New York Manhattan városrészében járván lehetetlen nem meglátni az Egyesült Nemzetek Szervezetének 1950 óta égi magasságokba törő székházát az East River, a város folyója partján. Ott, az ENSZ kertjében áll egy meghökkentően dinamikus szobor, a szovjet-orosz Jevgenyij Vusetics alkotása; címe: „Kovácsoljatok ekevasat a kardokból”, vagy miként az idegenvezető emlegeti: „Let Us Beat Our Swords into Ploughshares”. Ézsaiás könyvéből való az idézet, pontosan ekként: „Ők pedig kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat szőlőmetsző késekké.” Az utalás eredete, hogy 1123-ban, tehát éppen 900 esztendővel ezelőtt a lateráni egyetemes zsinat advent első vasárnapjától vízkereszt nyolcadáig teljes fegyvernyugvást rendelt el a keresztény világban: ez hívták treuga Deinek, azaz Isten békéjének, fegyverszünetének. Így akarták biztosítani az egyház és a kiszolgáltatott lakosság védelmét az erőszakoskodó hűbérurakkal szemben…Korunkban, főként pedig a második világháború után nagyon is kézzelfogható értelmet kapott a békességre fölszólító bibliai mondás, ami már sokkal inkább az ember, a világ békéjére irányítja a figyelmet nagyon is békétlen világunkban. (Az alábbi gondolatok 1988. február 17-én jelentek meg a Magyar Hírlap publicisztikai rovatában „Ekevasat” címmel.)

«New Yorkban, az ENSZ-székház bejáratánál ezt hirdeti egy szerény felirat: „Kovácsoljunk ekevasat a kardokból!” A világszervezet kis kertjében álló egyik szobor, a szovjet Vucsetics alkotása ugyanezt a nemes gondolatot fejezi ki. Egy izmos férfialakot ábrázol, amint ekevasat kovácsol a kardból. Ez a kép villant föl előttem a minapi hírt hallván-olvasván:

Egy szovjet és egy nyugatnémet cég vegyes vállalatot létesít a szovjet–amerikai rakétalaszerelési megállapodás részeként megsemmisítendő szovjet közepes hatótávolságú rakéták mozgó indítóállásainak polgári célú átalakítására.

A megállapodás keretszerződését az Odesszai Nehézdarugyár és a nyugatnémet Liebherr cég képviselői már alá is írták Moszkvában. A rakéta-inditóállásokból építőipari daruk tartóállványa készül majd.

A hír egyébként nem egyedülálló a maga nemében. Néhány hónappal ezelőtt ugyanis azt hallhattuk, hogy vegyi fegyvereket megsemmisítő üzemet létesítettek a Szovjetunióban. Az Építsetek darukat a rakétakilövőkből! azonban – ha lehet – minőségileg magasabb rendű formája az emberre is tekintő gondolkodásnak. A jövőt, az alkotást, a békés holnapokat idéző, reményt keltő eszközöket, jelképként is fölfogható darukat készítenek az eredendően a rombolás, pusztítás, megsemmisítés céljából szerkesztett kilövőállásokból. Aligha vagyok egyedül a korántsem pacifista lelkületből, meggyőződésből fakadó szemlélettel: még ha alapvetően, a katonai doktrína értelmében védelmi és nem támadó megfontolásból telepített rakétákról van is szó, a gyerekként megélt háború borzalmas és félelmetes képei vetítődnek emlékezetem recehártyájára. És rögtön belém hasít a fölismerés: a következő háború az utolsó lenne az emberiség történetében, mert azt már nem élné túl.

Évtizedünk közepén a nukleáris hatalmak arzenáljaiban mintegy 50-60 ezer atomrobbanófej volt „leltárban”, és számuk igen nagy valószínűség szerint azóta sem csökkent. Hétszázezer Hirosima nagyságú település elpusztítására lennének képesek! Avagy hatezer II. világháborút lehetne megvívni velük. Észbontó! Ne is folytassuk a rettenet és pusztítás lehetőségeinek, „távlatainak” a fölsorolását! Hadd idézzek viszont egy hivatalos ENSZ-adatot: Földünkön percenként kétmillió dollárt költenek fegyverkezésre és egyéb hadikiadásokra. A világ tudósainak majdnem a felét a hadiiparban és -kutatásban foglalkoztatják.

