December 7-én, szombaton délután leleplezték Csurka István bronz mellszobrát Lakitelken, a Hungarikum Ligetben, a Kölcsey-ház előtti Nemzeti Pantheonban. (A nyitó képen: egy eseményen Orbán Viktor üdvözli Csurka Istvánt.)
A 90 évvel ezelőtt született író, politikus munkásságának megítélése alapvetően megosztja a társadalmat. Hívei olyan váteszként emlegetik, akinek – mint azt a Magyar Nemzet (a kormány félhivatalos lapja) publicistája korábban írta róla –
Így talán többen fölismerik, mint szobor formájában. (Forrás: hvg.hu)
„…látnoki hitelességét az idő igazolja. Ahogy múlnak az évek, egyre jobban. Amit a rendszerváltástól haláláig (2012 – a szerk.) megjósolt, papírra vetett, ma itt van köröttünk, kevés kivétellel hajszálpontosan. (…) Már az Antall-korszak elején, mikor az SZDSZ még sikerrel hazudta magát antikommunistának, ő pontosan látta, az csak máz. Hatalom-átmentés zajlik, agysorvasztás liberális köntösben. (…) Sorosba is belelátott. Látta a Disznófejű Nagyúr mancsait, amint nyúl a magyar öntudatért.”
A hozsannázó nacionalista, ellenségképben gondolkodó cikkíró példaadóként idézi Csurka „Ébresztő, magyarság” című 1990. január 14-i rádiójegyzetét – ami a rendszerváltás után megjelenő antiszemitizmus beköszöntő harsonaszólama volt. Üdvözli és visszhangozza a Csurka-jegyzet legnagyobb botrányt keltett sorait:
„… amíg egy törpe kisebbség el tudja hitetni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága az igazság, és minden, ami az ő körén kívülről jön, elvetendő (…), addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy népi tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban. Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk.”
A társadalom másik rétege, hordozva az elmúlt 90 év borzalmainak fizikai és lelki sebeit, döbbenten és kétségbeesve látja, hogy a múlt század 30-as éveiben elkezdődött, az eddigi legtöbb emberáldozatot követelő világégéshez és 6 millió zsidó elpusztításához vezető európai folyamat kísértetiesen hasonlított a mai fejleményekhez. Ezért meggyőződéssel osztja Gadó Jánosnak a Szombat című folyóiratban megjelent véleményét, ami szerint
„Csurka István az 1989 utáni magyarországi antiszemitizmus vezéralakja volt, lapjában, a Magyar Fórumban hétről hétre lankadatlan szorgalommal interpretálta az előző hét történéseit a zsidó világ-összeesküvést leleplező nemzetmentő szemszögéből. Egyetlen ember sem tett annyit a magyarországi antiszemitizmus 1989 utáni újraélesztéséért, mint ő. Kétségkívül nem konjunktúralovag volt, őszintén, véresen komolyan vette a zsidó összeesküvést, minden szavából hitbéli meggyőződés sugárzott.”
Schmidt Mária, a Terror Háza főigazgatója szerint azonban
„az egész antiszemita bélyeg és ez az egész dolog, ami Csurkával szemben megfogalmazódott, azért alakult ki, mert Magyarországon részben a Rákosi-rendszer, részben a Kádár-rendszer alatt, és ez a mai napig tart egyébként, a zsidó szót nem lehet kiejteni, és ez tabusítva van, és ő ezt a tabut megtörte”.
Csakhogy, amint arra Bolgár György a Népszavában rámutat:
„…a tény az, hogy Csurkát nem azért minősítették antiszemitának, mert leírta és kimondta, hogy ’zsidó’, hanem azért, amit a szó elé és utána írt, azon az alapon szidva, kritizálva, gyűlölve embereket és gondolatokat, pártokat, országokat, hogy van valamilyen mindenkit fenyegető világméretű zsidó összeesküvés és zsidó háttérhatalom.”
Ha ez nem antiszemitizmus, akkor vajon mi számít annak? – teszi fel a költői kérdést Bolgár, joggal.
Mindazonáltal, nem csupán újságírói csörtékről van szó. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz), a legnagyobb magyar zsidó szervezet rendre figyelmeztet az Európa több nagyvárosában bekövetkezett zsidóellenes zavargások kapcsán: történelmi sorsfordulóhoz érkeztünk. Megtörtént az eddig elképzelhetetlen: újra sorozatos zsidóellenes megmozdulások zajlanak Nyugat-Európában, zsidó embereket és közösségeket ismét közvetlen életveszély fenyeget. Ezek az események élesen rávilágítanak a korábban szilárdnak hitt biztonság törékenységére.
Magyarország a zavargásokat és tüntetéseket illetően kivétel, jelenleg a magyarországi zsidóság biztonságban van. Ám az olyan lépés, mint a Csurka szobor avatása nálunk is veszélyes fejlemény. A Mazsihisz éppen ezért állásfoglalást tett közzé, melyben emlékeztet:
„A szoborállítással egy olyan ember életműve előtt tisztelegnek, akivel a magyar parlamenti pártok az antiszemita megnyilvánulásai miatt nem vállaltak közösséget.”
