Most van elegem. Nagyon

(Iván Gizella jegyzete) Igen, most van elegem. Hogy miből? Inkább kiből. Mondhatom többes számban is. (Nyitó kép: Halász Géza.)

Kezdem tekintetes Lázár Jánossal, annak legutóbbi nyilatkozatával, amely szerint a kormány, bizony, ki fogja szorítani a külföldi kiskereskedelmi láncokat. Vagyis mehet haza az Aldi, a Lidl, a Spar… soroljam?

Ezek, kedves Lázár János, ha nem tudná, a magyarok kedvenc áruházai. Nem a Coop, még csak nem is a CBA. Gondolkodjunk már egy kicsit!

Mennyi munkanélkülit akarnak csinálni idehaza? Nincs elég? Ezek az áruházak és háttérintézményeik, logisztikai központjaik, a (be)szállítóik rengeteg magyarnak adnak munkát, kenyeret. S ne feledjük, megegyeztek a kormánnyal, amikor betették ide a lábukat, hogy cserébe a befektetéseikért milyen kedvezményeket kapnak és milyen kötelességeik vannak. Vagyis: vállalták a többi között azt is, hogy a polcaikon a hazai termelők árui is szép számmal megjelennek. S így is van. Ott vannak azok, amelyek megfelelnek a kipaterolásra szánt áruházak, boltok minőségi követelményeknek.

Az emberek pedig szeretik is őket. Nem véletlen, hogy ezek az üzletek mindig tele vannak, a magyar láncok pedig közel sem tudnak olyan forgalmat generálni, mint ők.

Mit akar? Újra orosz exportot a polcokra? Most ez a divat? Nem jött/jön még elég használhatatlan és veszélyes áru, lim-lom a kínaiaktól?!

Ezen kellene elgondolkodni, kedves Lázár János. Nem arra törekedni, hogy a megfelelés ürügyén és létráján felkapaszkodjunk megint a csúcsra, látván, hogy a vezér meggyengült. Nagyon átlátszó erőlködés ám ez, kérem.

Mert tény, hogy a vezér meggyengült és az egykoron hőn áhított Nyugaton pária lett. Világlapok címoldalán röhögnek rajtunk naponta nem egyszer, nem feledik félrelépéseinket és hülyeségeinket, és már nem csupán populistának, nacionalistának nevezik az ország első emberét. Nyíltan kimondják: a magyar főnök, mint egy kukac, rágja az unió almáját. Egyelőre csak kis féreglyukakat volt képes kirágni, de ha hagyják, lesz ez még rosszabb is.

S ugyanő nem tűri az ellenőrzést, mert azt hiszi, ő mindenek felett áll. Képes az unió minden országával szembe menni és megakadályozni azt, hogy elfogadják a költségvetést, csak azért, mert attól tart, kevesebb jut az euró-ezermilliókból a rokonoknak és haveroknak. Meg stadionokra. Jó, lehet az egészségügyre is csepegtet egy kicsit, hogy befogja az orvosok és a személyzet száját.

A járvány közben pedig tombol. Csaknem kétszáz halott naponta. Egy teljes generációt veszítünk el hirtelen. Miért? Mert nyáron jóformán senki sem törődött azzal, hogy milyen veszélyek vár(hat)nak ránk, miközben voltak példák, nagyon rossz és riasztó, gyászos példák előttünk. Majd jöttek a meccsek, mert ugye foci minden előtt. A nagyeszű urak közül egynek sem jutott eszébe, hogy ha húszezer ember kimegy a meccsre, az százezer fertőzöttet is generálhat. Tessék, itt van! A pénz meglett volna arra, hogy kórházakat építsenek, de inkább stadionok készültek, és nagyvonalúan szórták naccságosék a pénzt szerte a világba. Igaz, nem nekik kellett megdolgozni a százmilliókért.

A főnök most bosszúra szomjas. Utálja az Európai Uniót és mindazokat, akik nem hajlandók beállni az őt, a zseniálist pajzsra emelők és tapsolók közé. Legfrissebb ötlete, hogy belengette a közszolgálatinak csúfolt rádióban, az unión kívül is van élet, sőt jobb élet. És a közszolgálati (???) mikrofonőr még halkan sem érdeklődött tőle: és azután mi lesz? Gondolom, ez nem csak nálam verte ki a biztosítékot.

Ordítani tudnék ettől a felháborító viselkedéstől. A téma nem ilyen egyszerű, már csak azért sem, mert akár valóra is válthatja a fenyegetést a zsebnapóleon. Személyes érintettsége okán képes és bosszúból kiléptetni az országot. Bár igaz, népszavazással léptünk be, de a dicső Szájer-féle alaptörvénybe már beiktatták, a kilépéshez kétharmados parlamenti többség is elegendő. Mindenre gondoltak.

Mint tudjuk, van az országházban 133 bátor ember, aki az alamizsnáért, a megélhetéséért, meg azért, hogy ne derüljenek ki a bűneik, mindent képesek megszavazni. Mert tévedés ne essék, két marokra fogják a nyakukat, s csak időnként lazítanak rajta egy kicsit.

Biztos így van, mert másként, már feltűnt volna körükben néhány renitens gondolkodó, s figyelmeztette volna a vezért, nagy baj, igen nagy baj lehet a mostani terveiből. De nincs egy sem.

Mintha Bolondországban lennénk, ahol az a szégyen, ha valaki épeszű.

Holott tudniuk kell, a főnökük elszámította magát. Immár sokadszor. Ennek, ha lassan is, de beérnek majd a következményei.

Az első nagy kokit akkor kapta, amikor kedvenc amerikai elnöke elveszítette a választásokat, holott ő teljes mellszélességgel állt ki mellette. Eközben a jövő gondolkodóit, a színművészeti egyetem diákjait, tanárait akarta padlóra küldeni – minden gyalázatos eszközt bevetve. Mert akik gondolkodnak, azok szabadok és azok bizony veszélyesek. Mármint rá nézve. Majd jött az uniós vétó, ahol egyedül maradt. A következő, a harmadik a Demeter-ügy, majd ráadásként a Szájer-affér, ami nem csak kellemetlenséget okozott, nevetségessé is tette ország-világ előtt. Ja, és Deutsch Tamásról még nem is szóltam. De biztos azért, mert nem is érdemes.