Vegyük például Lang Lang pazar hangversenyét. Csodával határos módon lehetett rá jegyet kapni a Müpában, ami önmagában is rendkívüli teljesítmény, mert egy ideje a különleges koncertekre már a meghirdetésük pillanatában sincs jegy az egyszerű közönség számára.
De Lang Lang koncertjére volt. Talán azért, mert sokan nem tudják – és sokan már tudják! –, hogy ez a remek kínai fiatalember a nagyvilág egyik legünnepeltebb zongoristája.
Gyöngypillangók röppentek fel az első hangnál. Ilyen szó nincs, és ilyen teremtmények sincsenek. Csak amikor Lang Lang játszani kezdett. Debussyt. A közönség szinte levegőt sem vett. Aztán Liszt h-moll szonátájában annyi gigantikus erő, szenvedély, düh és lágyság, bánat és kecsesség áradt, hogy csak szárnyalt a lélek. A közönség meg tombolt, miután felocsúdott néhány másodperc csend után. Ámultan csodálta ezt a kivételes fiatalembert, aki egyetlen mozdulatával betöltötte a hatalmas termet, és egyetlen gesztusával köszönte meg az ovációt, a kakasülő közönségének is. Aki kecses és hódító, amikor spanyol zenét játszik, mint egy flamenco-táncos. Tűz és őserő szólt a zongorából De Falla zenéjére.
Már ez is rendkívüli volt. Ám a koncert végén egy néző odalépett a pódiumhoz és autogramot kért. Lang Lang leguggolt, aláírt, és ezután egyre többen mentek hozzá. Gyűlt a közönség, és volt idő, és energia, mosoly és autogram – jó egy órán át.
Nagyon különleges este volt december 1-jén a Dohány utcai zsinagógában, ahol Daniel Barenboim lépett fel a Budapesti Fesztiválzenekarral. Barenboim is világklasszis, aki zongoraművészként és karmesterként is a legnagyobb hangversenytermek és operaházak művésze, s aki izraeli és palesztin zenészekből hozott létre zenekart, a Nyugat–Keleti Diván Zenekart – a megbékélés jegyében.
Ez a pesti koncert része volt annak a sorozatnak, amelyet Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar Magyarországon indított azért, hogy az ország összes elhagyott zsinagógáját megtöltse muzsikával. Erre a hangversenyre nem árultak jegyeket. Mindenki annyit adakozott, amennyit tudott – további koncertek támogatására.
Lúdbőrös lett az ember, ahogy Fischer Iván elmondta pármondatos bevezetőjét, azzal zárva, hogy minden embernek egyforma tisztelet jár.
Barenboim Beethoven 3. zongoraversenyét játszotta, maga tervezte zongoráján, amelyet Liszt Ferenc zongorája ihletett.
S a hangverseny végén megemlékezett Kocsis Zoltánról, akinek a tiszteletére játszotta el Chopin balladáját a zsúfolásig megtelt zsinagógában.
A színházak is ontják az élményeket. Nemrég például a Pesti Magyar Színházban – mintegy jutalomjátékként mutatták be A Szkalla lányokat Béres Ilona és Tordai Teri közreműködésével. Örkény István világhírű színdarabját, a Macskajátékot ők ketten játsszák. Nincs is rajtuk kívül senki sem a színpadon. Csak még Örkény. Ennél több nem is kell.
Örkény szelleme töltötte be a hétvégén (is) a róla elnevezett könyvesboltot, ahol Ajándék ez a nap címmel, szinte kulturális orgia folyt. Ez a pesti, Szent István körúti könyvesbolt és a Kossuth Kiadó egészen más világ, mint általában a könyvesboltok. Ide, mint valami szalonba, időről-időre kiváló alkotók jönnek el, beszélnek a munkáikról, a világról megfogalmazott gondolataikról. Ezt a légkört most egy egész napra teremtették meg. Leginkább László Ágnes, aki a programok spiritus rectora, irányító szelleme és háziasszonya. Ezen a napon Bolgár György és Pálfy G. István új könyvei adtak alkalmat a beszélgetésekre. A Népszabadság pusztulására nem csak a frissen megjelent Lapzárta című kötet emlékeztetett, hanem egykori munkatársa, Freész Károly emlékdíjának átadása – a letaglózott lap maradék munkatársainak.
Tettamanti Béla grafikáit láthatja a közönség még, és hallhatta Mandel Róbertet, Baranyi Ferencet, Bródy Jánost és Méhes Adrián előadásában Bob Dylen dalait.
A kultúra árad a Rózsavölgyi-szalon programjaiból is. Ahol nemrégiben Molnár Ferenc zseniális publicisztikáiból mutatott be önálló estet Fesztbaum Béla, s előtte nem sokkal Szabó Magda „Az őz” című regényének színpadi változatát lehetett látni.
És ezek csak azok az események, amelyekre eljutottam. A sokszorosával találkozhatnak, akik akarnak – mást is, nem csak panaszkodni, vagy panaszokat hallani. Mert a művészet dacosan él, és élni akar.