„Büdös zsidó” – írja a kéz, vélhetően magyar emberé, mert ennyire lényegre csak magyar elme tapinthat. Mi aztán tudjuk. Egy huszár többet ér öt tengerészgyalogosnál.
A pénz beszél, a kutya ugat, a plakát ragad. Ránk. Kullancsként vájja belénk betűit, nem tudjuk kiégetni. A plakát mindenhol: metrók aluljárójában, házak falain, kék mint keringőjében a Duna, de ha felkavarjuk, kiderül, hogy trágyalétől döglik a hal.
Mostanában a plakát a postagalamb. Szárnyak nélkül repül, hozza-viszi a hírt, valamit mindig közöl. A felületet eltakarja, lehet alatta mellőzés, szegénység, korrupció, a plakát gazdagnak és tisztességesnek tetteti magát. A plakát támad, de arról beszél, hogy megvéd. Figyelni kell rá, ha elhagyjuk az aluljáróban, akkor az utcai oszlopon kerül elénk. Régebben programot ajánlott, terméket, szolgáltatást reklámozott, mostanában helyet kér az életünkben, a közmédiában, a törvényeinkben. Formálja a véleményünket, megmondja, miért szeressük jobban a tolvajt az adakozónál.
Valamikor a költő egyszerűen kiírta magából „…én József Attila itt vagyok…” A plakát magának kéri a véleményünket. Ahogy a Facebook előtt az emlékkönyv. És mi kinyilatkozunk. „Büdös zsidó”, írja a kéz, vélhetően magyar emberé, mert ennyire lényegre csak magyar elme tapinthat. Mi aztán tudjuk. Egy huszár többet ér öt tengerészgyalogosnál, a kerítésünk szebb a Szabadság-szobornál. Mi sosem hazudunk, a foci egészségnevelés, a gázszerelés nemesít, Rogán Tóni parasztgyerek, Hegedüs Zsuzsa szegénybarát, a vörösiszapról, a devizások káráról Gyurcsány tehet. Ja, és a szocik lopnak. Egyszerű világ ez, ha nem bonyolítjuk ízléssel, a közpénz, a közterület, és a közbeszéd ellenőrzésével.
Büdös zsidó: kell ennél több? A kampányplakátot, a nemzeti konzultáció végtermékét kiséri az írás, olyan ez, mint a taps a nagygyűlésen. Egyetértését, lelkesedését fejezi ki a nép, ezzel a hevülettel él, ezzel szavaz. Már maga a befektetett munka jeles érdemjegyet érdemel, egyszer színes filctoll, máskor fekete zsírkréta a változatosság, a mondatszerkezet pedig a kreativitás. A zsidó itt nem vallás vagy identitás, hanem sercentés, az utcán köp így az ember, ha nem tetsző dolgot lát, de csak is akkor, mert ha kedvére való jön vele szemben, akkor füttyent, és azt mondja, hogy kisanyám, de megkúrnálak.
A zsidó amolyan selejt, kutyában korcs, sohasem hozzáadott érték, még akkor sem, ha a sikereire oly büszke nemzet nem tudná Nobel-díjasait vagy olimpiai bajnokait nélkülük felsorolni. A zsidó irritál, szinte maga a teljesítmény, túlél, sótalanítja a tenger vízét, meghódítja a sivatagot, de csecsemője popsiján nincs piros pötty, és az igazi nagy dolgokhoz: rezsicsökkentéshez, egy tévészékház felgyújtásához nem ért.
A büdös szó sem csak úgy lett odavakarva, meg kellett tervezni, a hozzátapadó alanyokról, mint a kurváról, a disznóról, esetleg a munkáról leválasztani, elvégre ez a büdös nem egyszerű jelző, hanem életérzés. Ez a büdös lengi be a kocsmák pultjától a közmédia műsorán át, a rokonok, barátok kapcsolatáig az ország házáig mindent. Igaz, a jelzőt sajnáljuk, nem szívesen osztogatjuk, elvégre a mienk, ahogy a turulmadár vagy a csodaszarvas. Ami egykoron a hónaljunk volt, az ma már a lelkünk.
Jobban belegondolva, felesleges a kormánypártnak és az ellenzéknek annyit balhézni plakátokért és azok helyeiért. Zsírkrétánk, filctollunk mindig lesz, és ennyi elég. Gondolatainkat generációkon át őrizhetjük, továbbadhatjuk a házfalon, a villamosokon, esetleg a háztáji szórólapokon: olvasóink, a gyerekeink majd vigyáznak rá. Egyszerű dolog, ahogy a jelzőink is. Büdös, bukott, bunkó: nem keverni, nem eltéveszteni! Már nem is tulajdonságok, ezek mi magunk vagyunk.
Ahogy egy másik plakát hirdeti: büszkék.