Budapest arcai: dr. Körmendi István, a 102 esztendős háziorvos

(Írta: Nagy Zsófia/We Love Budapest) Dr. Körmendi István az ország legidősebb háziorvosa, 1923 júniusában született, életének 102. évében jár, az aktív praktizálást pedig egy éve hagyta abba. Holokauszttúlélő, a rendszerváltás idején lett nyugdíjaskorú, 101 évesen felgyógyult a Covidból, választott hivatása mellett pedig akkor is kitartott, amikor a zsidótörvények miatt egyáltalán nem volt biztos, hogy valaha hivatalosan orvos lehet belőle. Körmendi doktor úr szerint a legfontosabb, hogy másoknak mindig segítve, célunkat megtalálva éljünk, ezért az elmúlt évben sem tétlenkedett, megírta önéletrajzát, ami a napokban jelent meg. Ennek kapcsán beszélgettünk vele. (Az interjú felvételeit Polyák Attila – We Love Budapest készítette.)

We Love Budapest: Az I. kerületi Mészáros utcában, egy százéves rendelőben ülünk. Nemcsak Ön, de már az édesapja is itt dolgozott orvosként. Milyen volt ebben a környezetben gyerekeskedni?

Dr. Körmendi István: Valóban, édesapám 1920-ban kezdte, ennél az íróasztalnál a saját praxisát. Aztán megnősült, 1923-ban beléptem én a képbe. Belenőttem ebbe a miliőbe, számomra ez volt a természetes. A papa nagyon népszerű volt, nem a betegséget, a beteget gyógyította, lelkével együtt. Egészen más volt az orvos-beteg kapcsolat, akkoriban édesapám sokszor még este, munka után is átszaladt valakihez megnézni, hogy van, ha komolyabb bajról volt szó. 

WLB: Hogyan lett orvos? Mindig is ez a hivatás vonzotta?

K. I.: Az első zsidótörvény 1920-ban jött, elrendelte, hogy egy egyetemi évfolyamban hány zsidó származású hallgató lehet. 1938-ban a harmadik törvény már nulla hallgatót adott meg. Én 1941-ben érettségiztem, ott álltam, egy mániákus, aki gyógyítani akart. Én úgy vagyok az orvostudománnyal, mint a drogosok a droggal, egyszerűen nem tudtam más munkát elképzelni, titokban látogattam az egyetemi órákat. Végül a háború után egyetemi hallgató lehettem, és 1950-ben megkaptam a diplomát.

dr kormendi istvan polyak attila 241112 023

WLB: Ezt követően nem ebben a rendelőben kezdett dolgozni, hanem kórházban, később vette át édesapja egykori praxisát. Ugyanakkor ebbe a lakásba született, 102 éve ismeri ezt a környéket. Mennyit változott azóta?

K. I.: Középosztálybeli tisztviselőcsaládok laktak itt, konzervatív emberek, néha kicsit maradiak is, ha őszinte akarok lenni. Az ablakból néztem végig tizenéves gyerekként, ahogy a Szilágyi Erzsébet Gimnázium épült, emlékszem a metróépítésekre, vagy amikor 1957-ben megvettük az első hűtőszekrényt. Addig reggel 9 óra táján vártuk egy öblös férfihang ordítását, hogy: „Jegeees!” A közelben, a Pálya utca sarkán állt meg a kétlovas szekér, mi pedig szaladtunk a vödrökkel, amibe csákánnyal vágták a jeget, azt tettük a jégszekrénybe. A telefon ugyanilyen újdonságnak tűnt. 1928-ban, ötévesen láttam, hogy egy szakember ide, a rendelőbe felszerelt egy nagy dobozt. Ha hívni szerettünk volna valakit, akkor volt a készüléken egy kurbli, azt kellett erősen tekerni, amíg jelentkezett egy női hang, akinek be kellett mondani a hívott fél háromjegyű számát. Ekkortájt még olyan kevesen kaphattak Budapesten telefonvonalat, hogy elég volt a háromjegyű szám Budapesten. Innen jutottunk el a mobilokig.

