Balló László szombathelyi költő, műtörténeti kutató készülő új könyvéből közlünk egy részletet. Az alapos helytörténeti munka velejét a város régi, zömmel eltűnt: lebombázott, avagy elbontott építészeti érték elvesztése iránti műpártolói fájdalom hatja át. (Nyitó kép: a diadalív. Savaria egyik legszebb épülete volt a város fénykorában.)
Ám a könyv sokkal több lesz ennél: szót ejt a föld gyomrában ma is nyugvó ókori Savaria elvándorolt kincseiről, de a falak mögött a közeli múltban még megbújt régi értékekről, műgyűjteményekről, és sorsukról is. Egy ókori provincia Rómával vetekedő fővárosának letűnt pompájáról, és egy fiatal magyar város építőművészeti és muzeális értékeinek folyamatos apadásáról: egy kultúrváros menthetetlen elszegényedéséről. A jelenség nem vasi sajátosság, hiszen valamennyi városunk, beleértve fővárosunkat is, szenvedi folyamatosan e jelenséget. A könyv tehát egyszersmind országra szóló jelenségre kívánja felhívni a figyelmet, elkötelezetten a polgári értékek maradéka megmentésének ügye iránt.
SAVARIA AETERNA
A diadalív. Savaria egyik legszebb épülete volt a város fénykorában. Kenedics József közli Vas vármegye térképén, 1785-ben (rézmetszet). A korszak kutatói találgatnak, hogy vajon állhatott-e még a metszett készültekor. Ha akkor már nem állt is, az tény, hogy Schoenvisner István is megemlíti, mint korábban létezett maradványt,…Így tehát készülhetett róla művészi rajz néhány évtizeddel a térkép előtt, amely alapul szolgálhatott a rézmetsző számára. A tudományos érdeklődés az ókor emlékei iránt már a 18. század első felében fellendült, amikor 1738-ban megkezdődött Herculaneum, majd tíz évvel később Pompei módszeres feltárása
Ha meg akarjuk az utókor adatai és a jelenlegi szegényes helybeli emlékanyag ismeretében jeleníteni ókori városunkat, képzeletben be kell toppanunk az Úr 1777. esztendejének Szent István napjára. Ezen a napon, augusztus 20-án érkezett városunkba a Szombathelyi Egyházmegye első püspöke, Felsőszopori Szily János.
Szombathely népsége boldogan és nagy ovációval fogadta egyházmegyéjének alapítóját, a jeles alkalomból Lábos Ferenc főjegyző hosszú verssel köszöntötte őt. A vers egyes részleteiből tudjuk, hogy ekkor, 1777-ben a városka utcáin még mindenhol láthatók voltak oszlopok, szobortöredékek, hatalmas épületek maradványai…
Amit megőrzött az ókori földrengés utáni 1321 esztendő (i. sz. 456-ban döntötte romba Savariát), azt most az elkövetkező alig két évtized örvendetes fellendülése akkurátusan és végérvényesen eltakarította a városka utcáiról. Az 1770-es években még álltak az ókori város hatalmas középületeinek, palotáinak gigantikus falai, oszlopsorai, a patríciusok pompás magánpalotáinak falmaradványai, az ókeresztény bazilika apszisának jelentős része…
Mai ismereteink szerint a 19. század elején már csak egyetlen jelentősebb ókori városépítészeti emlék maradványa állt a helyén: az északi városkapu díszes, gazdagon faragott kövekből emelt, még romokban is impozáns, tekintélyes méretű építménye a mai Paragvári utca elején, nagyjából a Domonkos zárda iskolájának helyén..
Diocletianus császár átszervezte a provincia közigazgatását és Savariát Pannonia Prima tartomány fővárosává tette. Így a város i. sz. III. század végétől a tartományi helytartó: a praeses székhelyévé lett. Itt működött a tartomány kincstári elöljárója, innen irányították a császári erdőgazdaságokat is. Ez az időszak volt a város ókori virágzásának tetőpontja, népessége jelenősen megnőtt, nagyszabású középületek, hivatali épületek, közfürdők, színházak, templomok, bazilikák épültek, melyek közül kiemelkedik a Szent Quirinus bazilika és a pompás császári palota, valamint a monumentális császári fürdőház. Savaria városának nagysága abban az időben már meghaladta Szombathely második világháború előtti területét!