„Csurka Istvánnal egy olyan személy kultuszát alapozná meg a kezdeményező, akinek a munkásságát határozott és számtalanszor bírált antiszemitizmus jellemzi, amit a magyar zsidóság nem felejt, és amit minden tisztességes magyar állampolgár, felekezeti hovatartozásától függetlenül, elutasít. Ráadásul ma, amikor a vészkorszak óta a legnagyobb antiszemita és Izrael-ellenes hullám söpör végig Európán, a szélsőjobboldali MIÉP-et megalapító Csurka István szobrának felavatása még inkább felbátoríthatja azokat, akik a zsidóság és a Zsidó Állam ellen uszítanak” – figyelmeztet az állásfoglalás, amely így folytatódik:
„Mindezeket figyelembe véve a Mazsihisz általános érvényű álláspontja, hogy a teljes életművet tekintve a Csurka-szobornak nincs helye a lakiteleki Nemzeti Pantheonban, Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas tudós mellett.”
Azt pedig, hogy mit jelentettek a rendszerváltoztatás hajnalán Csurka uszítással felérő kirohanásai, jól érzékelteti például az amerikai reagálás. Charles H. Thomas nagykövet még csaknem két évvel a Csurka beszéd után is azt nyilatkozta e sorok írójának, a Világgazdaság című napilapban terjesztett Egyesült Államok mellékletben, hogy
„Természetesen nem vagyunk elégedettek a szélsőjobboldali, nyugatellenes és antiszemita megnyilvánulások megjelenésével. (…) Magyarország egyedülálló helyzetben volt. Az országban nem volt szélsőjobboldali mozgalom, nem voltak nyugatellenes, befektetésellenes, demokrácia-ellenes jelenségek. Ezeket a potenciális beruházók Magyarország számára veszélyes elemeknek tartják. Nem hiszem, hogy ezek a mozgalmak nagy támogatást élveznek, de – minthogy megjelentek, holott korábban ilyen jelenségek nem voltak – Magyarország nem különbözik sokban a szomszédjaitól, ahol ilyen problémák vannak.”
Kevésbé diplomatikusan, illetve jóval nyíltabban fogalmazott Gary I. Gallagher amerikai kereskedelmi attasé:
„…azt kell mondanom, hogy ez rémes fejlemény Magyarország számára. Ezt nem mint politikai hivatalnok, vagy kulturális szakértő mondom, hanem mint üzletember. A világ legnagyobb pénzügyi központjaiból, Londonból, Tokióból és más helyekről hívtak fel, és döbbenten kérdezték, hogy mi történt Magyarországon, mi ez az antiszemitizmus és külföldi beruházásellenesség? Annak rendkívül súlyos nemzetközi kihatásai lehetnek Magyarország számára, hogy a Salomon Brothers, a First Credit Swiss Boston, a Barclays, a Meril Lynch és más világcégek azzal vannak elfoglalva, hogy mi is ez az ügy, ahelyett, hogy figyelmüket arra fordítanák, hogyan építsék kapcsolataikat Magyarországgal. Ez nem jó a magyar gazdaságnak. Egyszerűen nem tudok elképzelni ártalmasabbat, amely gyorsabban alá tudta volna ásni Magyarország image-ét. Erről magyarázkodik a mi nagykövetünk, az önök nagykövete, az AmCham. Ez ugyan Magyarország belügye, amibe nem kívánunk beavatkozni, de meg kell mondjam, hogy ezzel az üggyel a világ pénzügyi köreiben foglalkoznak.”
Csurka ébresztő riadójának idején az MTI tokiói tudósítója voltam. A rádióban elhangzott beszédre és az azzal foglalkozó Népszabadság interjúra jómagam is reagáltam, a lapban 1990. január 27-én megjelent, az író-politikusnak címzett nyílt levelemben. Íme:
„Tisztelt Csurka István! Elgondolkoztató kellene, hogy legyen, hogy mostanában mennyien félreértik, félrehallják önt. A pontos fogalmazásra azonban még az ebből támadt vihar sem készteti. A Népszabadságban január 22-én megjelent interjújában is megengedte magának azt a kijelentést, hogy ’…én csak arra figyelmeztettem, hogy a japánok és a dél-koreaiak jönnek, és átveszik a hatalmat. Ezt én nem akarom negatívumnak, kiküszöbölendő jelenségnek feltüntetni. Nem ellenzem, hanem azt mondom, hogy ez tény.’ A japán és a dél-koreai tőke behatolására ’nyüszítve’ reagáló kaliforniaiakra hivatkozó érvelését azonban semmiképpen sem lehet úgy értelmezni, hogy nem akart figyelmeztetni, nem akarta negatívumnak beállítani ezt a jelenséget, hiszen éppen az ellen ágált, hogy ’már itt vannak nálunk, és szerződéseket kötnek velünk’.