WLB: Több mint 70 éven át orvosként dolgozott. Rengeteget változott ez alatt az időszak alatt az orvostudomány. Hogyan tudott ezzel lépést tartani?

dr kormendi istvan polyak attila 241112 007

K. I.: 1950-ben, mikor végeztem az egyetemen, fogalmam nem volt, hogy mennyi mindent nem tudok. Még az orvostudomány sem tudta ezeket, hiszen nem találták fel. Akkoriban, mikor kezdtem, nem volt például antibiotikum [a penicillin ipari előállítása 1942-ben kezdődött az USA-ban – a szerk.], így egy tüdőgyulladás hetekig tartó, életveszélyes állapotot jelentett. Létezett a röntgen, volt EKG, de akkora, mint egy íróasztal, a kórházakban kerekes kocsival tolták a betegágyhoz. Ha jól emlékszem, 1985 táján jutott oda a technika, hogy egy hordozható EKG-t vittem magammal az orvosi táskában. Nem volt olcsó, de megvettem. 

WLB: Említette, hogy az édesapja még másfajta, személyesebb kapcsolatot ápolt a betegekkel. Változtatott ezen a technológiai fejlődés? 

K. I.: Talán nem túlzok, ha általánosítok olyan tekintetben, hogy minden változásnak van jó és rossz oldala is. Például feltalálták a puskaport. Ezzel sziklákat lehetett robbantani például, óriási lökést adott az útépítésnek, de itt van ugye a puskagolyó, a robbanószerek. Fontosnak tartottam, hogy haladjak a technológiával. Magyarországon például nagyjából harminc évvel ezelőtt kezdett terjedni a számítógép, ekkor még nem volt kötelező az orvosoknak használni. Én már hetvenen túl voltam, mondtam, hogy szeretnék én is egy ilyen gépet, de a lányom óva intett. Mégsem hagytam magam lebeszélni, beletanultam, és nem egészen egy év múlva jött a rendelet, hogy csak azzal lehet dolgozni. Eszem ágában nem volt a munkát abbahagyni. 

dr kormendi istvan polyak attila 241112 031

WLB: Nem csak a technológia fejlődött. 1950-ben végzett, az abortuszt néhány évvel később legalizálták. Sok helyen ma az eutanázia kérdésköre van napirenden. Hogyan lehetett ezekkel az etikai változásokkal lépést tartani?

K. I.: Azt gondolom, hogy az abortusz szükséges rossz. Vannak élethelyzetek, amikor ez az egyébként rossz „megoldás” elkerülhetetlen. Ha egy nő körülményei nem teszik lehetővé a gyermekvállalást, akkor annak megszületése mindkettőjük életét tönkreteheti. Gondoljunk csak a több száz kórházban hagyott csecsemő sorsára. És akkor a társadalmi következményekről nem is szóltam. Nem vagyok fogékony a túlvilágra, a transzcendenciára, de az életet mindenekfölött tisztelem. Ugyanakkor nem tartom jogosnak, hogy az igazán a legprivátabb döntésekbe beavatkozzon a hatalom, a társadalom. Ez igazán a személyiségi jogok szférája. Viszont inkább az iskolai tantervből egyébként is hiányzó egészségtan-oktatás keretében kellene felvilágosító, megelőző tanácsadással a fiatalokat (fiúkat, lányokat egyaránt) felkészíteni. És ha már abortusz, akkor annak az orvostudomány által ma már – évek óta – biztosított legkíméletesebb, legkevésbé ártalmas módjával, a tablettás módszerrel végezzék azt, ahogyan az sok más országban elfogadott gyakorlat. De hát megint csak a hatalom álszent, maradi szemletű tiltó beavatkozása. Az eutanázia lelkiismereti szempontból messze nem ugyanaz, de mégis hasonló problémát vet fel. Egy egyébként szellemileg ép, testileg csillapíthatatlan szenvedéstől mentes ember öngyilkossági szándékjeleit észlelve, természetesen mindent el kell követni az önpusztító szándék végrehajtásának megakadályozására. Ha azonban gyógyíthatatlan betegről van szó, akinek szenvedései – orvosilag – már nem enyhíthetők, ésazt az illető elviselni nem akarja, nem képes, akkor a más országokban ismert gyakorlat szerint, törvényesen szabályozott körülmények között fejezhesse be életét. Hiszen az élet, alét az egyén elidegeníthetetlen tulajdona, mellyel végső soron rendelkezni a legszemélyesebb jogok közé tartozik.