Fénykorában Pannonia Prima provinciának, a hatalmas római birodalom olyan területének volt közigazgatási és vallási központja Savaria, amelyben Vindobona, a mai büszke Bécs is csak egy vidéki város volt a többi között. Városunk, mint a provincia központja, fényűzésben vetekedett a birodalom fővárosával, sőt: városépítészeti szempontból higgadtabb és elegánsabb volt Róma túlzsúfolt, milliós lélekszámú metropoliszánál, amelynek belvárosában már az ókorban is négy-ötemeletes bérházak sorjáztak rendezetlen zsúfoltságban. Emellett hivatali és vallási központjában Savaria is a legdrágább anyagokkal építkezett, akár maga a birodalom fővárosa, és a legmívesebb művészi megmunkálások emlékeit hagyta romjain az utókorra.
Savariai városkép képzeletbeli részlete egy helyszínen talált faragott, feliratos kőtáblával, amelynek eredetije ma is megtekinthető. A püspöki palota Sala terrenájában található építészeti emlékek Schoenvisner István városmonográfiájában, avagy Dorffmaister István falfestményein is láthatók. A képek Piranesi műveinek erős hatását mutatják. Dorffmaister 1784-ben készült el a bájos kis terem kifestésével, amely lényegében hazánk első múzeumának tekinthető.
Szily püspök klasszikus tanulmányokat végzett Rómában, és az ott töltött évek hatására rajongott az ókori Róma civilizációjáért, művészetéért: a kor lelkesedése az antikvitás iránt magával ragadta őt is, kis múzeumot létesített palotájában, így tisztelgett a maga módján a dicső ókori múlt előtt.
A kis gyűjtemény joggal nevezhető hazánk első múzeumának, ám e titulust csak az 1790-es évektől érdemli, amikor a székesegyház megépültével elbontják a püspöki palotát a szemináriummal összekötő, vaktengelyekkel ékített falat, amely mögött a püspök magánkertje állt.
Tischler Antal rézmetszetén még áll, a püspökbazárral szimmetrikusan épített vakablakok sorával díszített magas téglafal, amely a püspök magánkertjét elválasztotta a palota előtt húzódó térségtől.
Addig nem lehetett az északi szárny földszintjén elhelyezett műgyűjtemény nyilvános, hiszen az érdeklődők csak a palota fél földszintjét bejárva juthattak volna be az 1784-ben kialakított Sala terrenába. Napjainkban a kiállításnak csak egy kis részét lehet megtekinteni, mert anyagának jelentősebb részét a Kunc Adolf által gondozott régiségtár 1908-ban átadta a városnak, amikor a Vas vármegyei múzeum megnyitotta kapuját.
Szily János püspök eredetileg ezt a hangulatos, Savaria emlékének hódoló boltíves termet kifejezetten a saját kedvtelésére létesítette, hiszen azokban az években nem azzal számolt a püspök, hogy a két új épület között fog elhelyezkedni a székesegyház, és emiatt le kell mondania zár magánkertjéről. A püspök az új palotájával szemben szerette volna elhelyezni a tervezett hatalmas templomot. Ám építésze, Melchior Hefele nem támogatta ezt az elképzelést. A palota tengelyében ugyanis a Várköz járó utca, a mai Széchenyi utca állt, amely északi oldali házsora miatt nem volt áthelyezhető. Így a dóm nyugatra néző főhomlokzata a jelenlegi püspök bazárral szemben helyezkedett volna el, míg roppant méretű apszisa az »öreg város piacza«, a tulajdonképpeni városközpont többnyire földszintes házikók adta összképét, szegényes megjelenését vizuálisan valósággal agyonnyomta volna. E megoldás városépítészeti szempontból elfogadhatatlan volt a jeles bécsi akadémikus, építész számára.
A tervezett székesegyház Szily püspök által elgondolt elhelyezése a tér keleti oldalán. A dóm főhomlokzata nem a püspöki palotával, hanem a püspökbazárral szemben állt volna, lefoglalva a mai Széchenyi utca és Belsikátor közötti teljes háztömböt… A rajzot közli: Károlyi Antal- Szentléleky Tihamér: Szombathely című munkája (Műszaki Könyvkiadó, Bp, 1967.)