Nézzük, milyen komoly is a japán és a dél-koreai jelenlét hazánkban? A japán külkereskedelemnek mindössze 0,38 százalékát teszi ki a hat kelet-európai országgal lebonyolított forgalma, ezen belül hazánk részesedése a távol-keleti ország külkereskedelméből 0,07 százalék. Még jellemzőbb, hogy a magyar dollárelszámolású kivitelnek mindössze két százaléka irányul Japánba, a huszada annak, amit a Közös Piac országaiba szállítunk. Pedig a 120 milliós ország nemcsak nagy piac, hanem a világ legdrágább piaca. A Kelet-Európában levő 1165 vegyes vállalat közül mindössze 14 japán, amiből öt érint bennünket. Dél-Koreával pedig csak a legelső lépések megtételénél tartunk. Sajnos, a félelme tehát alaptalan.
Ön, mint író és politikus pontosan tudja, mi a különbség a tény és a részigazság, tendencia és a jelenség, az ötletezgető, információ-mazsolákkal tűzdelt magánvéleménnyel operáló aktuálpolitizálás, valamint az érvekkel alátámasztott koncepció között. A meg nem nevezett barátokra, levelekre, gratuláló kézszorításokra hivatkozásnak nincs bizonyító ereje. Az ön érvelésénél azonban talán elgondolkodtatóbb az, hogy az elmúlt két hétben egyetlen írás sem látott napvilágot a sajtóban, amely üdvözölte volna rádióbeli ’ébresztő’ szavait. Pedig — mint éppen ön hangsúlyozta a Népszabadságnak adott interjújában — már a kormánynak sincs lapja, tehát az a vád nem érheti a magyar sajtót, hogy irányított, mi több, cenzúrázott volna.
Ön járt Kaliforniában. Azok közül, akik még nem jártak ott, közreadott tapasztalatai alapján nagyon sokan azt hihetik, hogy Los Angelesben izzik a japánellenesség. Elfelejtett ugyanakkor arról szólni, hogy csupán Kaliforniában a japán és a dél-koreai jelenlét már 200 ezer embernek biztosít munkaalkalmat, ráadásul magasabb színvonalon, mint a tősgyökeres amerikai technika alkalmazása révén. Azt sem említette, hogy a nyereség megcsapolásáról a kaliforniai kormányzat nem feledkezett meg. És még egy apróság: ki kényszerítette az ön által nyüszítőnek minősítetteket, hogy eladják a legdrágább telkeiket Kaliforniában, és hagyják, hogy a japánok meg a dél-koreaiak gyárakat építsenek ott? Nyilván nem szerelemből tették, hanem számításból. Az egyik érdekcsoportnak megérte, a másiknak a véknyába vág, tehát nyüszít, mert kapaszkodhat a verseny kényszere miatt. De kinek rossz ez?
Nem teljesen érthető, mit akart azzal mondani, hogy az európai és a dél-koreai ember közötti különbség mindig megmarad. Ennek, a ’másságnak’ a hangsúlyozása mindenféle kiegészítés nélkül, tartok tőle, hogy újabb félreértésekre ad okot. Gyanítom ugyanis, hogy a ’másság’ hangsúlyozásával nem annak progresszív jellegére, a távol-keleti társadalmi szervezettségre, összetartásra, feladatcentrikusságra utalt.
Tulajdonképpen mi kifogása van az ellen, hogy Japán és Dél-Korea már itt van nálunk is, és szerződéseket köt velünk? Talán az zavarja, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvétele Dél-Koreával elvitathatatlanul összefügg a még hivatalban levő kormánnyal? Akkor miért nem ezt mondja? Ez és a dél-koreaiak mássága, továbbá a kaliforniaiak prüszkölése szerencsére a tényeken nem változtat. Az is tény, hogy a japán kormány miniszterelnöke első, magyarországi látogatását január 15-re időzítette, nem pedig március 25. utánra (a rendszerváltás utáni első országgyűlési választások utánra – a szerk.). Ez azonban még nem ok arra, hogy fontos legyen megtorpedózni azt a spontán érdeklődést, ami a Távol-Kelet eredményei iránt hazánkban országszerte megmutatkozik, amikor végre eljutottunk odáig, hogy a nálunk fejlettebbektől akarunk tanulni, és ehhez olyan partnerekre találunk, akikben van segítőkészség is. Miért káros az, ha a magyar nép, amelyiknek ön oly elhivatott védelmezője, ’zavarodottságában’ végre jeleket kap a világ távoli részéből is, amelyek – amint arra a japán miniszterelnök is utalt – azt bizonyítják, hogy a megújulás, amelynek minden politikai erő a részese, találkozik a nagyvilág megbecsülésével? A válasz, higgye el, nemcsak engem érdekel, hanem távol-keleti partnereinket is.”
Ma viszont ott tartunk, hogy a Csurka-féle „Washington–Tel Aviv–Tokió tengelyt” felváltotta Brüsszel és a migrációs veszély. Semmi sem változott tehát, csak hangosabb lett az ellenségkép-gyártók retorikája. Csurkára, a rasszista, nacionalista, ellenségkép-gyártó, antiszemita ideológusra pedig nyilván nosztalgiával gondol nemcsak a szélsőjobb, hanem a hatalmi elit is…