(Lampé Ágnes / Klubrádió) Orbán kreatívan csinálta ki: abszolút nem sietett, hisz’ egy ideig még neki is kellett Lázár. Megvárta hát a választásokat, amit Lázár tisztességgel végig is csinált, csak aztán került a süllyesztőbe. Persze látványosan. Ne legyenek kétségeink: Lázár hiába próbálkozik, többet nem osztanak neki lapot, jelentős posztot soha nem kap többet. (Nyitó kép: az egyik főszereplő volt, a másik főszereplő maradt; foto: Blikk)
Mindig felkapom a fejem, amikor Lázár János megszólal, kinyilvánít vagy épp újabb titulust kap. Kancelláriaminiszter korában szinte minden nap hallhattuk, de amióta Orbán háttérbe tolta, azóta ez jóval ritkábban fordul elő. De most a Magyar Tenisz Szövetség elnökévé választották, amely posztra – elmondása szerint – maga a miniszterelnök kérte fel.
Nézzünk azért az események mögé. Lázár János évekig Orbán helyettese volt, az ország második embere, hatalma megkérdőjelezhetetlen, munkabírása, tehetsége és kommunikációs képességei miatt pedig sokan egyenesen pótolhatatlannak tartották. Ő ezt el is hitte, aztán magát is, kezdett beszólogatni, méghozzá olyannak is, akinek nem lehet, például Csányi Sándornak.
Csak néhány kis színes emlékeztetőül:
2012 márciusában Lázár egy rádióműsorban név nélkül, de félreérthetetlenül Csányit kritizálta, amikor „egy magyarnak tűnő nagy bankról” beszélt, és hogy meg kellene vizsgálni, hogy a bank „vezetője milyen hatást gyakorol a magyar gazdaságra, társadalomra, politikára. Polip módjára hogyan hálózza be az országot”. Lázár szerint a demokráciára nem Puch László, az MSZP volt pénztárnoka és nem is Simicska Lajos, a Fidesz gazdasági holdudvarának akkori prominense jelenti a valódi veszélyt, hanem azért megy az „oligarcházás”, hogy a legérintettebbről „óriási erőkkel eltereljék a figyelmet”.
Ezután Csányi 2013. július 14-én egy háttérbeszélgetésen Lázárról így beszélt: „nyilván van, akinek az is eredmény, ha rám rosszat mondhat, mert akkor ő bátor ember. Konkrétan Lázár úrra gondolok…” Hozzátette: „nem az a nagyfiú, aki állandóan beszól, ez a kisfiúk sajátossága.”
Erre meg Lázár reagált 2013. augusztusban, addigra már miniszterelnökséget vezető államtitkárként, sőt a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség kormánybiztosaként úgy, hogy „nincs más választásom, mint tudomásul venni Csányi Sándornak a sajtóban tett, rám nézve lesajnáló, lenéző megjegyzését, hiszen ’mégis csak ő az ország első számú uzsorása’. Csányi Sándor bárhogy is „páváskodik a devizahitelesektől szerzett milliárdjaival”.
Az ilyen mondatokból látszik, tényleg nem fogta fel, mit beszél.
S ha ez nem lett volna elég merész, még folytatta is. Sőt, olyan terepre merészkedett, ami már több mint csuszamlós. Bírálta ugyanis a stadionépítéseket is. 2015. áprilisában azt mondta a parlamentben: „A professzionális futballban vagy a professzionális sportban az állami pénznek nincs vagy rendkívül szabályozott és mérsékelt mértékben volna helye.” Ilyeneket viszont még gondolni sem lehet. Miután az is világossá vált, hogy akár miniszterelnöki ambíciókat is dédelget, az végképp eldöntötte a sorsát.
Orbán kreatívan csinálta ki: abszolút nem sietett, hisz’ egy ideig még neki is kellett Lázár. Megvárta hát a választásokat, amit Lázár tisztességgel végig is csinált, csak aztán került a süllyesztőbe. Persze látványosan. Ne legyenek kétségeink: Lázár hiába próbálkozik, többet nem osztanak neki lapot, jelentős posztot soha nem kap többet. Az a laza 8,5 milliárd a mezőhegyesi ménesbirtokra és az ehhez kapcsolódó kormánybiztosságnak, vagy most teniszszövetségi elnöki posztnak egész más célja van: Orbán, tudjuk jól, pár Fidesz árvától eltekintve senkit nem hagy az út szélén. Nem azért, mert annyira jólelkű és figyelmes gazda, hanem mert ezzel is politikai célja van: Lázár így nem fog kibeszélni, nem szivárogtat, nem ugrál, nem szervezkedik, nem pártosodik. Hisz’ így része marad a rendszernek, onnan fizetik és kap pár pozíciót. Arról a járulékos hozadékról nem is beszélve, hogy így egy újabb fideszes került egy újabb sportszövetség élére. Az, hogy ez most épp a tenisz, annak túl nagy jelentősége nincs.
Igaz, van mit megoldania. A közel négymilliárdos hiányt be kell tömnie állami pénzzel, a sok mutyit, ellentétet és felelőst el kell simítani, intézkedni, nyilatkozni, szervezkedni. Ő pedig lubickol a kamerák előtt, végre látványosan is csinál valamit. És akkor még azt is nyilatkozza a Népszavának, hogy a tömegsportot helyezik majd előtérbe a profi versenyzéssel szembe, mert ő „nem híve a nagy presztízs-beruházások. Igaz ugyan, hogy ez szembe megy a nagy stadionépítések koncepciójával, de ő a véleményét „bárkivel szemben vállalja, egyébként logikus érvekkel Orbán Viktor meggyőzhető.”
Innen tudni, hogy van humora. Méghozzá nem is rossz. Igaz, még próbálkozik és üzen is: amikor arról kérdezik, miért csak egy évre vállalta a feladatot, azt válaszolja: „nincsenek hosszabb távon sportvezetői ambícióim, nagyon érdekes ez a világ, de én politikus vagyok.”
Szóval jönne ő vissza, nagyon is, de az orbáni személyzeti politika nem erről szól. Szembe menni, beszólni, kidumálni tilos. Aki egyszer megtette, annak nincs visszaút.