A mindenkori vezetők sem akartak nagyot álmodni, nem is kellett, sokáig ez a csapat, a Budapesti Honvéd volt a magyar labdarúgás kuplerájában a legsikeresebb, és ha a személyzet jól teljesít, minek az ágyakat cserélgetni. Puskás, a későbbi névadó Bozsik Cucu, Kocsi Kocka, aztán Tichy Lajos, majd Détári Döme rugdosta a gólokat, a győzelmektől még az esőben sáros állóhely is luxuskilátónak tűnt. Aztán jött a rendszer- és névváltás, az egyszer Kispest AC, máskor Budapesti Honvéd ügyeskedők, illetve ügyes üzletemberek célpontja lett, a tulajdonosok márkát vettek, de azt tucatáruként kezelték. Igazából csak az utolsó, a mai gazda, az amerikai George F. Hemingway költött a létesítményre: a centerpálya vízelvezető és automata-öntözőrendszert, valamint új gyepszőnyeget kapott, 5500 műanyag széket szereltek fel a lelátóra, és létrehoztak egy sajtóközpontot.
Aztán hallottam, 2013-ban, hogy újjáépítik a Bozsik-stadiont, aréna lesz ez is, mint az FTC-é az Üllői úton vagy Debrecené a Nagyerdőben. A hír úgy hatott rám, mint a reggeli kávé a frissen vasalt ingemen. Semmi bajom napjaink fociőrületével, én a mai pályát, a leendő arénát féltettem, mert mostanában minden odalesz, ami a sporttelep közelében eddig megvolt. Elátkozott hely ez, szinte Bermuda háromszöge Budapestnek. Kevesen beszélünk róla, minek is, hajókat nem látni, de ha egyszer valamelyik tócsában felbukkannának, biztos, hogy itt elsüllyednének. Igaz, a föld nem remeg, és a légköri viszonyok olyanok, mint máshol, csak éppen errefelé csapkod a simulékonynak várt sors.
Itt lakom, nekem a furcsa is megszokott, a szemem sem rebben, amikor megtudom, hogy a határidő csúszik, a régi létesítmény bontására, az új építésére nincs kivitelező. Ez a hely elátkozott, és punktum. Próbálom behatárolni a vidéket, nincs nehéz dolgom. Adva a KÖKI, Kőbánya-Kispest állomása metróból, vasútból, a közös ló tipikus esete, túrós az eleje, túrós a háta, egy szupermodern bevásárlóközpont, és mellette egy rozsdás, beázó leágazás. Olyan ez, mint a pasaréti villa a sufnival, csakhogy a sufniba a háziak járnak, ide pedig Ferihegyről a külföldiek érkeznek. A terminált és a Kiserdőt elválasztó hidat mindig felújítják, de teljes egészében szinte sohasem használható, mert ha végeztek a felújítással, akkor jönnek az utómunkálatok. Az erdőben csak a természet fogyott el, miközben a sátrak, a fekvőmatracok, a kiürült sörös dobozok, flakonok, a fákat összekötő kötelek szaporodtak. Nem kell tévézni, mozit nézni, aki kíváncsi, hogyan élhetnek is Európa boldogabbnak mondott részén a migránsok, az itt mindent megérthet, magyar szinkron nélkül is. Lényegében innen, a KÖKI széléről indítják napjaink szellemvonatát, hogy az Kispest szellempályaudvarát érintve, a Honvéd pályát megkerülve eljusson Dabason át Lajosmizsére. Ezen a részen egy vágányon közlekedik a szerelvény, megy, fordul. Féltem a kalauzt, ha egyszer rosszul lenne, gyakran senki sem segíthetne rajta. Látom, olykor könyvet olvas, lehet, hogy a kötetes menetrendet, már kívülről ismerheti az ország valamennyi megállóját.
Mondtam, a környéken lakom, esténként a kutyámat sétáltatom. Maróka feladata, immár egy évtizede, hogy nyomot hagyjon a támfalak közt lapuló köveken. A nem létező utasnak nincsen se kis-, se nagydolga, Maróka a hiányzók helyett csempész életet a sínpár közé, aki odanéz az rögtön a múltba képzeli magát, akkor még zsúfoltak voltak a szerelvények, a szocializmus és az anyagcsere békésen megfért egymás mellette. Akkoriban gyári járatként zakatoltak a kerekek, a KISTEX, a Gránit, az EVIG, a Kőbányai Textilművek, a Vörös Csillag Traktorgyár és a többiek műszakjához igazodott a menetrend. Nos, ezek a gyárak tűntek el, megmaradt épületeiken omladozik a vakolat, néha látom az ingatlanokat őrző biztonsági embereket, kóbor macskákat fogdosnak, a semminél az is jobb, de Maróka legalább lecsinálja. Szerencsére mozdonyvezető azért van a szerelvényen. Akárki nem lehet, a MÁV csakis megbízható, lelkiismeretes emberre bízhatja a hagyományőrzést, ismernie kell az útszakaszt, az állomásokat, és a szurkolók lelkét.
A szurkoló ugyanis felhördül, ha a bíró csal, akkor is, amikor az ellenfél húzza az időt, de ujjong csapata góljánál. Ezt, a semmi máshoz nem hasonlítható hangot kell a mozdonyvezetőnek felismernie, és ilyenkor évtizedek óta az a dolga, hogy megnyomja a kürtöt, a dudát, a szirénát, kieressze a gőzt, mert a kerületnek, a létező és a virtuális utasoknak is tudniuk kell, hogy mi történt a pályán. Tudom, az új stadion más lesz, mint a régi, de a kivitelező még nincs megnevezve, fel sem vonult az építkezés helyszínére, tehát nem késő egyeztetni vele.
Mindegy, hogy mi van a tervekben, de a tömeg ujjongását a vezetőfülkében is hallani kell, a szerelvények nem mehetnek el némán a hazai gólok mellett.
A sínpár egyébként a pályánál fordul, és néhány száz méteren át kíséri a temetőt. Ritka párosítás ez, a győzelmi öröm és a gyász egymás mellett, és a szomszédság az arénának is megmarad. A szurkolók megszokták a helyzetet, ha őket kérdeznék, inkább a felújítás, mint az esetleges költözés. Egyébként is nehéz lenne megválni a helytől, a stadion környezetében még a nosztalgia takarja el a valóságot. Errefelé az öregek mind találkoztak Puskás Öcsivel, fát ültettek, kocsmáztak, talán még a házak falát is együtt hugyozták le. A régi stadion, a múlt kapaszkodójának lebontásával az ő életük is változni fog, az aréna szentélyként oldozhatja fel a kegyes hazugságok bűnét. Már nem lesz hol, nem lesz mire emlékezni, az emberek bevallhatják, hogy Öcsit csak álmukban látták, de a fröccsnek igazán szép volt a színe…