(Szerző: M. Lengyel László) Mészáros Sándor nem lepett meg. Az első orosz–csecsen háború idején vezető diplomataként átélt és megszenvedett kalandjait, feladatait, eredményeit és kudarcait bemutató könyve (amelyet kivételes szerencsémre volt alkalmam bemutatni) már meggyőzött arról, hogy jól bánik a szavakkal, és otthon van a tényirodalom szabályainak dzsungelében. (A nyitó képen: szovjet egyetemisták – hamisíthatatlan cоветские студенты)
Mészáros Sándor, két neve között egy F-fel – meglepett. Kitűnő regényírónak, igazi irodalmi mesternek bizonyult. Ezzel a lehető legnehezebb helyzetbe hozott engem is.
Lehet-e nehezebb a rencenzes helyzete annál, amikor fél-, sőt, negyedszavakból is érti a szerzőt, értelmezni tud minden utalást, tudja, hogy minden vagy majdnem minden vele is megtörténhetett volna, csak éppen a szereplőket kellett volna kicserélnie. Hiszen az értékelés, a bemutatás (nem az elvont, tudományos igényű műkritika) lényegében semmi másról nem szól, mint hogy milyen érzéseket-gondolatokat kelt a mű a recenzensben, illetve ezt az analógiát felhasználva mit válthat ki a potenciális befogadóból, az olvasóból. Zavar támadt az erőben: szerző és recenzens túlzottan közel kerültek egymáshoz.
Mészáros F. Sándor nem memoárt írt. Regényt. Igazit. Olyat, amilyenre az utóbbi időkben Závada Pál, Grecsó Krisztián vagy Cserna-Szabó, esetleg Péterffy volt képes, persze Závada és Grecsó marad az élen. Ténybázisú regényt. De nem memoárt. Nem önéletírást. Főképpen nem önigazoló magyarázkodást. Pontosan tudom, hogy mi az, ami nem akkor, esetleg nem úgy vagy éppen nem azokkal a következményekkel történt. De ez magánügy.
Nincs itt ellentmondás! Mándy Iván mondta, hogy az írói alkotás legfőbb bázisa a jó memória. És ő tudta talán legjobban (meg Krúdy, meg Móricz), hogy attól, ha valamit pontosan leírunk, „elbeszélünk”, még nem lesz irodalom a mű. A való élet a bázis, de hogy mit építünk rá és mit társítunk hozzá, az a valódi lényeg.
A „mégis csak”, vagyis az igazi meglepetés: Mészáros F. Sándor regényének kitűnő, stabil, megingathatatlan szerkezete van. Ez egy – a mai divattól sokban eltérően – a szerző által remekül szerkesztett mű. A két sík egyensúlyban van. (Persze, szerencséje van, módja volt egyszerre szemlélő és alakító figurának lenni a csecsen háborúban, miközben korábban már módja volt kiismerni a Szovjetunió – és a helyén majd kialakuló konglomerátum – minden szabályát.) De ezen a két síkon ugyanazok a kérdések foglalkoztatják. Mi az igazság? Mi a tisztességes? Mi a bajtársiasság, a másik mellett való kiállás? Mikor és hogyan maradhatok önazonos? Meddig tartanak ki az elveim, és mikor kell őket beáldoznom, hogy mentsem magam, akár azért is, hogy cselekvőképes maradjak későbbi, fontosabb elvek és értékek megvédéséhez?
Az egyik színtér véresen komoly, felrobbanó bombákkal, a legkorszerűbb fegyverek pusztító sorozataival, a másik síkon csak a szellemi fegyverek dörögnek. És olyan töltényeik is vannak, mint a karrierizmus, a megalkuvás, a kicsinyes bosszú, a félreértelmezett igazodás vagy elvhűség, és az új, reformértelmezés, a személyi és szellemi nagyság vagy éppen törpeség. Az emberi lét két dimenziója, a fizikai túlélés és megélés, illetve a sikeresség, a jólét, a biztonság néz itt farkasszemet.
