Mit gondol a színház, mit gondolnak művészei a jelenről, a felszínen és a mélyben létező, sokszor titkolt, de le nem tagadható valóságáról, a fiatal nemzedékről, kortársaikról meg az előttük járókról, a kor- és a kórtünetekről, mit gondolnak magáról a színjátszásról? A való életet akarják láttatni vele, „mintegy tükröt tartva”, vagy éppen „égi mását”? A valóságot vagy a felszínt? A csillogást és a mögötte megbúvó ürességet andalítóan sejtetik, vagy durván, otrombán szembenézésre késztetnek? (Nyitó kép: Kertész utcai Shaxpeare-mosó / Kókai Tünde és Patkós Márton; fotó: Horváth Judit)
A kérdésekre két budapesti színház, két egymástól nagyon különböző előadása, kétféleképpen felel. Ami mégis közös bennük, mindkettő korábbi irodalmi anyag átdolgozása, újra fogalmazása nyomán beszél tiszta szerelemről, elveszett nemzedékről, és mindkettő a zenét hívja segítségül. A Vígszínház F. Scott Fitzgerald regénye nyomán Vecsei H. Miklós A nagy Gatsby-adaptációját játssza. Az Örkény Színházban Závada Péter Rómeó és Júlia-variációját mutatták be. Az első tökéletes színpadi masinériát működtető, csillámporos hókuszpókusz, felszínes varázslat, a második erőszakos, vad, helyenként obszcén őrület, maga a kegyetlen, hétköznapi valóság.
Zenés party a Vígszínházban
A nagy Gatsby; kép: Dömölky Dániel.
A színlap tanúsága szerint zenés partyt álmodott a színre az összeszokott színházi trió, a szövegkönyv és a dalszövegek (ifj. Vidnyánszkyval közösen) szerzőjeként Vecsei H. Miklós, rendezőként ifj. Vidnyánszky Attila és a zeneszerző Kovács Adrián. A múlt század húszas éveinek amerikai életérzésében vélték fölfedezni a színpompás ragyogás mögött rejtőzködő azt az ürességet, magányt, kiúttalanságot, amiről úgy gondolják, nyilván nem kevés okkal és joggal, nemzedéküknek is sajátja. Ehhez választották alapanyagul a „jazzkorszak” kultikus regényét, A nagy Gatsby-t. Vecsei nem a lehetetlent kísértette, azaz nem színpadra adaptálta a regényt, hanem látszólag önálló drámát írt, amelynek alapját és történetét Fitzgeraldtól kölcsönözte. Hűen megőrizte a legendás író hőseit, megtartotta a cselekmény szálait is. Arra azonban nem vállalkozott, hogy a történet vázlatos elbeszélése mellett figuráinak valóságos, most érvényes karaktert teremtsen, és ezzel gondolatait, világlátását fogalmazza színpadra. Nehéz megmondani, ennek az az oka, hogy írói szándéka szerint az elveszett nemzedék csak a felszínen él, tehát csak léte külsőségeit kell a színháznak is megmutatni, vagy ennyire telt alkotókészségéből. Az eredmény mindenesetre kétes értékű. A nagyszabású, hatalmas forgatag, a fényesen csillogó, harsány és elsöprő erejű világ, a rendező által virtuózan működtetett, csengő-bongó színpadi gépezet magával ragadja és sodorja a nézőt. Látvány (díszlet: Pater Sparrow, jelmez: Pusztai Judit), mozgás (koreográfia: Bakó Gábor), zene egységét látja, egy technikailag precízen kigondolt és megvalósított produkciót, amelyben a próza szinte észrevétlenül folytatódik dalban, természetesen lép át egyik a másikba. Kovács Adrián zenéjében a jazz hangzását éppúgy felhasználja, mint a rhytm and blues-t, a rockot és a technót. Hatásos zenei jelenlétével a kortárs opera világához közelít.
