Dicsőség a parasztnak

Dehogy akarom az iskolák mostanában lyukas történelemóráit betömni, rosszkedvemben (rezsi, infláció, uszítás) idézem fel az Úr 1514. esztendejének fontos epizódját, amikor valami székely ember, ismertebb nevén Dózsa György megölt egy királyi adószedőt, Nagytúr (ma Szlovákia) mezővárosában, elvette a pénzét, és ezzel végérvényesen háborúba hívta a rablógyilkosságtól lelkes parasztságot. (A papír 20 forintoson kezdettől Dózsa György képe látható; papír húszas már rég nincs Dózsa halhatatlan.)

Dózsából később mártír lett, lila–fehérben csapat, aztán propagandaminiszter, vak komondorokkal karambolozó, pedagógusokat lenéző, nem létező ellenségektől rettegő, a törvényeken átgázoló, a javakért bárkit megsemmisítő valaki, durvábban: senkiházi. Ez a paraszt olyan, mint a kutya, ugatja a szomszédot, a postást, a saját fajtáját, ez van a vérében.

Szerezhet tisztséget, foroghat felsőbb körökben, lehet díszvendég, viselhet divatos cipőt, ha a tükörbe néz, akkor is egy mezítlábas, esetleg bocskoros suttyót lát. Ez a paraszt gyóntathat, birtokolhat titkokat, tiszteletet nem kap a pénzért. Költözhet városba, várba, lehet arénák, kisvasutak, kastélyok ura, akkor sem lesz polgár. Ez a paraszt alázatra, deresre született, de amikor korbácsot vesz a kezébe, nagyot üt. Ez a paraszt maga a mindenség, az eget magánrepülőről szemléli, a földet művelés helyett, nyálas maghéjjal köpködi, látomásaiban isten, beszédjében próféta, iskolázottan is tanulatlan.

Ez a paraszt ravasz, beszédével nem az igazságot, hanem a másik kedvét keresi, és már megtanulta, ha övé a mikrofon, akkor övé a hallgatóság. Nem öl adóbeszedőt, ő maga a behajtó, amikor azt mondja, hogy mi, az alatt magát érti. Ez a paraszt a játék újraértelmezője, nem marad jelentéktelen figura, lelép a sakktábláról, ütni akar. Most a városiakon. Szólok: bástyák, futók, királyok és királynők, vigyázat!