Egykoron, évtizedekkel ezelőtt hosszú, sokszor igen hosszú időt kellett eltölteni a Bem rakparton ahhoz, hogy egy külügyi munkatárs vezető pozícióba kerüljön. Ennek egyik oka az volt, hogy az 1960-as, 70-es években számos vezetői poszton „bebetonozott” emberek ültek, s az apparátusi dolgozók normálisnak tekinthető hierarchikus előmenetele emiatt nehézségekbe ütközött. Sok kolléga megrekedt tanácsosi beosztásokban, s nem tudott továbblépni. Ritka hollónak számított, ha egy fiatalabb munkatárs vezetői feladatot kapott. Jómagam (a bal oldali képen e sorok szerzője, Erdős André, ma már nyugalmazott nagykövet) 1986-ban, 45 éves koromban részesültem nagyköveti rangú előléptetésben; akkor még „fiatalnak” számítottam a Külügyminisztérium berkeiben. (A nyitó képhez: a magyar küldöttség az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) 1986-i bécsi tanácskozásának a megnyitóján.)
A Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (IMO) folytatott tanulmányain befejeztével, 1965-ben a budai Bem rakparton, a Külügyminisztériumban kezdtem pályafutásomat: segédattaséként. Három évvel később került sor első kihelyezésemre – Marokkóba. E bilaterális posztot követően kezdődött életemben az a multilaterális fonál, amely egész szakmai életemet végigkísérte. Rabatból hazatérésem után, 1973-ban az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten (EBEÉ) részt vevő magyar küldöttség tagjaként Genfbe szólított a hivatásom. Ott dolgoztuk ki kétéves, már-már izzadságos szerkesztő munkával azt a záróokmányt, amit 1975 nyarán Helsinkiben írtak alá Kelet és Nyugat legmagasabb rangú vezetői, és ahol – a maga nemében akkoriban egyedülálló – találkozón én is jelen lehettem.
Ez a dokumentum volthivatott arra, hogy intézményes formában megvesse a kétpólusú világ szembenálló táborai közötti együttélés alapjait politikai, biztonsági, gazdasági és humanitárius területeken. Ez az ún. helsinki folyamat végül is erkölcsi, politikai – történelmi! – szerepet játszott kontinensünk keleti fele zárt társadalmainak fellazításában, a későbbi rendszerváltozások előkészítésében. Csakhogy ezt akkor még senki (vagy nagyon kevés szereplő) sem sejthette…
A diplomatának időnként magánélete is van: a sunkeni strandon az ENSZ-ben dolgozó magyarok egy része. Nagy valszínűséggel csak az érintettek tudták, hogy akoriban az úgynevezett keleti tömb országainak polgárai csak külön engedéllyel hagyhattk el a New York-i agglomerációt. Amikor kirándultak, az ENSZ-képviseleten és a konzulátuson dolgozók és családtagjaik általában együtt töltötték szabadnapjaikat, aminek egyik kedvelt helye a New York melletti Sunken Meadow tengerparti strand volt.
Az EBEÉ-folyamat 1977–78-i belgrádi tanácskozásait követően immár III. titkárként helyeztek ki New Yorkba, az ENSZ székhelyére. Ott kóstoltam bele abba, mit jelent planetáris méretekben (!) gondolkodni, s azóta is vallom, hogy minden magyar diplomata, aki megfordul a New York-i 1st Avenue táján, más emberként tér haza. Nemcsak azért, mert megismerkedik egy lenyűgöző, a maga kaotikusságában is rendezetten működő világvárossal, hanem mert – kifejezetten szakmai szempontból – a világszervezet tarka világában rádöbben arra, hogy nem lehet, nem lehetünk közömbösek az iránt, mi történik például Paraguayban vagy Pápua-Új-Guineában!
Az EBEÉ-nek a helsinki csúcstalálkozót előkészítő genfi értekezletén, az 1970-es években készültek ezek a képek, melyek jól mutatják az európai kontinensen azóta lezajlott geopolitikai változásokat. A padsorokban még láthatók a két német állam, Jugoszlávia, a Szovjetunió és Csehszlovákia küldöttei is:
Első New York-i kihelyezésen idején, 1979-ben nyílt alkalmam arra, hogy a magyar ENSZ-képviselet helyettes vezetőjének kíséretében közel kerülhettem a Biztonsági Tanács patkóalakú asztalához, annak is a jobb széléhez, ahol a testület által meghívott tagállamként mondhattuk el álláspontunkat Kambodzsa témájában.