WLB: Mindig ez volt az álláspontja, vagy volt ebben változás az évek alatt?

K. I.: Nekem már kezdettől ez volt az álláspontom, de nem befolyásolta a véleményem azt, hogy hogyan kezeltem a betegeket. Az orvosi észszerűség határain belül mindent igyekeztem megtenni, hogy a beteg életét fenntartsam. Megnyugvást jelent nekem a tudat, hogy a feleségemet itthon, a saját otthonunkban tudtam kezelni. Én 94 éves voltam, ő 92, amikor abban a stádiumában volt a betegségének, hogy magamnak kellett mindenben dönteni. Sokszor gondoltam, hogy van abban némi önzés, hogy próbálom a magam számára fenntartani a feleségem fizikai létezését. Nagyon nehéz egy orvosnak a saját hozzátartozóját kezelni, én ezt mégis vállaltam, és azt hiszem, hogy pszichésen mindenképpen olyat tudtam nyújtani, amit egy kórházban nem kaphat meg egy beteg.

dr kormendi istvan polyak attila 241112 039

WLB: A feleségével 73 évet éltek együtt, és nem egyszerű körülmények között találkoztak, ha jól tudom. Hogyan ismerkedtek meg?

K. I.: Egy kicsit romantikus a dolog, mint ahogy én magam is romantikus lelkületű vagyok mind a mai napig. 1943 augusztusa volt, betanított laboránsként dolgoztam a Charité Poliklinikán, és mikor ott végeztem, akkor kimentem a Margitszigetre, a Sportuszodába. Úszás után egy keveset napoztam, és utána hazaindultam volna. Egyszer csak a napozóteraszon megláttam két lányt, láthatóan összetartoztak. Az innenső megtetszett. Nyolc napon át visszamentem ugyanoda, és ott volt az a lány, de én semmiféle jelzést nem kaptam tőle, amit bátorításnak foghattam volna fel. Magamban azt mondtam, hogy hát ebből már nem lesz semmi. A kilencedik napon láttam, hogy ott van egy fiú, és beszélget a lányokkal. Ez a fiú ugyanabba a gimnáziumba járt, ahova én, ma Petőfinek hívják, akkor Werbőczy Gimnázium volt. A fiú után eredtem, kikérdeztem, hogy kik ezek a lányok. Így ismertem meg a későbbi feleségemet, Klárit és a húgát, Editet. Bemutatott nekik ez a fiú, és megkezdődött a hetvenhárom közös év Klárival. Mióta elment, azóta minden augusztusban kimegyek a Margitszigetre a Sportuszodához, hogy – a régmúlton meditálva – egy kicsit elidőzzek ott. Föl-alá mászkáltam az első alkalommal, ′18-ban, augusztusban. Odajött hozzám egy fiatal nő, egy ottani dolgozó, megkérdezte, hogy keresek-e valamit. Mondom, hát igen, keresem az ifjúságomat.

WLB: A megismerkedésük időszaka a zsidó származású fiatalok számára nem igazán kínált jó alkalmat egy romantikus kapcsolathoz. Hogyan lehetett ilyen körülmények között udvarolni? 

