(Szerző: Lendvai Ildikó) Kéne a budapesti parlamentben egy tükörterem. Miért ne, Versailles-ban is van a királyi kastélyban! Ott tartották a nagy állami ünnepségeket, így az uralkodó és miniszterei, ha akarták, ha nem, kénytelenek voltak olykor tükörbe nézni.
Na, ez az, ami az ülésteremből hiányzik.
Tükörbe nézés híján viszont Kásler pl. nem átallotta azzal kiosztani az ellenzéki képviselőt, aki a pedagógusok oltását és a gyerekükkel otthon maradó szülőknek adandó pótszabadságot vetette föl, hogy ne dumáljon bele, hiszen nem ért hozzá: „Honnan van önökben a bátoság, hogy olyan kérdésekben, amikben semmi tudásuk nincs, véleményt mondanak?” – mondja ezt az az ember, aki úgy vállalta el egy tárca vezetését, hogy az odatartozó területek több, mint feléről (oktatás, szociálpolitika, sport) dunsztja sem volt. Amihez meg elvileg értenie kellett volna, azt inkább odaadták a belügyminiszternek, nehogy tovább rontson rajta.
Nagy kár, hogy a miniszterelnöknek sem volt módja a tükörbe nézésre. Ezért Jakab Pétert azzal tromfolta le, hogy miért viselkedik álszent módon „szegénylegényként”, miért beszél a szegényekről, amikor jómódú ember.
Mondja ezt az a kormányfő, akinek veje, apja, barátja-strómanja, hűbéresei és kliensei degeszre gazdagodtak. És közben azt állította, hogy ő aztán „nem foglalkozik üzleti ügyekkel”. Aki munka alapú társadalomról szónokol, miközben emberei kéjjel proliznak. Aki szóvá teszi a képviselő „álszent” parizerevését, ő viszont minden pózával próbálja a disznótorozó, pálinkázó, szotyolázó, kedélyes sörhasat eresztő egyszerű vidéki magyart alakítani.
Na, persze, ha lett volna tükör! Legalább egy olyan kicsike, zsebtükör nagyságú, a képviselői asztalokra szerelve, a szavazógombok mellé…
A versailles-i tükörgalériában egyébként 357 tükör van. Ide, a magyar parlamentbe elég lenne csak 133, annak a bizonyos 133 bátornak.