Dezsőnk az égen

(Szénási Sándor jegyzete) Azután, hogy az amerikaiak embert küldtek a Holdra, Moszkva ezerrel kezdte nyomni a Vénusz felfedezését, hogy neki is legyen valamije, amire a szovjet ember, ha az égre tekint, büszke lehet. Nás, mondhatja jólesően, azaz a miénk. (A nyitó kép forrása: astro.u-szeged.hu)

Az orosz űrkutatási hivatal elnöke bejelentette, hogy a Vénusz mostantól orosz bolygó, és ha igaz, hogy a légkörében a foszfingáz nyomait észlelték, ami mikrobák, tehát élőlények jelenlétére utalhat, akkor azok a mikrobák jobb, ha már tegnap elkezdték Puskin nyelvét tanulni. Ez logikus. Moszkva igényei egyre számosabbak, hogy Ukrajnán vagy Beloruszon kívül mást is említsünk, az Északi-sark nemzetközi egyezmények által nem védett területein is beszáll az amerikai–norvég–dán versenybe az ottani gázmezők kitermelési jogáért. Azért, hogy ezt mindenki pontosan értse, felállították az arktiszi katonai parancsnokságot, bázisokat építettek, és az északi flotta új jégtörőket kapott.

A Vénusz ehhez képest új opciónak tűnik föl, de mégsem az, mert főleg az után, hogy az amerikaiak embert küldtek a Holdra, Moszkva ezerrel kezdte nyomni a Vénusz felfedezését, hogy neki is legyen valamije, amire a szovjet ember, ha az égre tekint, büszke lehet. Nás, mondhatja jólesően, azaz a miénk.

Hogy ezen túl még mi a fenére jó a Vénusz, a Naprendszer második bolygója, ahol a felszíni hőmérséklet tartósan 460 Celsius-fok fölött van, a felszínen ami nem sivatag, az szikla, és a légköri nyomás kilencvenkétszerese a földinek, nem egészen világos. Az orosz szondák, amelyekből legalább tíz generációt küldtek a Vénusz felmérésére, általában palacsinta formában érkeztek a talajra, igaz, készítettek néhány fotót, az alatt a húsz-huszonöt perc alatt, amíg képesek voltak adni, továbbítottak információkat, de hát az amerikaiak a Holdra működő, értsd emberlakta bázisokat terveznek, nyersanyag-kitermelést, űrteleszkópot. A Vénuszon, a rosszkedvű kénsárga felhők alatt mindez lehetetlen, ember oda belátható ideig nem megy, a legkiválóbb orosz űrfegyverekből, amelyek onnan fentről Amerika sakkban tartását szolgálnák, egy perc alatt sima fémlemezeket présel a nyomás. A mikrobák, ha vannak, legfeljebb magukban beszélhetnek oroszul, de hát az még kevésbé pálya.

A háború utáni világrend felbomlása után izmosodó új, vagy régi-új imperializmusokat azonban láthatóan nem érdeklik a realitások, mondhatni: mernek irdatlanokat álmodni, a lényeg, hogy a Pax Americana-t követően, akár a szarkák, minden csillogó holmit mohón begyűjtsenek, nem azért, mert olyan nagyon kell nekik, hanem mert másnak kellhet, és az éleződő versenyben jobb, ha a cucc náluk van. Sarkvidék, lakatlan szigetek, nemzetek, bolygók, ami jön. Az a fontos, hogy „nás”.

Ebből mi sem maradhatunk ki.

Az Alkonycsillag, vagy Esthajnalcsillag, avagy a Kutyacsillag, tehát a Vénusz már csak a végtelen orosz sztyeppék fölött kel fel, de azért ne búsuljunk. Kis ország vagyunk, de a kisbolygó övezetben legalább nyolcvan égitest magyar nevet visel, olyat például, hogy Ógyalla, Bolyai, Konkolya, Attila, Róka, Bartók, és olyan is van, hogy Dezső. Szabad szemmel nem láthatók, kicsit összevissza is találhatók a több, mint félmillió kisbolygó között, de a lényeg, hogy

ez mind „nás”, picik, a fene se tudja hol vannak és mire jók, de ha felnézünk az égre, elképzelhetjük, amint az a sok-sok parányi haza ott kering a magasban. Nekünk már ez is valami.