A püspök pedig már alkuba is bocsátkozott Johann Kitzlingstein német nagykereskedővel, akinek e területen állt a telke, rajta a szegényes viskóval, amelyet a befektetési szándékkal vásárló vállalkozó csupán a beépítési kötelezettség teljesítése céljából rótt az értékes telekre. A felek szerencsére nem tudtak megegyezni, mert amit Kitzlingstein kért telkéért, a püspök számára elfogadhatatlan összeg volt. Így került előtérbe Hefele korábbi terve, amelynek megvalósulása lehetőségét az építész már 1777-ben megalapozta, amikor az egyházmegye első két épületét a mai állapot szerinti távolságban helyezte el a rajzasztalon. E terv megvalósításához meg kellett nyitni a palota és a szeminárium közötti területet a telket lezáró fal elbontásával. Így kerülhetett sor az ókori gyűjtemény nyilvánossá tételére az 1790-es években, a nagy anyagigényű kőműves- és ácsmunkák végeztével, de még a püspök halála előtt.
A kép jobb szélén a Kitzlingstein-ház az Úri (ma Széchenyi) utca sarkán az 1870-es évek végén.
A dúsgazdag német kereskedő nyomorúságos viskója pontosan száz esztendőn át nézett farkasszemet a szerény püspök pazar palotájával. A Kitzlingstein-házat csak 1880-ban bontották le, amikor elkezdődtek a Hauszmann Alajos tervezte csodálatos városháza építésének előkészületei. Hauszmann palotáját egyébként, mielőtt a bombázás megsemmisítette volna, átépítették, monumentális új homlokzatával elcsúfították, dölyfössé tették. A városháza építéstörténete és sorsa egyezik a város másik ragyogó épületének sorsával, a Palace szállóéval. Fontos tudatosítanunk ezt, mert e jelenség olyan nagyon jellemzi egy város építészeti örökségének leépülését, amely folyamatnak legbuzgóbb munkásai az esztelen romba döntés és az átgondolatlan városfejlesztés…
…és még egy apróság: Hauszmann Alajosnak, újkori városépítészetünk története második legrangosabb mesterének két szépséges palotája zárta északon és délen a Kámon (ma Szily János) utca keleti oldalát: egyik végén a gyönyörű városháza, másik végén ennek gyémántkőre csiszolt kicsiny mása, az osztrák bank épülete állt valaha a város egyik legrégebbi utcájában. A tekintélyesebbet, mint tudjuk, az 1945. március 4-i bombázás döntötte le, és bár visszaépíthető lett volna, a város döntése alapján elbontották,…mondják, azért csupán, hogy munkát tudjanak adni a nehéz időkben a lakosságnak…Az utca másik végén pedig, a kisebbik palota állt, szinte makettje a városházának. Ez az épület ma már csak árnyéka önmagának,…most csendes alázattal haldoklik, mert sem szépsége, sem értéke nem mond ma már senkinek semmit: megmentésének fontossága napjainkban már nem szempont: lényegében már halálra van ítélve, mint oly sok más máig fennmaradt értéke a nyugat királynőjének.
Hauszmann Alajos két épülete a volt Kám utca keleti oldalának két végén. Újkori városépítészetünknek legtekintélyesebbjei közé tartoztak valaha, hiszen az építész Melchior Hefele után a második legrangosabb építőművész újkori városunk építéstörténetében.
Így szegényedik egyre városunk építészete: városképi értékei, mint homokszemcsék hullnak alá a nagy, megfordíthatatlan járású homokórában, a városfejlesztés katlanában…
A kicsiny magánmúzeum létesítésénél sokkal nagyobb tett volt a püspöktől Savaria történetének feldolgoztatása Schoenvisner Istvánnal, a kor legnagyobb régészével. A tudós e munkájával megalkotta az első városmonográfiát. A rendkívüli kötet (Sabaria régiségei és története kilenc könyvben a kezdetektől a mostani időig, Pest, 1791, Trattner Mátyás betűivel) képes mellékleteiben húsz rézmetszet a város dicső ókori múltja építészei emlékeinek legszebb darabjait mutatja be a bécsi császári rézmetsző akadémia mestereinek közreműködésével. Az akadémia rajztanára maga Hefele volt, Szily püspök építésze. A kötet az ókor romokban fennmaradt építészeti és szobrászati értékeire irányította a figyelmet a városban. Szily János püspök halála után, minthogy a felszínről akkor már minden eltűnt, ami az ókori civilizációt képviselte, a föld gyomrában rejtőző használati tárgyak, iparművészeti értékek iránt élénkült meg a figyelem…
