Mint egy öreg házaspár: sétára indult a mintegy száz méterre folydogáló Rábától ez a vadkacsapár. Elképesztő bátorsággal, miként az ilyesmit csak a végtelen bizalomtól hajtott nagyon öregek teszik: át a belvárosi utcán, a suhanó autók és dübörgő buszok között, végig a forgalmas járdán, mit sem törődve emberrel, kószáló kutyákkal, zsákmányra vadászó macskával, szemtelen galambokkal. Csak totyogtak egymás mellett, időnként a pompás tollazatú hím pár lépéssel megelőzte a párját, majd megtorpant, visszanézett, recés-récés hangon halkan hápintott egyet-kettőt, amolyan öreges biztatást, ne siess, megvárlak, aztán megindult, párja követte hangtalan. Egy pad alatt megálltak, a mindig ünnepi tollöltönyt viselő gácsér előre engedte az örök barnás-szürke hétköznapiban totyogó tojót, aki bizonnyal elfáradván, lekuporodott, mintha tojásokon ülne. Párja nézegette egy darabig, aztán kihúzta magát, mintha őrt állna, és a pad alól figyelte a világot. A büdös gázokat eregető autókat és buszokat, a csilingelő bicikliket, az utca egyik feléről a másikra átkiabáló piacozókat, és talán szeme sem rezdült, amikor újabb szobakutya szaladt ki a kapualjból, mert izgalmas szagot hozott a szél a Rába felől.
A kacsapár nem mozdult, csak egymásra pillantott, mint a nagyon rég egymásnak rendelt öregek, akik szó nélkül is értik egymást.