Ám a túláradó színpadi varázslatban, igazi drámai szövegkönyv híján a színészek nehezen lehelnek életet csak körvonalakkal jellemzett figurájukba, nincs íróilag jól kidolgozott karakterük, kapcsolatrendszerük esetlegesen, nehezen bontakozik ki, és ebben nem segítenek a dalban előadott dialógok, amelyek helyenként alig érthetők. A mindent elsöprő képi vízióból kell kiemelkedniük a história alakjainak. Az álmait visszafelé, a múltba sodródva kergető Gatsby-nek, akinek alakját, tétovasággal, időnként furcsa, értelmetlen marionett mozgással jellemzi a remek énekesi készségét ezúttal is bizonyító Wunderlich József. A „babaház” jólétét választó Daisy-t formáló Waskovics Andreának, a Jordan Bakert érzékenységet is sejtetve játszó Szilágyi Csengének, a kemény, harsány Tom Buchanként Ember Márknak, az Ertl Zsombor formázta rajongó, barátjához egyedül hűséges Nicknek, a becsapott, föláldozott Wilson házaspár alakjában az egyetemi hallgató Márkus Lucának és Gyöngyösi Zoltánnak, valamint Meyer Wolfsheimként Hegedűs D. Gézának a jelenlétén kívül kevés alkalma marad, hogy alakjáról bármi érdemit elmondjon. És amikor véget ér a csillámporos varázslat, derül ki, milyen csekély tartalmat őriz meg az előadásból az emlékezet.
Bulivilág az Örkény Színházban
Sokan, sokszor mondták már, minden kornak megvan a maga Rómeó és Júliája. A Kertész utcai Shaxpeare-mosó előadásával az Örkény Színház kegyetlen, groteszk komédiázással szembesít a sajátunkkal. Az átiratot alkotó Závada Péter és az improvizációra tehetséget mutató, nemcsak a játékban, a szövegben is alkotótárssá váló társulat Bodó Viktor kívánsága és akarata szerint vad, durva, örökké acsarkodó és harcoló, kábítószer-mámorban lebegő, mocskos világba visz, amelynek elrajzoltságában, túlkarikírozásában nem nehéz felismerni a jelent. Závada nem aktualizál. Aktuális színpadi alapanyagot írt. Az eseményeiben az eredeti történetet hűen követő új színpadi művet, amely túlzásaival együtt is szinte szociografikus pontossággal, hátborzongató játékkal vezet be abba a valóságba, amelyről – legyünk őszinték – tudunk, de tudni nem akarunk.
Schnábel Zita a színpad hol kinyíló, hol bezáródó mélységét is tökéletesen kihasználó terében a zöld csempés autómosó, falán vízcsappal, és az alkalmanként előreúszó, máskor visszahúzott oldalsó helyiségekkel, köztük az üvegfülkével, amelyben unottan, rádiót bömböltetve (érdemes jól figyelni arra is, mi szól a rádióból!) ül a drosztos, hatásos környezetet, bejátszható teret teremt, senki ne csodálkozzon, hová került, ez bizony nyers, illúziótlan világ. Az idejében érkezők már az előcsarnokban szembesülnek vele, s azoknak, akik az előjátékból kimaradtak, elmondja a színpadon a szemünk láttára Shakespeare-ből Csupivá borotvált, öltöztetett narrátor (Máthé Zsolt). A prológusban tisztázza, mire számíthatunk, legyen szó időről, helyről, stílusról. Senki se tévedjen, ez itt nem Verona, hanem a pesti Kertész utca, nem lesznek finomkodó, lágy szavak, nem lesz blank verse, se rímes jambus, sokkal inkább a hétköznapi nyelv a maga trágárságaival, rap és slam poetry. Líra is csak annyi, amennyit korunk megenged. Ebben a világban nincs helye komoly barátságnak, szerelemnek, az érzelmek szabadságának, emberi életnek, annál inkább a durvaságnak, a megfélemlítésnek, a verekedésnek, egymás marásának és gyilkolásának.
Kertész utcai Shaxpeare-mosó. Nagy Zsolt (Tybalt) és Takács Nóra Diána (Montágné) (Fotó: Horváth Judit)
Ebben a lepusztult környezetben élnek a családok, a rokonok, az ismerősök, akiket Nagy Fruzsina jól jellemző, mindennapi viseletekbe bújtatott. Egyfelől az újgazdag vállalkozó, Kapulek és kikent, kifent, agyonbotoxozott és szilikonozott, neje, no meg a mindig nyomukban sertepertélő, mesélésében pillanatnyi szünetet sem tartó dajka. Másfelől a csöndes, rosszkedvű, elnyomott Montág, aki szélütéses nejét megadóan tologatja, és nem érti, fiuk, miért nem hajlandó anyjával beszélni. Itt vannak a majdani szerelmesek, az immár húszas évei derekán járó Júlia és Rómeó. A drogmámorban nyughatatlan Mercutio, a jósággal is próbálkozó Benvolio, az öldöklésre bármikor kész, vad Tybalt, az adóhatósággal fenyegetőző, a lány kezét agresszíven kérő, és leendő anyósával szeretkező, üzletemberként fölényeskedő Párisz. A térség mindenható, rettegett, bárkit csicskásának tekintő ura, a Herczeg, a mérget a béke érdekében tudós vegyészként kevergető Lőrinc és barátaik, üzletfeleik, valamennyien, a környék ismert figurái.