Két rézmetszet Schoenvisner István városmonográfiájában Savaria 18. század végi ásatásaiból. Fischer, illetve Leicher munkája
A következő évszázad első felében, Szily püspök városszervező tevékenysége eredményéül a magas színvonalú oktatás egy nagyobb régió tanulóifjúságát vonzotta magához: az ország nyugati harmadának tanulói jelentek meg a város neves iskoláiban, az északi határtól egészen a délvidékig. Ennek következtében a jelentős oktatási központtá érett városról hamar elterjedt a „magyar Weimar” jelző. A ragyogó szellemi központban élő, zömmel még mezővárosi lakosság egy részének tisztes megélhetést biztosított a föld gyomrában lelhető értékek felkutatása és azonnali, könnyű értékesíthetősége. Erről számol be a Tudományos Gyűjtemény 1829-ben:
„…Az elenyészett roppant városnak az idő viharjaiból megemelkedett emlékei különbféle időben különbféle szerencsével fedeztettek fel amint városunk nagyobb épületei emelvén a munkások ásás közben reájok bukkantak. Erre nézve kivált nevezetes volt az 1819 és 1820-dik esztendő. Némelyy szegényebb sorsú embernek egy Polgárnak éjszakról éppen a Város mellett fekvő szántóföldéből ásván az abban lappangó kőfalat, valamelly Római épület aljára és ettől nem messze néhány sírboltra akadtak, mellyekben bámulásokra egy, sok színnel csillogó, kerekes üveget két fülű korsót és eltöredezett csontfésűt találtak. Mivel ezeket az író azonnal megvette, a munkások látván, hogy a kiásott kövek mellett más jövedelemre is számot tarthatnak, ösztönt nyertek a további szorgosabb kutatásra. Iparkodások nem is lőn sikertelen, mert ugyan éjszakról a várostól közel egy negyed órányira a Gyöngyös nevű folyó mellett fekvő réten váratlanul egész római temetőt fedeztek fel.”…
Néhány lelkes gyűjtő szervezésében hallatlan mennyiségű mesés kincs került felszínre. Elképesztő gazdagság hiteles tanúi ezek a tárgyak, és mennyiségük már önmagában is pontos jelzője annak, hogy Savaria sokkal kiterjedtebb és pompásabb város volt, mint addig hitték.
Azt hiszem, nem is kell folytatnom…
A folytatás abban fényesedik ki, amikor olvashatjuk e Tudományos Gyűjteménynek már egy korábbi, 1823-as példányában egy ilyen módon összeállított elképesztő és káprázatos gyűjtemény teljes lajstromát.
A rövid bevezetőből megtudhatjuk, hogy az 1823-as esztendő második napján érkezik Farkas László táblabíró híres gyűjteménye Pestre. A hatalmas anyagot maga József nádor vásárolta meg a Nemzeti Múzeum részére 1500 akkori forintért.
A Nemzeti Múzeum Pénzei és Régiségei Őrzője, Haliczky Antal pedig, miután mindenre kiterjedő lajstom készült a tárgyak miriádjáról, teljességében ismerteti e mérhetetlenül dús kincs mibenlétét.
Az anyag bőségét jellemzi, hogy a mindösszesen 158 tételben sok esetben ilyen mennyiségek szerepelnek:
81. Hét (darab) kétfülű üveg ámpolna forma…
92. Huszonkét darab külömböző formájú nagyobbatska üvegek.
93. Ötven három darab többféle formájú nagyobb és kisebb síró (könny) Üvegek
104. Tíz darab két fülű, mázos , külömböző nagyságú korsók.”
…és így tovább..
A későbbiek során pedig másik híres gyűjteményünk is Pestre kerül: a tulajdonos, Petrédy Antal, dolgára nézve ügyvéd, aki gyűjtésben versengett az iménti Farkas László táblabíróval, 1828 szeptemberében hirtelen elhalálozott. Ezt követően herceg Batthyány Fülöp, Vas vármegye főispánja 4500 váltó forintért megvásárolta, majd a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta a lenyűgöző mennyiségű káprázatos ókori leletanyagot, kincset.
E mesés gyűjtemény leltára szintén olvasható: a Tudományos Gyűjtemény 1829. év III. kötetében, Bitnicz Lajosnak, városunk kiváló tudós polihisztorának közlésében és bőséges megjegyzéseivel.
A Petrédy-gyűjtemény gazdagságban messze meghaladta az imént említett Farkas-gyűjteményt, méltán ismerteti nagy részletességgel Bitnicz, aki a matézisnek nagy hírű tudora volt a szombathelyi líceumban.