Nem kevésbé izgalmas színtér a másik, a moszkvai káderképző, a híres-hírhedt IMO, ahonnan diplomaták, újságírók, pártkáderek, bankárok, külkereskedők és mindenféle más szerzetek is kikerültek. Egészen biztos, hogy az ide járók, az innen kikerülők egyike sem született vörös csillaggal a homlokán. Egyikük sem volt a sztálinizmusból kinőtt szovjetrendszer eleve elrendelten hívő híve. Senki más nem tudott annyi rosszat elmondani a szovjet világról, mint éppen ezek a „srácok”, akik a bőrükön tapasztalták meg.
Mégis, a legnagyobb értéke a regénynek a kulisszája, hiszen mindez a „létező szocializmus” bomlott logikájú világában, és a felbomlott értékek „post” -zűrzavarában játszódik. Mind a két világról kiderül, hogy az emberi lélek, az erkölcs, a morál, a tisztesség kategóriái ugyanazok, függetlenül attól, hogy működnek-e vagy sem. És ami ennél is fontosabb: kiderül, hogy a félreértelmezett, sikertelen szóval pangásnak nevezett (merthogy megrekedés, elakadás vagy éppen végjáték lehetne a helyes szó) időszakában is ugyanaz volt az ember, mint bármely más történelmi korban. Voltak szerelmek, boldog és kudarcos pillanatok, voltak helyesen és nagyon rosszul megválasztott törekvések. Lehetett boldognak lenni és lehetett félre siklani. Mindennek következménye volt akkor is, mint ahogy van ez mostanság. A bolsevista szabadság semmivel sem jobb, mint a megtagadott (és egyben visszakacsintó) sztálinista diktatúra. Vannak, akik döntenek, és vannak, akik elszenvedik a döntést; vannak, akik nyernek, és vannak nagyon-nagyon sokkal többen, akik veszítenek…
Mészáros F. Sándor regénye a megjelentetett formában nem tökéletes. Magán hordozza a mai magyar könyvkiadás minden szindrómáját. Szerkesztetlen, tehát először is: szakszerkesztőért kiált. Mert vagy ilyen, vagy olyan logika szerint írjuk át az orosz neveket (amúgy van rá szabály), de nem keverhetjük. Van ékezet, vagy nincs? D vagy Gy, ha lágyul? Mindjárt a talán legfontosabb név: Larissza, áll a regényben, miközben a pontos átírás Larisza volna. De hát a Dimitrijről sem tudjuk elmagyarázni az Omega (amúgy többször idézett) slágere óta, hogy az helyesen, orosz névként Dmitrij. És az Alexander is Alekszandr. A szerző ráadásul szívesen használ orosz szavakat, kifejezéseket. Átírásuk nem következetes, de érteni mindig lehet őket, hiszen azonnal jön a magyarázat. Ettől még érezheti úgy a bíráló, hogy a nem beavatott olvasónak talán kicsit sok ennyi ebből a bennfentességből.
Itt veszett el valami, a regényen messze kívül. Az ugyanis, hogy létezik-e még olyan, hogy „helyes”. Vagy itt éljük ki a szabadságot a valós szabadság hiányában? Meg ha szabad, a címmel nem vagyok igazán kibékülve. Sokkal mélyebb kicsengése van ennek a regénynek, mint sem hogy ezen a címen emlegessük: Hova tűntetek, srácok? Egy igazi szerkesztő a szerzővel együtt biztosan talált volna ennél jobb címet. (Ráadásul a kérdésben szereplő ige sem helyes ezen a helyen: igekötővel, bizonyára jobb lett volna; „tűntetek el” – a szerk.)
Mindezzel együtt, ha én történelemtanár vagy éppen irodalomtanár volnék, és egy tisztességes, a hatalom által nem megszállt gimnáziumban tanítanék, feltétlenül ajánlanám a diákjaimnak, hogy olvassák el Mészáros F. Sándor regényét. A létező, de igazán sohasem volt „szocializmusról”, és arról, amit maga után hagyott.
Nem biztos, hogy sikerülne mindenkit meggyőznöm. Amiben viszont biztos vagyok: ha száz év múlva meg akarják tudni az utódok, hogy milyen volt a világ 1965–95 között a „béketáborban” és annak romjain, akkor elő fogják venni ezt a „regényt”.
(Mészáros F. Sándor: Hová tűntetek, srácok / Holnap Magazin, 2021)