen, így egybeírva).
Pistabácsi hívott a Gondolat-jel című műsorba is, és olyanokat is meghallott vagy belehallott a leadott „anyagaimba”, amik nekem soha eszembe se jutottak… Elegáns volt, nagyvonalú, szakmai segítő és baráti kezet nyújtó, és csak most vág fejbe, hogy de hiszen az ő filmesztétika-könyvéből tanult egy egész nemzedék a gimnáziumokban.
Tolulnak az emlékek – („János, ez így elég közhelyes” mondaná…), gondolatban felidézem ezt a csodálatos embert és nincsenek véletlenek: a Kolossy téri Új Udvarban egy fehér zongorán egy elegáns úr zaklató ritmusban adja elő S. Nagy István – Máté Péter örökzöldjét:
„Elmegyek, elmegyek, / milyen úton indulok, még nem tudom. / Elhagyom otthonom, / még a jó barátoktól sem búcsúzom.” Valamiért bepárásodott a szemüvegem. De a tiéd fényesen csillog, Pistabácsi!