(Selmeci János jegyzete) A Tudásmenet a mulatóhoz ért, a résztvevők, főleg középkorú férfiak és nők, valamint néhány diákkorú fiatal helyet foglaltak három hosszú asztal mellett, de még ültükben is csak azt kiabálták, hogy „tanár nélkül nincs jövő”. Az uraságot zavarni kezdte a hangzavar.
Midőn az uraság szeretett vármegyéje legjobb mulatójában Itáliából hozott homárt, a Margitszigeten lőtt vaddisznót, mellé friss sajtot és tokaji vörösbort vacsorázott, a távolból furcsa hangokra lett figyelmes.
„Netán a határon átszökött migránsok zajonganak, vagy a nép, az istenadta nép jött végül el értem?” – tette fel magában a kérdést, és ijedtében egy picit leöntötte a jól szabott zakóját borral.
– Kik ezek? – fordult az uraság félvállról a pincérhez, mintha nem is érdeklődnék igazán a hangok egyre közelebb érő gazdái iránt. Végül is csak néhány tucat, szegényes ruházatú ember skandál valami szabadságról meg gyerekekről, nem is fontos.
– Tanárok – válaszolta a pincér.
– Tanárok? Azokat nem szeretem.
A Tudásmenet a mulatóhoz ért, a résztvevők, főleg középkorú férfiak és nők, valamint néhány diákkorú fiatal helyet foglaltak három hosszú asztal mellett, de még ültükben is csak azt kiabálták, hogy „tanár nélkül nincs jövő”. Az uraságot zavarni kezdte a hangzavar.
– Fizetnék – szólt a pincérnek.
– Százezer forint lesz.
Az uraság meghökkent arccal nyúlt a zsebéhez.
– Hát így felmentek maguknál az árak?
– Tudja, uraságod, a fűtés ára is felment, a termelők az aszály miatt alig hoznak alapanyagot, azt is drágán, aztán ott a háború a szomszédban, meg az új adók, amiket uraságodnak fizetünk, szóval alig élünk meg. Maga meg még sajtot is rendelt, anyaszomorító – válaszolta a pincér, az utolsó mondatot persze csak magában.
„Nekem erről egyik tanácsosom sem szólt, hogy itt ekkorák a bajok, de amíg az adót tudják fizetni, végül is rendben vagyunk” – gondolta az uraság, miközben feltápászkodott a székéről. Bánta kissé, hogy nem csomagoltatta el a vaddisznó maradékát, de nem bírta tovább hallgatni a skandálást.
– Pincér úr, azt mondja még meg nekem, hogy ezek a szakadt ruhás hangoskodók, mit is mondott, tanárok, szóval ezek hogyan tudják megfizetni ezt a drága vacsorát?
A pincér szigorú arcán alig látható félmosoly jelent meg: „Ők nálunk ingyen esznek”.
Tudásmenet az olasz homárhoz
(Selmeci János jegyzete) A Tudásmenet a mulatóhoz ért, a résztvevők, főleg középkorú férfiak és nők, valamint néhány diákkorú fiatal helyet foglaltak három hosszú asztal mellett, de még ültükben is csak azt kiabálták, hogy „tanár nélkül nincs jövő”. Az uraságot zavarni kezdte a hangzavar.
Midőn az uraság szeretett vármegyéje legjobb mulatójában Itáliából hozott homárt, a Margit-szigeten lőtt vaddisznót, mellé friss sajtot és tokaji vörösbort vacsorázott, a távolból furcsa hangokra lett figyelmes.
„Netán a határon átszökött migránsok zajonganak, vagy a nép, az istenadta nép jött végül el értem?” – tette fel magában a kérdést, és ijedtében egy picit leöntötte a jól szabott zakóját borral.
– Kik ezek? – fordult az uraság félvállról a pincérhez, mintha nem is érdeklődnék igazán a hangok egyre közelebb érő gazdái iránt. Végül is csak néhány tucat, szegényes ruházatú ember skandál valami szabadságról meg gyerekekről, nem is fontos.
– Tanárok – válaszolta a pincér.
– Tanárok? Azokat nem szeretem.
A Tudásmenet a mulatóhoz ért, a résztvevők, főleg középkorú férfiak és nők, valamint néhány diákkorú fiatal helyet foglaltak három hosszú asztal mellett, de még ültükben is csak azt kiabálták, hogy „tanár nélkül nincs jövő”. Az uraságot zavarni kezdte a hangzavar.
– Fizetnék – szólt a pincérnek.
– Százezer forint lesz.
Az uraság meghökkent arccal nyúlt a zsebéhez.
– Hát így felmentek maguknál az árak?
– Tudja, uraságod, a fűtés ára is felment, a termelők az aszály miatt alig hoznak alapanyagot, azt is drágán, aztán ott a háború a szomszédban, meg az új adók, amiket uraságodnak fizetünk, szóval alig élünk meg. Maga meg még sajtot is rendelt, anyaszomorító – válaszolta a pincér, az utolsó mondatot persze csak magában.
„Nekem erről egyik tanácsosom sem szólt, hogy itt ekkorák a bajok, de amíg az adót tudják fizetni, végül is rendben vagyunk” – gondolta az uraság, miközben feltápászkodott a székéről. Bánta kissé, hogy nem csomagoltatta el a vaddisznó maradékát, de nem bírta tovább hallgatni a skandálást.
– Pincér úr, azt mondja még meg nekem, hogy ezek a szakadt ruhás hangoskodók, mit is mondott, tanárok, szóval ezek hogyan tudják megfizetni ezt a drága vacsorát?
A pincér szigorú arcán alig látható félmosoly jelent meg: „Ők nálunk ingyen esznek”.