K. I.: Valóban nem volt normálisnak nevezhető kapcsolat a kor miatt. 1943 augusztusában bármiről beszélgettünk, a harmadik mondat oda konkludált, hogy hogyan lehet ezt túlélni. Elmentünk moziba, hajókirándulásra a Dunán, de elérkezett az az idő, amikor már a mozikba se lehetett menni, a Zeneakadémiára se lehetett menni, mert kérték a személyi igazolványt is, benne volt a vallásunk is, zsidók voltunk. Klári a háború végére teljesen egyedül maradt, édesapját, édesanyját és testvérét is elvesztette. Máig gyászolom a húgát, Editet. Azt az aranyos kislányt a 16. születésnapja után két-három nappal vitték el, az édesanyjával együtt. Soha nem kerültek elő. Az édesapjával egy században voltunk munkaszolgálatosok, próbáltam rávenni, hogy lépjen le, ahogyan én is. Annyit mondott nekem, hogy majd a Jóisten megsegít. Kőszegig segítette.

WLB: Ön hogyan menekült meg ugyanonnan? 

K. I.: Meghallottam, hogy napokon belül a csendőrök fogják átvenni a munkaszolgálatosok őrzését, róluk tudtam, hogy nagyon durván bánnak a rájuk bízott zsidókkal. Előfordult, hogy útközben szült egy nő a tehervagonban, amiben 90 embert zsúfoltak össze napokra. Amikor egy állomáson álltak, és dörömböltek a bent lévők, és a kísérő csendőr kinyitotta az ajtót, mutatták neki, hogy van egy újszülött. Lerángatta az anyát, és a szeme láttára odacsapta a vagon falához a csecsemőt, úgy ölte meg, és utána a vonat mellett lelőtte a nőt. Én tudtam, hogy ez a vad társaság veszi át a váci munkaszolgálatosok őrségét, és ebből nem sok jóra következtettem, ezért iszonyú szerencsével megléptem.

dr kormendi istvan polyak attila 241112 008

WLB: Úgy tudom, hogy az akkori városparancsnok, Csipkés Ernő segítségével menekült meg, akihez vöröskeresztes dolgozónak álcázva, titokban jutott be, így kérte áthelyezését. Később aktív szerepet is vállalt abban, hogy emléktáblát állítsanak neki. Nagyon meglep, hogy egy ilyen trauma után valaki nem az emberekből kiábrándulva tér vissza, hanem gyógyítani akar. Hogyan lépett tovább és döntött az orvosi hivatás mellett? 

K. I.: A későbbi feleségemmel, Klárival – sok más búvóhely után – Pasaréten bujkáltunk, amikor a budai Várból a kitörés zajlott. A ház kertjébe, ahol rejtőzködtünk, bekúszott egy német katona, egy SS, Hitler elit csapatából való. Hajnal volt, tulajdonképpen a kézifegyverek ropogására ébredtünk fel, én pedig láttam, hogy a katona zubbonya át van vérezve. Azonnal lefektettem, és elkezdtem megvizsgálni. Eszembe nem jutott, hogy ellenség, vagy korábban esetleg megölhetett volna. Soha nem élt bennem bosszúvágy, viszont élt bennem a vágy egyfajta revansra, hogy én most majd megmutatom, hogy mi az emberség. Ez vezetett a németnél is. Közben kivilágosodott, az oroszok házról házra, lakásról lakásra jöttek razziázni. Megtalálták ezt a fiút, beleeresztettek egy sorozatot, nem tudtuk megakadályozni. Meghalt, ott temettük el a kertben. Arra a kérdésre, hogy a háború borzalmait látva hogy tudtam később gyógyítani, azt tudom csak mondani, hogy ez a legtermészetesebb. Ha sikerül valakit akárcsak egy életveszélyes rosszullétből kihozni, az valami hihetetlen lelki élmény. Csodálatos érzés, ha tudok segíteni. A most megjelent könyvem hátsó borítóján is az a mottó szerepel, hogy „Szeresd felebarátodat, mint magadat”. Nem vagyok vallásos, ez a bibliai idézet mégis fontos számomra. Gyerekkorom óta hallom. Igyekeztem eszerint élni, gyógyítani, még úgy is, hogy semmiféle vallási indítéka a dolognak részemről nincs. Ez a passzióm, jólesik, hogyha aggódva jön be a rendelőbe valaki, és mosolyogva megy el. 

