Cikkünk szerzője Erdős André nyugalmazott nagykövet. Szakmai pályafutását a külügyminisztériumban töltötte. A Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében folytatott tanulmányai után, 1965-ben kezdte meg állami szolgálatát. Első külföldi kihelyezése Marokkóban volt, majd a multilaterális diplomácia terepére váltott. (Nyitó képünk akár az Alpokban is készülhetett volna; szerzőnk az afrikai Atlasz-hegység előterében.)
A király születésnapját évente megünnepelendő, 1971 júniusában az észak-afrikai ország elitje és a Marokkóba akkreditált nagykövetek az Atlanti-óceán partján fekvő Skhiratban, a nyári királyi rezidencián gyűltek össze.
Gyönyörű nyári nap volt. Én azért találtam ott magam, mert nagykövetemnek, nyelvtudás hiányában, szüksége volt tolmácsra. Egy idő után, jóval a rendezvény vége előtt, úgy döntött, hogy hazatérünk Rabatba. Beültünk a gépkocsiba, s a visszaúton, nem sokkal az után, hogy elhagytuk az uralkodói rezidenciát, láttam, amint katonákkal megrakott teherautók száguldottak velünk szemben – Skhirat felé. Természetesen akkor semmi jelentőséget nem tulajdonítottam ennek, és csak hazaérve értesültünk arról, hogy több száz fegyveres rohanta le a vendégekkel teli királyi rezidenciát, lövöldöztek, mindenkit a földre fektettek, a királyt elkülönítették. Mintegy száz ember meghalt, köztük a belga nagykövetet is meggyilkolták. Az események lefolyásáról több forrásból is azt hallottuk, hogy amikor a puccsista katonák vezetője szembekerült II. Hasszán királlyal, az uralkodó beszélni kezdett hozzá és a környezetében lévő fegyveresekhez arról, hogy milyen esztelen dolgot követnek el. E kissé bizarr történet végén a katonákat vezető tiszt letérdelt az uralkodó elé, a fegyveresek pedig megéljenezték a királyt, majd hazamentek.
Jómagam e történetből azt a következtetést vontam le, hogy egy vezető diplomata nyelvtudásának megléte, de adott esetben hiánya is kedvező fejleményekhez vezethet, mert ha nem távozunk a helyszínről szinte elsőként, akkor részesei lehettünk volna a lövöldözéseknek, robbantásoknak, erőszakoskodásoknak, mígnem a marokkói király türelmével és higgadtságával – személyes bátorságával – egymaga meg nem oldja e válsághelyzetet. Így egy évvel később, 1972 júliusában Skhiratban ismét megünnepeltük a király születésnapját, ahol semmi nem emlékeztetett az esztendővel azelőtti puccsra.
Tengeri finomságok.
A diplomáciai testület az asztaloknál.
Marokkóban nagy kultusza van a mentateának.
II. Hasszán király a vendégek között.
Nem kellett sokáig várni, hogy egy újabb meglepetés érje az országot: 1972 augusztusában II. Hasszán repülőgépén éppen hazafelé tartott franciaországi látogatásáról, amikor marokkói katonai gépek a levegőben megtámadták az uralkodót szállító repülőgépet. A gépet több sérülés érte, s hírek szerint a király a fedélzeten magához ragadta a pilóták mikrofonját és azt üvöltötte bele, hogy a tüzelést hagyják abba, mert a zsarnok meghalt! Mire a támadó gépek feladatuk eredményes végrehajtásának hiedelmével visszafordultak Marokkó felé. Nem sokkal később II. Hasszán gépe is landolt Rabatban – az újabb puccskísérlet is kudarcba fulladt.
Az érdekes ebben a történetben, hogy ugyanaz az Oufkir tábornok, aki az 1971-i puccs pillanataiban a király melletti fellépést vezette, az uralkodó elleni 1972-i kísérlet vezető személyisége volt.
A fenti történet tulajdonképpen hamis képet festhet Marokkóról, mert vészesen emlékeztethet az arab világ többi országának hányatott eseményeire. Holott, ha visszatekintünk az Észak-Afrikától a Közel-Keletig húzódó eme hatalmas térség elmúlt évtizedekben lezajlott történéseire, joggal állapíthatjuk meg, hogy Marokkó – a belpolitikai feszültségek, tüntetések ellenére – a többi arab államhoz képest jóval békésebb, kiszámíthatóbb. S ha ehhez hozzávesszük a marokkóiak ismerten barátságos, kedves, vendégszerető viselkedését, aligha túlzásnak azt állítani, hogy Rabatban, Fezben, Marrakesben és bárhol másutt az országban minden ide látogató jól érezheti magát.
Az V. Mohammed sugárút a város központjában.
A híres Hasszán-torony.
Régi várfal.
Az itt Médinának hívott kereskedőnegyed.
A fenti négy felvétel: utcaképek a marokkói fővárosból.
A magyar külképviselet épülete az 1960-as, 1970-es években.
Feleségem a nagykövetség kertjében hagyományos öltözékben.
Rabati óvodások / köztük kislányom is.
Rabat peremén fürdőzés a tengerparton.
