(Forrás: Tamás Ervin / jelen.media/kozelet) Mielőtt az olvasó gyanakodni kezdene, nem tartom magamat kávéházi Konrádnak, aki unos-untalan valamiféle politikai centrum után sóvárog. Nem iszom eltartott kisujjal a kávét. Ritkán töltök időt presszókban, még kevésbé füstös romkocsmákban, különtermekben. Ergo: egyikben sem alakítottam pártot, mozgalmat. 

Beszélgetésekre a legkülönfélébb helyeken kerül sor, ahol ritkán esik szó arról, hogy mit mutat a politikai topográfia, helyileg épp melyik tér üres, vagy üresedett ki. Arra viszont jól emlékszem, hogy huzamos időn át valamiféle közép próbálta kelletni magát, jobb és bal egyaránt – az új alakulatok azonban hiába próbálkoztak benépesítésükkel, hamar a partvonalon kívül találták magukat, pedig vonzó, szakmájukban jeles emberek adták arcukat a megmérettetéshez.

Irigyeltük a lengyeleket és a cseheket, hogy náluk ez ügyben találkozott a kínálat és a kereslet, ütőképes, létező erő otthona lett a centrum, ha sokszor ellenzékben is. A világ jobb sorsú fertályain pedig jelenlétük megszokott volt.

Ám idehaza az elemzők úgy találták, hogy a „se’ hideg, se’ meleg”, „se’ hús, se’ hal” tartomány idegen a magyar néplélektől, miközben a társadalom egyre mélyebb polarizációja szintén kiköveteli magának a garas egyértelmű és nyomatékos letételét.

Pedig a legendárium szerint 1996-ban még Orbán Viktor is biztatta az MDF-ből (Magyar Demokrata Fórum) kiugró liberálisokat egy új középpárt megalapítására, ám Szabó Iván és 14 társa hiába hozta tető alá az MDNP-t (Magyar Demokrata Néppárt), a formáció kevés sikert tudott maga mögött, 2005-ben pedig, újraegyesülési megállapodást kötve az MDF-fel, megszűnt az önállósága, hogy később a Fidesz már az MDF nép-nemzeti, radikálisabb tagjainak adjon politikai otthont, s ezzel azután az MDF föl is számolja magát. Az idő tájt még úgy látszott, hogy Orbán jobbközépre tart, egy modern polgári világ megteremtésében érdekelt, s csak mai szemmel vélhetők fel nyomai annak, hogy kormányzása sohasem nélkülözött autokrata vonásokat. Talán ezzel is magyarázni lehetett, hogy konkurensként indított jobbközép csoportosulások vérzettek el a belpolitikai csatamezőn, ahogy az a 2000-ben útnak indított Békejobb mozgalom is, amelynek óriásplakátján a többi közt még Semjén Zsolt is magabiztosan mosolygott, de valamit félreértett, ezért ezt a bálványimádó mosolyt manapság Orbán Viktor élvezheti. A csapat valóban jobbközép alternatívaként lépett fel, azt remélve, hogy a civil szféra megnyerhető az egyre inkább aláaknázott közélet csillapítására, s így némi kormányzati stílusváltás, valamiféle szelídebb konszolidáció ráerőltethető Orbánékra.

Csakhogy a Fidesz-törzsgárda ezt hamar árulásként értékelte, „hamis középen állásnak”, holott a Békejobb – a ma szemüvegén át persze lehet, hogy ez maga a naivitás – nem okvetlenül a jogart akarta magának, hanem csupán a társadalom végletes kettészakadását szerette volna megakadályozni.

Eleinte persze szokatlan volt a politikában a háborús nyelvezet trónfoglalása, idegesítő az „egészpályás letámadás” aprópénzre váltása, normális polgár nem akar állandóan csatába menni, ellenség hiányában teljes torokból fegyvert s vitézt énekelni, az erő kultuszát abszolutizálni. Az értékelvű konzervativizmust nem egészen így képzelte senki, s most, amikor egyes elméletek idejétmúltnak tartják a jobb- és baloldal terminológiáját, a kettéosztottság radikalizálódása inkább szolgáltat közös metszéspontokat, mintsem a Fidesz-vád, ami szerint a nagy múltú konzervatív körök az EU-ban baloldali fordulatot vettek. Sorra fogott földet tehát a közép megteremtésének vágya, sajnálkozással vegyes apátia mondta ki az ítéletet – nincs erre itt igazán szükség.

Pedig Orbán és az ország hihetetlenül nagy utat járt be 2010 óta. Úgy menetelt a jobbszél felé, hogy hátra sem kellett néznie, követik-e, úgy szült új bel- és külpolitikai doktrínát, hogy a vajúdás cseppet sem okozott nehézséget, mint kés a vajon ment át megannyi elképesztő fordulat, s nem pusztán a telefonkönyvek íródtak át, hanem egy egész könyvtár lecserélődött. Víziók sokasága vált realitássá, sokáig a szerencse is elviselte a hajtűkanyarokat, a konjunktúra több olyan lépést megengedett, amely szűkösebb körülmények között kivágta volna biztosítékot. A nemzetközi megütközést keltő döntéseknek, téves helyzetértékeléseknek, erőfitogtatásoknak sem volt megrendítő kára – közben a rendszert kiszolgáló elit vagyonának példátlan és versenyt torzító felhalmozása olaj volt a tűzre, egyre szemérmetlenebbé vált és mindenüvé befészkelte magát a korrupció. Megszeppent, kicsontozott ellenfelek, a radikálisoknak mind gyakoribb olcsó gesztus, a múlt robosztus átírása, s az egyre lendületesebb szellemi okkupáció elegendő okot szolgáltattak ahhoz, hogy ne bóklásszanak túl sokan középen, a senki földjén.