Bodó Viktor förgeteges tempót diktál színészeinek, akik valamennyien partnerei az irtózatos száguldásban. A tökéletes összjátékból is kiemelkedik Csuja Imre harsány, durva és erőszakos Kapulekje, Hámori Gabriella az anyaságot a dajkára toló, magakellető Kapuleknéja, Csákányi Eszter a harsány szeretetet, a cinkos gyöngédséget és a megalkuvást eljátszó dajkája, Vajda Milán egyszerre mackós és kemény Benvoliója, Mácsai Pál egykorvolt pap, bicikliszerelő, tudóskodó, belőtt rocksztár Lőrince, Nagy Zsolt veszett, brutális Tybaltja, Jéger Zsolt a Herczeg előtt remegő Gerije. Gálffi László remekel a Herczeg megfogalmazásában. Tekintete, egész tartása, minden mozdulata, hangsúlya megmutatja, ki az úr ebben romlott világban. Reménytelenségből, vágyból, érzelmekből fogant Kókai Tünde Kertész utcai Juliskája és Patkós Márton elvágyódó, drogtól menekülni nem tudó Rómeója. Polgár Csaba örök nyugtalanságból, robbanékonyságból, talányból, magányosságból építi föl Mercutióját. Pszichedelikus Máb-monológja álom és valóság mezsgyéjén különleges színpadi teljesítmény.
Csákányi Eszter (dajka), Hámori Gabriella (Kapulekné), Kókai Tünde (Júlia) (Fotó: Horváth Judit)
Nincs megállás, lélegzetvétel az őrült rohanásban, amely valamiféle filmgyári térbe helyezett jelmezes családi ünneplés tébolyult forgatagában tetőzik. Ital- és drogmámorban, a techno és a rock elegyének (a zene Kákonyi Árpád és Keresztes Gábor munkája) zajára, a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak látványos és karaktert szimbolizáló kreációiban ott tombolnak (mozgás: Duda Éva, világítás: Bányai Tamás) valamennyien, hogy a buli akaratlanul és váratlanul alkalmat adjon a fellobbanó szerelemre, a Juliskának becézett Júlia és Rómeó találkozására. Szépséges, szívszorító pillanat, akárcsak az addig szólni nem tudó, a tolószékben, belső magányába roskadt Montágné felzengő dala, I Will Always Love You. Takács Nóra Diána remeklése, nemcsak Whitney Houston számának lélegzet-elállító előadása, de az az erő, amellyel az addig csak artikulálatlan hangokra képes asszony egyszerre énekelni kezd, s egyetlen dalban mindent elmond, amit az életről gondol.
De aztán véget ér az „idill”, és minden megy tovább. A rendező nem kíméli nézőit, aki túl gyorsan tudomásul veszi, hogy szünet lesz, nem látja Kapulekné és Párisz szeretkezési nagyjelentét. Az első belépésétől mindvégig pontos és kidolgozott karaktert teremtő Hámori Gabriella és Ficza István helyzetgyakorlat-remeklése? Akár annak is felfogható, de sokkal inkább jelzés, fellélegzésre nincs hely és idő, szünetben se feledjük, itt senki és semmi sem szent, nincs tisztelet és szerelem, itt csak a nyers érzékiség, aztán a kijózanító valóság van. Bodó Viktor idejében figyelmeztetett!
Ami a szünet után következik, a fölvezetéshez képest, hirtelen lepörgetése az eseményeknek. Az előadás végigszáguld a histórián, az esketés komédiáján, Tybalt, Mercutio és Rómeó tragédiába forduló csatáján, Júlia és Rómeó egyetlen éjszakáján, a nevetséges menekülésen, az erőszakos, durvaságba forduló családi akaraton a nászra, a méregkeverésen és a kijózanító vagy inkább drogos álomba forduló végkifejleten… ki, miként értelmezi Závada és Bodó záróakkordját. Akár így, akár úgy, az előadás hatásától szabadulni még jó ideig nem lehet.