Egy kissé természetesebb felvétel a tengerpartról.
E felsoroláshoz még azt is hozzátehetjük, hogy egy olyan országról beszélünk, ahol a mediterrán vidék, a Szahara vagy az Atlasz-hegység télen havas csúcsai igen eltérően gazdag természeti látnivalóval lepik meg az ide látogatókat. Tavaly 13 millió turista járt Marokkóban, mely így az első helyen áll a látogatókat fogadó országok között az afrikai kontinensen.
Nem messze Meknèstől található Volubilis, az UNESCO világörökségi listáján előkelő helyen szereplő, kivételesen jól megőrzött római város maradványaként:
Tájkép Meknès városánál.
Sokfelé találkozunk sajátos öltözékben az utcákat járó helyi vízárusokkal.
Marokkóban a természet lágy ölén.
A politikai és gazdasági élet központjainak számító Rabaton és Casablancán kívül három császárvárost tartanak számon az országban: Meknèst, Fezt
és Marrákest.
A város turistáktól hemzsegő főterén, a Dzsámáá El Fná-n helyi muzsikosok szolgáltatják a zenei aláfestést.
Ami Casablancát illeti, itt egy képet adok közre egy szálloda bejáratáról; ma már aligha mond valamit is az ide látogatóknak. Ez az Anfa Hotel, ahol 1943 januárjában Roosevelt amerikai elnök, Churchill brit miniszterelnök és a franciaországi ellenállást vezető De Gaulle tábornok találkozott, hogy megvitassa a Hitler-ellenes háború további menetét. Sztálin a sztálingrádi csatára hivatkozva lemondta részvételét.
A casablancai Anfa szálloda bejárata.
Egy francia–spanyol megállapodás alapján Marokkót 1912-ben francia és spanyol protektorátusra osztották föl. Madrid az ország északi, földközi-tenger melléki és két kisebb, déli területét kapta meg, kivéve az északi csücsökben lévő Tanger városát, amely – a túlsó parti Gibraltárhoz hasonlóan – különleges stratégiai fontossággal bírt és 1923-ban nemzetközi övezetté nyilvánították.
Tangeri utcakép; a városból át lehet látni Európába.
Ez a helyzet Marokkó 1956-ban visszaszerzett függetlenségének a kikiáltásáig tartott, amikor is az északi és a déli területek egyesültek. A spanyolok által birtokolt egyéb kisebb dél-marokkói területek 1958-ban, illetve 1965-ben csatlakoztak a független Marokkóhoz.
A régóta üresen álló francia–spanyol vámház az 1970-es évek elején a két protektorátus közötti egykori határ mentén.
Elhagyatott géppuskafészek a marokkói protektorátusi határ francia oldalán.
Az évtizedekig tartott spanyol jelenlét nyomai számos helyen máig felfedezhetők az északi területeken.
A volt Spanyol-Marokkó területén található Tétouane-ban látható a Cervantes Színház 1913-ban emelt épülete.
Keresztény templom Tétouane-ban.
Tétouane – városkép.
A spanyol múlt egy darabja. Ugyancsak érdekes a szintén Észak-Marokkóban fekvő Chéchouane városa, ahol az ottani keresztény templom falán mindmáig olvasható felirat a Spanyolországért elesettek emlékét hirdeti.
A település berber–arab jellege mindazonáltal egyértelműen látszik.
És itt van még két kép a város mindennapjairól: ruhamosás és szárítás:
S ha már az afrikai földrész e táján a spanyol vonatkozásokról beszélünk, meg kell említenem a világon található számos ún. befagyott konfliktus között azt, amely több évtizede létezik a kontinens eme szögletében. A Marokkó és Mauritánia között fekvő, spanyol kézben lévő Rio de Oro területén a dekolonizációs folyamatok részeként egy függetlenségi mozgalom 1973-ban fegyveres harcot indított, mely Spanyolország, Marokkó és Mauritánia részvételével Madridban 1975-ben megkötött megállapodással végződött. A feszültség nem szűnt meg, mivel a függetlenségi mozgalom folytatta küzdelmét, Marokkó és Mauritánia között pedig növekedett a viszály, mivel a területnek a két ország közötti megosztását Rabat elutasította. Sőt, 1975-ben II. Hasszán király utasítására 350 ezer marokkói a Marche Verte/Zöld Menet alkalmával látványosan átgyalogolt Marokkóból Rio de Oro területére. Végül 1979-ben Mauritánia hivatalosan is lemondott a terület déli részéről, Marokkó pedig annektálta a nemzetközi diplomáciában Nyugat-Szaharának elnevezett entitás teljes területét. A fegyveres függetlenségi harc, amelyet a szomszédos Algéria támogatott, 1991-ben fegyverszünettel fejeződött be, ami tulajdonképpen csupán befagyasztotta az ott kialakult frontvonalakat, azaz: a terület 80%-a Marokkó ellenőrzése alatt áll, a magát Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságnak nevező függetlenségpártiak a térség ötödét tudhatják magukénak.