Sajátos szituáció, hogy miközben a világ a nyakán érezheti a szélsőjobb lihegését, valamekkora térnyerésük tavasszal valószínűsíthető, őszre meg a tengeren túlról Donald Trump érkezését várják epedve európai rokonszenvezői, Orbán talpa alatt idehaza forrósodott fel a talaj. A nyerő széria szerencsekereke elakadt, önkényes döntések garmada, hűbelebalázs módjára eltékozolt, s ezek pótlására másoktól belapátolt pénzek, piactorzító intézkedések, váratlan kihívások sora éri a kormányt. Nincs az a győzelmi jelentés, amelyik ne kapna gellert a tényeken és a megszorításoktól való félelmen. Az eddig zökkenőmentesen futó lózungok olyanokká váltak, mint a gépben kiolvadt csapágy, az üzemzavar jeleit azok is érzékelik, akik sokáig nem vettek erről tudomást. Nem csoda, ha a kampány teljes erőből már csak a háborús veszélyre koncentrál – bár átlátszó fogás, hogy miért is kell egyedül nálunk a koronavírus-járvány óta különleges jogrend, tartós rendkívüli állapot, ha sem a Covidtól, sem az oroszoktól nem kell annyira félni. Nehéz megjósolni, hogy a szándékosan fölsrófolt pszichózis képes-e ködbe burkolni azokat az élesedő konfliktusokat, problémákat, amelyekbe a társadalom hétköznapi, családi méretekben ütközik.

Váratlan botrány és annak felemás kezelése után, egy váratlan helyről érkező ember forgatókönyvére lett kíváncsi a nagyérdemű. Úgy jártunk, mint a pártában maradt lány, aki sokszor csalódott, fokozatosan adja fel álmait, s a végén már semmi másra nem vágyik, csakhogy történjék végre valami. Olvasom a kifogásokat, a szokásos „honnan jött, hová megy” rigmusokat, amik a várakozást egyelőre alig-alig tudják csillapítani. A közönség zöme ugyanis leszámolt már a csodavárással, a „más” tartománya pedig végtelen.

Az okok boncolgatását megtették elegen és nagyjából egyet is értek velük: szokatlanul súlyos ostorcsapások érték a kormánykoalíciót, elbizakodott és arrogáns reakcióik, szokott paneljeik pedig inkább alágyújtottak az elégedetlenségnek. Ugyanakkor még a sztori legjobb felfejtői is meglepődtek azon, hogy mennyien hajlandók jelenlétükkel is kimutatni rokonszenvüket, a figyelem nem lankad, a performanszok sem fáradnak, a műsor hibáival együtt is vonzó, tehetségről árulkodik. Ráadásul a pódiumra is egyre többen merészkednek. Tulajdonképpen tévedés meglepőnek hinni, hogy tömegek vártak régóta egy új kezdetre, sőt, korábbi reményeikben csalatkozva is képesek elemcserére. Mindenesetre a furcsa életutat, zilált házasságot maga mögött tudó férfi jelenleg mintha több hitellel bírna, mint a zavartan csapkodó ellenzék. És ez ma már messze nem csak a kormánypropaganda által félrevezetően baloldalként egy csomagba kötözött erők problémája, hanem a hencegéshez szokott hatalomé is.

Arra korai még válaszolni, hogy megjött-e, s főként tartósan köztünk marad-e a Centrum. Viszont bárhogy alakul is a június 9-i eredmény, a meccs nincs lefutva, idő előtt lefújni pedig pláne nem lehet majd, bárhogy szeretnék is némelyek. A politológusok manapság sokszor hivatkoznak az úgynevezett „fekete hattyú” jelenségre. Azokat az eseményeket nevezik így, amik három kritériumnak felelnek meg: előzetesen rendkívül valószínűtlennek látszanak, óriási hatást gyakorolnak, és csak hosszabb idő elteltével tudunk magyarázatot találni rájuk. Olvasom, hogy névadója egy bizonyos Nassim Nicholas Taleb, libanoni tőzsdei kockázatelemző, aki vagy tizenöt évvel ezelőtt elsőként adott leírást a ritka, ám rendkívül veszélyes állatfajról, melyet a kiszámíthatatlansággal, a történelmi véletlennel hozott összefüggésbe. Ő már fiatalon átélt egy fekete hattyút, amikor hazáját káoszba taszította a polgárháború.

Hagyjuk tehát békén a madarat, gondoljunk inkább valami szelídebb különlegességre, mondjuk egy fekete gólyára. Rettegtünk már eleget.