ENSZ-kiküldetésem lejártával 1982-ben Várkonyi Péter akkori külügyminiszter mellett dolgoztam személyi titkárként, osztályvezetői besorolásban. Ilyen beosztás, amit manapság kabinetfőnöknek neveznek, azelőtt nem létezett a Bem rakparton, úgyhogy először én tölthettem be e posztot a minisztériumban. Közvetlen közelről figyelhettem meg a magyar diplomácia vezetőjének munkáját, részt vettem tárgyalásain, elkísértem utazásaira, s olyan betekintést nyerhettem az apparátus munkájába, mint még soha. E megbízatásomat követően, végigjárva a II. titkári, I. titkári, majd tanácsosi beosztásokat, léptettek elő 1986-ban nagykövetté, s immár ebben a minőségben vezethettem a magyar küldöttséget a helsinki folyamat 1986–89 közötti bécsi tanácskozásán.
Rendkívül érdekes időszak volt ez, ami egybeesett Gorbacsov SZKP-főtitkár hatalomra jutásával és így – vele együtt – a Bécsben dolgozó szovjet delegáció magatartásának fokozatos változásával is. Küldöttségünk igen nagy autonómiával képviselte az akkori magyar külpolitikai vonalvezetést és a nyugati delegációk figyelmét, érdeklődését felkeltve, leginkább „szövetségeseink” kedélyeit borzolta fel magatartásával és felszólalásaival politikai, gazdasági, katonai-biztonsági vagy emberi jogokkal összefüggő kérdésekben, ez utóbbiak között a másként gondolkodók, a vallásszabadság, a Wallenberg-ügy, a nemzeti kisebbségek, a romániai falurombolás és más témák vonatkozásában. Még konkrétabban: 1986 őszén a nemzeti kisebbségek témájában síkraszálltunk a mesterséges korlátozások ellen, elutasítottuk a nacionalizmust, az erőszakos asszimilációt, szorgalmaztuk a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak elismerését. 1987 tavaszán társszerzőként csatlakoztunk a nemzeti kisebbségek védelme témájában benyújtott nyugati határozattervezethez, a bécsi találkozón részt vevő küldöttségek között szétosztottuk a romániai falurombolásban érintett helységek, történelmi és vallási emlékek listáját. 1987 őszén felszólalásunkban hangsúlyoztuk, hogy az egyének hozzájárulásai, a másként gondolkodók hasznosak lehetnek a társadalmi problémák megoldásában. 1988 őszén, nyugati megemlékezésekre reagálva, méltattuk Raoul Wallenberg második világháborús budapesti embermentő tevékenységét, s reményünket fejeztük ki, hogy a Szovjetunióban végbemenő folyamatok révén fény derülhet arra is, mi történt a svéd diplomatával.
Egy másik felszólalásunkban a vallásszabadság kapcsán idéztünk a legújabb pápai enciklikából, mely a nemzeti kisebbségek védelmében emelt szót.
(Ugyanebben az időszakban a Scinteia című romániai központi pártlap azzal vádolta meg Magyarországot, hogy az 1975-i Helsinki Záróokmánnyal ellentétes javaslatokat támogat a bécsi találkozón, s a legreakciósabb körökkel működik együtt.)
1988 végén elutasítottuk azt a megközelítést, ami a jótékonykodó központi hatalom által gyakorolt gyámkodó paternalizmust hirdeti. A találkozó végén, 1989 januárjában tartott külügyminiszteri szakaszon tett román felszólalásra a magyar diplomácia vezetője kifejtette, hogy a belügyekbe való beavatkozás elve nem lehet hivatkozási alap a kritika és a nemzetközi kötelezettségek elhárítására. Jelzem, hogy az osztrák fővárosban dolgozó magyar küldöttség bécsi megnyilvánulásaira konkrét instrukcióink nem voltak, az általános helyzet, az otthoni és a nemzetközi politikai folyamatok alapján magunk szűrtük le, mit tehetünk, mit kell tennünk ezen a fontos kelet–nyugati tanácskozáson.