Sajátos vonatkozása e konfliktusnak, hogy igen sok ENSZ-tagállam hivatalosan is elismerte a terület önállóságát (némelyek ezt később visszavonták, s 1984-től Nyugat-Szaharát felvették az Afrikai Unió tagjai közé. Marokkó ellenlépésként kilépett a szervezetből, majd – anélkül, hogy bármi alapvetően megváltozott volna a terepen – 2017-ben visszatért az Afrikai Unió kötelékébe.
Az akkor még spanyol fennhatóság alatt állt Nyugat-Szaharával szomszédos legdélibb marokkói Tantan tartományt nagykövetem ottani hivatalos útján alkalmam volt megismerni, s mondanom sem kell, hogy egy kárpát-medencei látogató számára ez nagy élmény volt.
Tantan tartomány határjelzője.
Tantan városa a Szahara ölében.
Nagykövetem helyi népviseletben.
Kapcsolattartás a helyiekkel.
És a tevék is tudhatták, hogy nem csak evésből, hanem munkából is áll az élet:
Ott jártunkkor véletlenül rábukkantunk német fiatalok egy túrázó csoportjára is:
A térségben fekvő Goulimine városát a Szahara kapujaként tartják számon:
Itt, Marokkó déli csücskében bukkan elő látványosan a víz igazi jelentősége az élet fenntartása szempontjából.
Marokkóban nem ritkák a népünnepek, a táncos zenei összejövetelek. Alkalmam volt nekem is jelen lenni ilyen eseményeken
Nemegyszer „Fantázia” néven lovas bemutatókat tartanak, ahol a lovasok puskával a kezükben jeladásra őrült rohamra indulnak, s a finis előtt pár méterrel lefékezik vágtázó lovaikat és eldördülnek fegyvereik.
Felkészülés a futamra,
A puskák eldördülnek.
Ha a király is ellátogat egy ilyen eseményre, fogadására felkészülnek,
a helyszínt díszes szőnyegekkel terítik be,
nem maradhatnak el az ikonikus teáskannák,
majd maga az uralkodó is megjelenik
Marokkóban akármerre jártam is az országban, lubickolhattam a látnivalók gazdagságában. Itt van Esz-Szavíra/Essaouira városa az Atlanti-óceán partján, pompás portugál építészeti örökségével
valamint egy piac látványával.
A külügyminisztériumban elhelyezkedésemet követően, a szokásos hároméves (budapesti) központi beosztást követően, szakmai pályafutásom első külföldi kihelyezése Marokkó volt. Visszagondolva a Bem rakparti eseményekre, még ma is nehezen tudom felfogni azokat az engem is érintő személyzeti döntéseket, melyek – hatéves arab szakos tanulmányok után – a minisztérium útlevélosztályára, majd a vietnami, laoszi és kambodzsai referatúrára, s ezt követően az afgán és iráni ügyekkel foglalkozó részlegre irányítottak. E beosztásoknak semmi köze sem volt az az arab világhoz.
A marokkói külszolgálat – arab országról lévén szó – úgy tűnt föl, hogy kissé megkésve, végül ésszerű irányba mozdíthatott el. Rabatba megérkezvén hamar kiderült, hogy ez a központi döntés nem vett tudomást bizonyos realitásokról. A három hosszú esztendőn át tartalékba helyezett arab tudásomat végre hasznosítandó, a Korán nyelvén kezdtem meg marokkói tevékenységemet. Helyi kapcsolataim, kollégáim viszont azt kérték, hogy mondanivalómat ne az irodalmi arab nyelven, hanem franciául fogalmazzam meg. Minek következtében négyéves marokkói tartózkodásom alatt igazán és hivatalosan nem volt szükségem arab nyelvtudásomra. Talán a rabati Médinában, az utcai árusokkal, kereskedőkkel beszélgetések során térhettem vissza e nyelvre, habár az általam használt irodalmi arab igencsak eltért az országban használt helyi arab dialektustól. Az arab világ eme legnyugatibb országában, az Atlanti-óceán partvidékén a mindennapokban nem éppen azt a hétköznapi nyelvet beszélik, mint azok, akik az Indiai-óceán mentén tengetik életüket. S ha a térképre nézünk, megállapíthatjuk, hogy minél messzebb kerülünk a Közel-Kelettől, annál nagyobb a különbség az irodalmi arab és a beszélt nyelvek között.
Így marokkói tartózkodásom nem mozdította elő ugyan arab tudásom fejlődését, de az tény, hogy ami Mohammed próféta nyelvéből bennem megmaradt, későbbi multilaterális tevékenységem közben segítette a szívélyes, bensőséges kapcsol kialakítását arab országokból érkezett kollégáimmal, akik értékelték, hogy „nicsak, itt egy magyar, aki valamit azért tud arab nyelven”. S numizmata lévén, ellentétben legtöbb gyűjtőtársammal, nem okoz számomra problémát az arab világban használt aprópénzek eredetének és értékének azonosítása.
Félretéve nyelvi fejtegetéseimet, marokkói tartózkodásom négy, felejthetetlen évvel ajándékozott meg. Munkál bennem a szándék, hogy látogatóba még egyszer visszatérhessek oda, ahol annak idején megkezdhettem diplomáciai pályafutásomat .