Szomorúan olvasom a hírt, hogy az 1945-ben létesült világszervezet ötödik főtitkára, Javier Pérez de Cuéllar 100 esztendős korában örökre itt hagyott bennünket. (A képen Erdős André nagykövet, a Magyar Köztársaság állandó ENSZ-képviselője átadja megbízólevelét Pérez de Cuéllar ENSZ-főtitkárnak 1990-ben.)
Az ENSZ Alapokmányában csupán „legfőbb igazgatási tisztviselőként” meghatározott pozíció persze sokkal több, mint ami e meghatározásból kitűnik. S egyáltalán nem mindegy, hogy e posztot milyen személyiség, milyen adottságokkal rendelkező egyéniség tölti be. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében kialakult gyakorlat szerint a főtitkárt a tagállamok öt földrajzi csoportjából rotációs alapon, öt-öt évre választják, egy újraválasztás lehetőségével. Ha megnézzük az eddigi kilenc főtitkár ténykedéseinek időpontjait, azt láthatjuk, hogy nyugat-európai részről eddig 5, az ázsiai csoport részéről 2, az afrikai csoport részéről ugyancsak 2, a latin-amerikai csoport részéről pedig 1 főtitkárt adtak a világszervezetnek. A kelet-európai csoport eddig még nem töltött be ENSZ-főtitkári pozíciót.
A perui Pérez de Cuéllar 1982-ben lett ENSZ-főtitkár, majd 1987-től 1991-ig ismét újraválasztották. Ő volt az első és mindmáig utolsó latin-amerikai főtitkár. Hírek szerint megválasztását hosszú vita előzte meg a Biztonsági Tanácsban, ahol sok más jelölt kapta meg a testület állandó tagjainak jóváhagyását. Így végül ellenkezések nélkül őt ajánlották főtitkárnak a Közgyűlés elé, ahol a biztonsági tanácsi ajánlásokat rendszeresen meg is szavazzák.
Hasonlóan a többi ENSZ-főtitkárhoz, ő sem ülhetett karba tett kezekkel, de vezetői idejét az különböztette meg a többiekétől, hogy az egybeesett azokkal a földrengésszerű geopolitikai változásokkal, melyek mérföldköve lettek a nemzetközi kapcsolatokban. Pérez de Cuéllar az ENSZ New York-i palotájának 38. emeletéről figyelhette az évekig tartott iráni–iraki háborút, a Szovjetunióban zajlott peresztrojka nemzetközi kihatásait, a kambodzsai vérontást, a szovjet kivonulást Afganisztánból, a Kuvait függetlenségének helyreállításával végződő első Öböl-háborút, a keleti blokk felbomlását, a német újraegyesülést és a Szovjetunió létezésének utolsó perceit.
1990-ben ENSZ állandó képviselői megbízólevelemet még neki adhattam át New Yorkban.
Pérez de Cuéllar korábbi pályafutása alapján tapasztalt, sokat látott, a világszervezetet jól ismerő diplomata volt. Hivatali idejében hozzáértő, szerény módon, ám eredményesen kezelte az aktuális nemzetközi problémákat. Az ENSZ-főtitkár egyik fontos munkaeszköze a csendes, megelőző, tárgyalásos tevékenység, s Pérez de Cuéllar élt is ezekkel a lehetőségekkel.
Érdekes módon pályánk egy évtizeddel később ismét keresztezték egymást. A volt perui ENSZ-főtitkár, országa miniszterelnöki és külügyminiszteri megbízatását követően, Párizsban töltötte be Peru bilaterális nagyköveti posztját, amikor én is ott szolgáltam hazánk franciaországi nagyköveteként. Természetesen meg is hívtam nagykövetségünkre egy baráti beszélgetésre.
A francia fővárosban útjaink már külön váltak, hiszen – ellentétben az ENSZ-szel – ott kétoldalú kapcsolatainkat építettük, s a perui–francia, illetve a magyar–francia viszony gondozása és fejlesztése nemigen kapcsolódott egymáshoz. De emberi értelemben érthető volt, hogy korábbi együttlétünk alapján az igen nagy létszámú párizsi diplomáciai testületben egymást megjegyeztük, bár közös tennivalóink aligha akadtak.
A nemrég távozott Kofi Annan ghánai ENSZ-főtitkár után most egy újabb főtitkárnak kívánom, hogy nyugodjék békében!