A példaként felsorolt megnyilvánulások sorában a legutóbbi már a magyar külügyminiszteré volt, de látható, hogy az teljes szimbiózisban volt Bécsben dolgozó küldöttségünk korábbi megnyilatkozásaival.
Nyugati kollégáink rajtunk keresztül mérték fel, milyen erővonalak mentén alakulnak a Varsói Szerződés tagállamainak egymás közötti kapcsolatai. Az 1970-es évek elején tartott, a későbbi Helsinki Záróokmány megszerkesztése céljából összeült genfi konferencián országunk még „beágyazottan” vett részt a szocialista országok tevékenységében, újító hangokat csupán a gazdasági-kereskedelmi témákban hallatva. Az 1980-as évek második felében az osztrák fővárosban tartott találkozón viszont már élesen megmutatkoztak a térségünk országai és az általunk képviselt álláspontok közötti különbségek, sőt, ellentétek.
Itt is felhívom a figyelmet az emberi tényezőre. Aki „elvan, mint a befőtt”, az nem tud élni a kínálkozó lehetőségekkel. A bécsi magyar küldöttség tagjai, kihasználva, hogy Budapest nem szabta meg, mikor vegyünk levegőt és milyen testtartással üljünk székeinken, maximálisan tudott élni egy alakuló, átalakuló (!) európai helyzet nyújtotta új paraméter-rendszerrel. Budapest nem is tudta volna szájba rágó módon instruálni bécsi képviselőit, mert e munka sokszor előre nem látható területeket, kérdéseket érintett, amikre nem mindig lehetett előre felkészülni és ahol improvizálni is kellett, felhasználva a „nyugati” – azaz a NATO/Európai Közösségek, valamint a semleges és el nem kötelezett országok képviselőivel fenntartott folyamatos eszmecseréinkből származó előnyeinket. Vannak ugyanis a diplomáciában olyan helyzetek, amikor hiányoznak a központi utasítások és az egyénnek magának kell eldöntenie, mit és hogyan cselekszik. A bécsi találkozó bőséggel kínálta az ilyen alkalmakat. Szövetségeseink e magatartásunkat megrökönyödéssel figyelték. Ekkoriban még rendszeres „szocialista egyeztetőket” tartottunk, ahol – elvben – közös platformokat voltunk hivatottak kidolgozni. De ez már nem ment, s a szovjet delegáció is egyre megértőbbé vált a magyar (és lengyel!) magatartás iránt, cinkosan hallgatott, amikor hithű szövetségesei elvárták volna, hogy véget vessen ennek a „magánszámnak”.
Az ilyen az egyeztetőkön való részvétel az asztalnál ülő magyar diplomaták számára pszichésen is kényes és nehéz feladat volt, hiszen – a Varsói Szerződés tagállamai együttműködésének eddigi történetében szokatlan módon – gyakran a többiekétől eltérő véleményeket fogalmaztunk meg és kétségeink kifejezésével igyekeztünk enyhíteni a politikai ortodoxiát tükröző állásfoglalásokat.
Elmondható, hogy az 1986–89 közötti időszakban szovjet irányításról, pláne ellenőrzésről már szó sem eshetett, Moszkvának már szándéka sem volt erre még az ezt elváró Varsói Szerződés-tagállamok esetében sem. Abban az időben az „érintett” fővárosok inkább azon voltak, hogy a kidolgozandó bécsi záródokumentum minél kevésbé kezdje ki rezsimjeik ideológiai alapjait, s frusztrálva kellett tapasztalniuk, hogy a moszkvai „Big Brother” többé már nem őrködik éjszakai nyugalmuk felett. A „tömbfegyelem” ideje már a múlté volt, s mi, akik nemzetközi fórumokon dolgoztunk, éreztük, tapasztaltuk, hogy az intézményesen még a „Kelethez” tartozó Magyarország valamiféle légüres térbe került e „Kelet” és a folyó túlsó partján várakozó „Nyugat” között. (Folyt. köv.)
A sorozat első része itt olvasható; tessék kattintani!