A nagy műgonddal válogatott használati tárgyak magas művészi színvonalának jellemzésére idézzük ide a Tudományos Gyűjtemény cikkének első tárgycsoportjának (Hitvallást illető tárgyak) hetedik tételét:
( a nevezett, hatalakos ábrázolásos onyx kövecske hosszúsága mai mércével mindössze 1,27 centiméter!)
Bitnicz Lajos (1790-ben született Jákon, és 1871-ben halt meg Nagykanizsán) a szombathelyi líceum professzora. Teológiai tanulmányai mellett olasz, francia és német nyelvet tanult. 1812-től matematikát tanított a líceumban, 1815-ben bölcselettudori oklevelet kapott. A magyar nyelvet és irodalmat javadalmazás nélkül tanította ugyanott. Somogy Lipót püspök titkára, nagyprépost. 1839-től a líceum igazgatója. 1868-ban püspöki címet kapott. A Magyar Tudományos Akadémia 1847-ben tiszteletbeli tagjává választotta. Bitnicz maga is lelkes gyűjtője volt az ókori Savaria művészeti emlékeinek. A Szombathelyen feltárt római régiségekről című munkája 1829-ben jelent meg.
A tudós tanár, főpap leírásai nyomán nem csupán a mértéktelen fényűzést idéző műtárgyak kelnek életre, s velük a letűnt ókori birodalmi civilizáció pompája, de a tudós pap elképesztő tájékozottságáról is képet alkothatunk. A lajstrom mindössze 59 tételét Bitnicz 66 oldalon méltatja teljes részletességgel, műtörténeti, kultúrtörténeti és mitológiai vonatkozásaik szerint, jelét adva ókori szerzők műveiben való igen széles tájékozottságának.
A fellelt és Petrédy által válogatottan magas színvonaluk alapján egybegyűjtött műtárgyakat a szerző öt csoportra osztva állítja elénk:
I. Hitvallást illető tárgyak
II. Különbféle ékességek
III. Házi eszközök
IV. Különbféle műszerek (tulajdonképpen: eszközök)
V. Temetési tárgyak.
Az egyes használati területek ókori kultúrhistóriájáról plasztikus képet adnak Bitnicz leírásai és kortörténeti adatai: az ismertetőket olvasván felelevenednek előttünk Savaria mindennapjai, lakóinak gondolkodás- és életmódja, hitvilága, szokásai a mindenkori használati eszközeikkel kapcsolatos tudnivalók feltárása útján. A jeles tudósnak alighanem egyik legfontosabb munkája került nyomdába, amikor a Tudományos Gyűjtemény számára megküldte gazdag ismertetőjét a Petrédy Antal ügyvéd által összegyűjtött, majd halála után herceg Batthyány Fülöp által megvásárolt és a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott leletegyüttesről.
Felemelő érzés, hogy a múltban nagyjaink mily nemes jó szívvel áldoztak a hazáért, szellemi kincseinek csinos gyarapodásáért. Ugyanakkor a városa szerelmesének szíve szomorú, ha arra gondol, mennyivel többet tehettek volna a haza értékeinek megbecsülése kiteljesítéséért e bőkezű adakozók, ha módját találták volna, hogy Savaria kincseinek megismerése iránt őszinte érdeklődést tanúsító honfitársaink Szombathelyre utazzanak in situ ismerhessék meg azokat, és a szépséges városkát, amely a legméltóbb módon ápolja, s mi több: őrzi idehaza az 1400 éves örökség összes fellelt tárgyi emlékét, kincsét.
Vajha legalább az a kevés maradék, amit városunk ma még őriz régi fényességéből, nagyobb megbecsülésben részesülvén fennmaradhatna örök időkre!
Mert ha úgy apad, amint az elmúlt századok száz és száz példája azt mutatja, nem kell soká várnunk, hogy semmink se maradjon, ami még történeti szépségével városunkra vonhatná a figyelmet…És ugyanez sajnos igaz az utóbbi évszázadok értékes építészeti emlékeire is!
…azért a szombathelyi polgár nem érzi magát kifosztottnak…Bárhol lakjék is, ha csak arasznyival mélyebbre megy ásója, mint telkének előző tulajdonosáé ment, a város dicső és fényes múltjának jelképes maradványait fordítja ki vele…
Szombathely földjében még ma is úgy terem az ókori lelet, mint a krumpli…Kis részlet Savaria nem feltárt, hanem véletlenül fellelt, magántulajdonban megőrzött leletanyagaiból
