Újsághír: A Bayern München labdarúgó-csapata a magyar játékvezetőt, Kassai Viktort okolja kieséséért a Bajnokcsapatok Európa Ligájából. A bajorok szerint a Real Madrid a sorozatos bírói tévedéseknek köszönhetően jutott tovább.
A játékvezető nem vak. Mások látják rosszul a világot, a játékvezető, főként a magyar, nem téved. A magyar játékvezetőnek lelke van, és anyukája. Aki az előbbit nem érzi, az utóbbit sem emlegetheti.
A magyar bíró maga a nemzet. Még ragozhatjuk is: én, te és a felmenőid. Amikor bántanak, az országunkat, a hagyományaink támadják. Brüsszelnek nem tetszik, ahogy élünk, a németek pedig azt mondják, hogy miattunk vesztettek. Semmi történelem, semmi megbánás: nincs Deutschland, Deutschland über alles!, már nincs Bajnokok Ligája, csak fiaskó. Brüsszel és a németek együtt vádaskodnak, hogy keverjük a lapokat, az ártatlanokat büntetjük, a vétkeseknek megbocsájtunk. A bírót sértegetik: magától hülye, esetleg befolyásolható? Szegény németek, szegény európaiak! Semmit sem tudnak a világról, a nemzeti együttműködés rendszeréről, még a konzultációs borítékot sem bontják fel. Nekik beszélhetnénk illiberális demokráciáról, unortodox gazdaságról, elitet építő korrupcióról, csak néznek, mint migránsok a kerítésre, és azt kérdezik: milyen gyógyszert szedsz, magyar bíró?
Nekik aztán mondhatjuk, hogy a bíró nem szed gyógyszert, miként a szegény gyerek sem, aki naponta egyszer lát ételt, a hajléktalan pedig az utcán esik össze, igaz a tizenhatoson kívül, de gyakran a negyvenen, ötvenen innen. A boldog világ semmit sem tud rólunk.
Azt sem, hogy a magyar bíró kötelességtudó, nem fújkál össze-vissza. A magyar bíró a dresszt figyeli, ha jó a szín, akkor hátulról becsúszva, ököllel is lehet labdát, földet, trafikot szerezni. A magyar bírónak játékvezetői vizsgája van, nem CEU-diplomája, Európa befogadta, sőt elfogadja, és akkor is fizeti, amikor a magyar bíró az egész földrésznek felmutatja a sárga lapot.
Igazából a magyar bíró nem a bíráskodást szereti, hanem a meccspénzt. Csupa macera a nagyobbak, a gyorsabbak után loholni, az észjárásukat követni. Egyszerűbb zsebre vágott kézzel a kasszához menni, a zsozsót eltenni, és panaszkodni a pénztárosra. Meg is mondtuk, ha sokat kekeckednek, ha nem tetszenek az ítéleteink, otthagyjuk őket. Játsszanak nélkülünk!
Mi megleszünk a határon túli honfitársainkkal, és a letelepedési kötvényt vásárló új barátainkkal. Azok olyannak fogadnak el, amilyenek vagyunk. Őket nem libaszaros legelőkkel, hanem VIP-páholyos, sajtóközpontos, himnusztól hangos arénákkal fogadjuk. A legnagyobb stadion építését személyesen a legnagyobb magyar felügyeli, és ahol ilyen a miniszterelnök, ott a bírók sem lehetnek olyanok.
Európa önző, másik részén nézők töltik meg a stadionokat, nálunk a betegek. Ami ott szórakoztatás, az jótékony nemzetünkben magasabb minőség: gyógyítás. Legemberibb kormányunk szerint az aréna maga az egészség: a kórház, a szakrendelő, a diagnózis, a terápia. Nekünk nem kellenek orvosok, ápolók, szívhangot, tumorokat kutató készülékek, korszerű műtők, elég a pályákat ellátni a lest jelző videókkal.
Amióta Deutsch egykori sportminiszter milliárdokat áldozott soha nem használt beléptető rendszerre, azóta tudjuk, hogy a síp, a stadion, a mész a fűszálakon csak kellék, a pálya nemzeti, és a legjobbak nemcsak a labdával, hanem értünk, velünk is játszhatnak. A bírók pedig csinálhatnak bármit. Ha Európának nem tetszünk, akkor majd Moszkvára figyelünk. Diszkréten fújunk, úgy szeretik, ők pedig fütyülnek, mi ugrunk, megszoktuk.
Az ítéleteket nem hozzuk, hanem elfogadjuk. A hagyomány nemes dolog, őrizni kell!