A Gyilkos vágyak (2012) egy Magyarországon is vetített francia film, az Alain Corneau által 2010-ben rendezett Szerelmi bűnök (Crime d’Amour) feldolgozása. Vajon mi késztette Brian de Palmát, hogy alig három évvel később újra megírja és leforgassa a különös szerelmi gyilkosság történetét? Először is valószínűleg elégedetlen lehetett: jobb lehetőségeket látott meg Alain Corneau és Natalie Carter szüzséjében, mint ahogy azt a francia rendezőnek sikerült kibontania. Másodszor: ezzel a filmmel visszatérhetett a saját maga által a nyolcvanas években tökéletesített erotikus thriller műfajához, amikor olyan opusokat forgatott, mint a Gyilkossághoz öltözve (Dressed to Kill, 1980), vagy az Alibi test (Body Double, 1984). Az eredményt látva: jó, hogy így tett.
A gyilkos vágyak egy különös, bonyolult munkahelyi kapcsolatrendszer története, amely szinte akár nálunk is megtörténhetne. A szőke, fiatal és rámenős Christine (Rachel McAdams) egy nemzetközi reklámcég berlini részlegét vezeti, s közben azon dolgozik, hogy karrierjét New Yorkban folytathassa. Az előléptetéséhez valami átütő sikerre lenne szüksége a munkájában, amit elérkezni látszik, amikor kreatív munkatársnője,a barnaIsabelle (Noomi Rapace) kidolgozza egy új okostelefon marketingtervének koncepcióját, és az hatalmas sikert arat mind a cégükön belül, mind a nagyközönségnél.
Az erkölcsi gátlásokat kevéssé ismerő biszexuális Christine nagyon ért az emberek manipulálásához. Dicséretekkel halmozza el és gyengéd érzelmekkel, flörtölgetve használja ki Isabelle naivságát, Londonba küldi, hogy ott tökéletesítse reklámkoncepcióját, eközben az ötletet sajátjaként tünteti fel, majd a megdöbbent lánynak azzal érvel, hogy adott esetben ő is nyugodtan megtehetné ezt vele, mert a cég sikere mindenkire visszahat. A két nő viszonya látszólag baráti, ám köztük a valóságban hatalmi harc dúl, miután kiderül, hogy az ötlet valójában Isabelle-é, így Christine New York-i utazása kútba esik, és ezt még tetézi a közös szeretőjük, Dirk (Paul Anderson) iránti féltékenység is. Isabelle nem veszi észre, hogy Christine markában tartja, és úgy mozgatja a gyenge jellemű férfit, ahogy neki jólesik. Egyre gátlástalanabb Isabelle-lel is: hamis fenyegető üzenetet küld önmagának a lány számítógépéről, nyilvánosan nevetség tárgyává teszi más beosztottjaival együtt, ezért a lány egyre több nyugtatót szed, hogy bírja a megaláztatásokat. Ettől egyre zavarosabbá, zaklatottabbá válik, így, amikor egy nap a rendőrség átvágott torokkal találja lakásán Christine-t, és a gyanú Isabelle-re terelődik, bevallja, hogy ő ölte meg főnökasszonyát.
Az, hogy ennyit elárultunk egy krimiből, jelzi, hogy bőven van itt még csavar, amivel Brian de Palma elbizonytalaníthatja a nézőt, hiszen Christine-nel leszámolni nem egy embernek van itt oka. A néző hosszú „altatása”, majd a gyilkosság mikéntje a mester egyik példaképének, Hitchcocknak a hatását mutatja, ugyanakkor az elnyújtott expozíció nagyon szépen építi fel a karakterek jellemét. A nézőben egyre nő a feszültség, amit a rendező időnként humorral old, de ez csak arra jó, hogy utána még erősebben tartsa ébren a figyelmünket és érdeklődésünket, amit a hetero-, és biszexuális elemek ízlésesen megoldott, mégis izgató jelenléte is fokoz. És miközben egy szélsőségesen reális történetnek vagyunk tanúi, rafináltan bejönnek olyan elbizonytalanító elemek is, hogy a néző ne tudja, hogy most a valóság, vagy csupán fantáziában, álomban látott történések részese. Nagyon erős ez a forgatókönyv, amelyre a kiváló rendező magát rábízhatja. Számos olyan eleme van, amely társadalomkritikus megfigyelés is az érvényesülés mai gátlástalan világában, ahol az alkalmazottat lojalitásra hivatkozva kényszerítik meghasonlásra, miközben kijátsszák őt. A globalizált tőkés világ eme kényszerű velejáróját mi csak most tanuljuk, de fiataljaink mentalitásában nem egyszer már tapasztalhatjuk mind a politikai, mind a gazdasági életben, hogy gyorsabban elsajátították, mint ahogy mi szeretnénk.
De Palma színészvezetése ezúttal is telitalálat. Rachel McAdams (Christine) szépsége és rafinált romlottsága jól felépítetten hívja ki maga ellen a sorsot az áldozattá válás útján, kívánjuk ezt a nőt és félünk is tőle, vonz és taszít egyszerre. Noomi Rapace szépsége egész másként sugárzik, de ennek a színésznőnek az arcán, két barna szemében olyan drámák játszódnak le, amelyek mindent megmagyaráznak Isabelle fokozatos talajvesztettségének folyamatából. Paul Anderson Dirk alakjában egyszerre fel tudja mutatni a romlott selyemfiút és a kilátástalan helyzetben vergődő kiszolgáltatott gyenge embert. Karoline Herfurth (Dani) egy olyan alkalmazottat állít elénk, akinek tetteit nem csupán Isabelle iránt érzett leszbikus vonzalma motiválja, hanem az az előrelátó életösztön is, ami őt megvédi főnökeitől a kiszolgáltatottságában. Jó karakterek a német hatóságokat képviselő Bach felügyelő szerepében Rainer Bock, és a detektívet játszó Ian T. Dickinson is.
José Luis Alcaine operatőr kamerája érzékenyen időz el a közeliken, segítve a nézőnek átérezni a szereplők lelkében végbemenő folyamatokat. Pino Donaggio az 1960-as évektől jegyzett olasz zeneszerző, számos film zenéjének a komponistája, nagyon jó érzelmi töltésű zenével szolgálja a film feszültségét. A Velencei Nemzetközi Filmfesztivál 2012-i Arany Oroszlán-jelölését Brian de Palma és filmje méltán kiérdemelte