Holott milyen nagy szükség lenne erre az irdatlan szellemi és anyagi potenciálra az emberiség megannyi problémájának, a létét, létünket fenyegető veszélyek elhárítására! Hogy is mondta a német származású osztrák filozófus és író Robert Jungk professzor a Hirosimáról szóló könyve („Ezer napnál fényesebb”) megjelenése után? „Azóta tudom és vallom: minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy gyerekeink és azok gyerekei ne csupán véletlenül éljék-érjék meg a holnapokat”. Ugyanő, az idén 75 esztendős tudós beszélte el egy interjújában: Reagan és Gorbacsov genfi találkozójának második napján a The Washington Post tudósítója egy táviratot mutatott neki. Az állt benne, hogy majd kigyulladtak a washingtoni hadügy- ás külügyminisztérium telefonvonalai, annyi hívást kaptak a főhivatalnokok a „big business”, a hadiipari komplexum vezéreitől. Meg akarták „óvni” az elnököt az oroszoknak esetleg nyújtandó túl sok koncessziótól, engedménytől. Sokmilliárdos üzletektől estek volna el.

A hadiiparok hatalmasságai legfőbb érvként szokták emlegetni: ha abbahagynák a tankok, bombák, rakéták, aknák, gránátok, géppisztolyok és egyéb öldöklő eszközök gyártását, milliók maradnának munka nélkül. Egyébként is – toldják meg az okoskodást – mindez védelmi célokat szolgál. Nem katonai védelemre szorul az emberiség ahhoz, hogy megélje a holnapokat! Eszmék puszta harcába még nem halt bele senki, de az éhség, a nélkülözés, a betegségek, a tudatlanság eddig is milliók és tízmilliók halálát okozta. Éppen ezért parancsoló szükségszerűség értelmes gazdasági programokkal fölváltani az öngyilkosságba hajszoló fegyvergyártást. Éppen az Egyesült Államokban volt példa rá a második világháború után, amikor – sajnos, csak rövid időre – a békés építés, a gazdasági föllendülés szolgálatára állították át a hadiipart.

Meggyőződhettünk róla számtalanszor (megőrizte a történelmi emlékezet is), hogy a végtelenségig leleményes az ember, ha pusztító eszközöket kell kitalálnia, megalkotnia. Mostanra elérkezett az ideje annak, hogy felnőttként, az egymás iránti bizalom alapján és tekintettel az élelemre, gyógyszerre, ruhára, tudásra rászoruló milliárdokra – az élet szolgálatába állítsák a jóra is fogékony fantáziát, tudást. Manfred von Ardenne professzor már 1971-ben fölhívta a figyelmet arra, hogy a világ katonai célokra fölhalmozott nukleáris robbanóanyag-készleteit elektromos és hőenergia-előállításra lehetne és kellene használni. Beszélgetéseinkkor „Európa Edisonja többször is utalt rá, hogy például a hadiipar rendkívül fejlett elektronikai és műszeripari ágazatait minden további nélkül föl lehetne használni az orvosi elektronika és az orvosélettani technika kiépítésében. A vegyi fegyvereket előállító üzemek is átalakíthatok gyógyszerek, takarmányok, sőt elelmiszerek gyártására, miként hihetetlen mértékű ipari kapacitás szabadulna föl a hadiipar pacifikálása révén az oly kritikussá vált környezeti ártalmak megszüntetésére…

Mindenekelőtt persze az Einstein által is szorgalmazott új gondolkodásmódra lenne leginkább szükség Földünk minden országában. Az okos megegyezést kereső, az egymás iránti bizalmat előnyben részesítő gondolkodásra, hogy eljöjjön – mert egyszer csak elérkezik! – az idő, amikor traktor lesz a tankból, miként daru a rakétakilövő-állványból, és ekevasat kovácsolhatunk kardból, ágyúcsőből.»