(Szerző: M. Lengyel László) Azt túlzással sem mondhatjuk, hogy a grúz borok világhírűek lennének, de hogy van olyan, amelyik megérdemelné ezt, azt bátran állíthatjuk. Mint bárhol a világon, ahol értenek a borhoz, itt is készülnek ugyanazon a borvidéken, ugyanabból a szőlőből egészen hétköznapi és kiváló minőségű, a világ rangos borversenyein is helytálló tételek egyaránt. Ez a borászattól, a hozzáértéstől, a gondosságtól, meg persze a piaci igényektől is függ. (Írásunk első része itt olvasható, tessék kattintani!)
Márpedig a georgiai (értsd: grúziai) borok hagyományos és mindmáig a legnagyobb felvevőpiaca Oroszország. Az orosz borpiac semmiképpen sem számít a világ legigényesebbjei közé, még akkor sem, ha valóban van egy „pénz nem számít, de a presztízs annál inkább”-gazdag – de nem feltétlenül szakértő – vásárlói réteg, és mellette persze ott van a jó áron, vagyis olcsón szívesen vásárló hatalmas, de igénytelen tömeg. Az orosz „borismerőknek” megvannak a legendái, amelyek bizony a szovjet időkben gyökereznek. Akkor a moldáv, a krími ukrán és a grúz borok voltak a hazai termelésűek közül a legkedveltebbek, nagyjából ebben a sorrendben, tehát a grúz fajták képezték a felső szintet. Hogy ez így alakult, abban például olyan történetek is közrejátszottak, mint hogy
a grúz borok (erősség és szárazság-édesség szerinti osztályozását maga Sztálin végezte el.
Ebből annyi feltétlenül igaz, hogy Sztálin valóban borkedvelő volt, és értett a szűkebb hazájából származó italokhoz.
Ennyi bevezető után tényleg itt az ideje, hogy be is mutassuk a grúz borokat. Engem a Cereteli családnevű barátom – aki borexporttal is foglalkozott – vezetett be ebbe a világba. Hogy világos legyen: ez körülbelül olyan, mint ha azt mondanám, hogy itthon egy Esterházy volt a kalauzom.
Először is, jó tudni, hogy a grúz borok között hiába keressük a zöldes, szürkés, de akárcsak enyhén sárgás, mézszínű fajtákat. A jellemző a borostyán, inkább narancsos borostyán színárnyalat. Amúgy a már említett földbe ásott amforákban – az érlelési folyamat eredményeként – mást nem is várhatunk az itteni fajtáktól. Tehát a grúz fehér: sárga, sőt, narancsos.
A leginkább fehérnek mondható a cinandali. Amikor ez tömegbor, akkor valahol a zöld veltelini, a zöldszilváni vagy a kövidinka ízvilágát hozza, persze második prés alól, vízzel hígítva a mustot. Prémium minőségben a sárgadinnye, a banán, az egzotikus trópusi gyümölcsök, köztük nem annyira a citrusfélék, de az ananász, a mangó vagy a licsi ízét is hozza – némi mogyorós felhanggal, az érlelés miatt tölgyfa tanninokkal. És persze sárga. Jellemzően a kahétiai régió Alazan-völgyében termelt rkaciteli és mcvane szőlőfajtákból készül. Rkaciteli néven önálló tömegbort is kapható. A kardenahi nevű bor a testvér, bár abban a hihvi nevű fajtából is van.
A talán legelterjedtebb vörös szőlőfajta a szaperavi. Ilyen néven is létezik grúz bor, de az ebből készült Kverilnek és főleg a Kinzmaraulinak nagyobb a híre. Viszont: nekem azt mondták, és miért ne hinném, ha a kóstolásaim nem mondanak ennek ellent, hogy a grúz vörösborok csúcsa a hvancskara (a szőlőfajtát is így hívják), ha értő kezekbe kerül. Ez tud tényleg „fekete bor” lenni, tetemes glicerol-tartalommal, szépen hozza a templomablak-jelenséget a kóstolópohárban, és minden benne van, amit a világfajtából készült nagyvörösöktől elvárunk, ráadásul egy kicsit egzotikus is.
Azt ne várja tőlem a szomjas olvasó, hogy minden grúz borvidéket, szőlő- és borfajtát felsoroljak, mert sokáig nem érnénk a végére. Hanem egyet még – mintegy búcsúzóul – megemlítek: az orosz piac, ivási szokások magas szintre emelték a borpárlatok készítésének hagyományát. Az oroszul konyjaknak nevezett brandyk hazája a mai napig Moldávia, Azerbajdzsán, Örményország és Grúzia. Sohasem fogják eldönteni, hogy ki a győztes, kié a jobb.