WLB: Ki is fejtette korábbi interjúkban, hogy tulajdonképpen ez a törődés az életnek jó célja is lehet. Most is így foglalná össze, hogy miért érdemes élni?

K. I.: Valóban fontos az empátia. Orvosként is úgy akarom ellátni a betegeket, ahogy elvárom, hogy velem bánjanak. Ennyit fejez ki ez a szó. A beleélés, az együttérzés képessége. Én úgy éreztem az életem során, hogy bennem a kelleténél több empátia van. Ez nem az én érdemem, ez genetikai adomány. Az anyai nagyapám a vagyonának egy jelentős részét úgy vesztette el, hogy másokon próbált segíteni. Egész életemben tudatosan küszködtem, hogy ne teljesen olyan legyek, amilyen ő volt, hanem felismerjem a saját határaimat.

dr kormendi istvan polyak attila 241112 036

WLB: Ha választhatna, szívesen élne még 102 évet?

K. I.: Nem akarnék a fiataloknak ilyesmit üzenni, de azért ne akarjanak mindenáron százévesek lenni, nem fenékig tejfel. Nem panaszként mondom, de van a szervezetnek egy természetes leépülése, amit különösen azóta tapasztalok, hogy tavaly elkaptam a Covidot. A betegséget az oltásoknak köszönhetően pár nap alatt megúsztam, mégis nagyon legyengített, be kellett látnom, hogy a praktizálást olyan nívón nem tudom csinálni, ahogyan addig, ezért abbahagytam. Ekkor döntöttem úgy, hogy könyvet írok az eddigi életemről, éppen a napokban fejeztem be az ezzel kapcsolatos munkát. Az elmúlás, az nulla, az egy hosszan tartó alvás, de hogy hogyan jut el oda valaki, az nem mindegy. Fontos, hogy a lehető legjobb életminőséget a lehető leghosszabb ideig tartsuk fönn. Ezért is nagy hiba, hogy nincs az iskolákban egészségtan-oktatás, fontos lenne észérvekkel elmagyarázni, hogy mi miért káros. Az egészségtudatosság tehát nagyon fontos, a mértékletes evés, a mozgás, ezenkívül pedig az is, hogy ne csak magunkkal törődjünk, hanem mindazokkal, akikkel kapcsolatba kerülünk. Ne legyünk közömbösek, legyünk közösségi emberek! 

WLB: Hogyan érdemes 100 évig élni? 

K. I.: Fontos, hogy kis dolgoknak is tudjunk örülni. Carpe diem – ragadd meg a napot, ezt mondja Horatius, ez azt jelenti, hogy éljük meg a jót és a szépet, ami történik velünk. Ha valaki bármilyen sikert ér el, örüljön az eredménynek! Az életben két fő érték van, az egyik az egészség, a másik pedig a szeretet. Egészség nélkül nyűg az élet, szeretet nélkül pedig sivár. Mindkettőt magunk is előmozdíthatjuk, mert tehetünk a saját egészségünkért, ha pedig szeretettel közelítünk a másik emberhez, az előbb-utóbb azt érzékelni fogja, és viszonozza majd.

Dr. Körmendi István Egy százéves háziorvos visszatekint című könyve már megvásárolható, a szerző hivatalos könyvbemutatóján dedikálja is az alkotást.